Kátya

Kátya.

Egy molyrágta kapcsolatot feledni utaztam Odesszába, még az ezredforduló előtt. Az első szerelem, amely még középiskolásként repített fel a magasba, majd öt év elteltével ejtett le a mélybe. Úgy éreztem, hogy fejjel belefúródtam a fájdalom gránittömbjébe és úgy fogva tart, mint Artúr király kőbe foglalt kardját.

Odessza a Fekete-tenger partján. Tőlem lehetett volna akár a pokolban is! Kit érdekel? Augusztus volt, ezerrel tűzött a nap, az összes embertársamra, akit idehozott az ismeretlenbe való vágyódás, vagy éppen itt lakott az istenadta. Felettem fekete felhők tornyosultak, a levegő tele volt elektromossággal. Vártam mikor csap belém a villám, ami egyszer és mindenkor megszünteti e sanyarú földi életemet. Egyet nem vettem figyelembe, hogy az elsötétített szállodai szobám, falhoz tolt, kiálló rugójú ágyába kevés eséllyel talál bele egy villámcsapás. Ez az én formám, nem tudok belehalni ebbe a szerelmi fájdalomba.

Nyolc napot töltöttem azzal, hogy vártam a kaszást a szállodai szobám magányában. Kopogásra riadtam fel álmomból! Amíg kikászálódtam az ágyamból, már nem volt az ajtóm előtt senki sem! Még a végzetemet is lekésem!

Az itt tartózkodásom legutolsó napján, valami megmagyarázhatatlan külső erő nem hagyta, hogy továbbra is száműzzem magam, az általam bűnösnek ítélt világból! Nem tehettem mást, el kellett hagynom a börtönömet. Előjöttem a sötétből, mint Drakula a koporsójából.

Meglepődve néztem körbe! Körülöttem mindenki boldog! Ezek az emberi példányok nevetgélnek, iszogatnak, beszélgetnek. Fiúk és lányok fogják egymás kezét és ködös tekintettel bámulnak egymásra. Ez az átkozott szerelem! Menekülnöm kell, megbújni valahol egy sarokban, ahol védve vagyok a lélek boldogságától! Nekem most, a gyász és az önsajnálat ideje van elrendelve.

Egyszer csak megakadt a szemem a recepciós lányon. Csodálatos éjfekete szemek, hosszú barna haj, sudár termet. Ez maga az ördög, bár a kitűző kártyáján, a Kátya név szerepel. Menekülnöm kell, ezt súgja a negatív életösztönöm! Lélekszakadva futni, Ámor nyila elől! Elbújni, egy olyan helyre, ahol még az Istenek sem találnak meg! Összezsugorodni egy apró kővé, amit a boldogság sohasem akar magáévá tenni! Fénysebességgel elhagyni a Földet és csak a Naprendszeren kívül keresni egy új hazát!

Egyáltalán, mit keresek én itt? Már késő! Mosolyog rám! Miért pont rám?

Pont e sanyarú világ, szerelmi szellemlovasával kezd el szemezni ez a gyönyörű, mit sem sejtő lány?

Angolul szól hozzám, olyan búgó hangon, amitől teljesen végem lett, pedig eddig azt hittem, hogy a végem lettet már nem lehet tovább fokozni.

- Mit szeretnél? – kérdi tőlem. 

Én, természetesen elpusztulni jöttem ide és nem udvarolni, mint egy női pillantástól megkergült középkori lovag!

- Szép szemed van! – válaszolt helyettem a férfi vadászösztönöm.

Még hogy szép a szeme! Nagyapám hangját hallom valahonnan a messzi távolból, vagy csak a közeli tenger robaja szólított meg?

– Fiam, a kutyaharapást, szőrével kell gyógyítani! – és elhívtam Kátyát sétálni. Én a zombi, agyhalott trubadúr!

Fel a szobámba! Mi ez a kriptaszag? Elhúzom a függönyt és kitárom az ablakot. Újra süt rám a Nap! Csodálatos! A tenger mély kéksége, a parti sétány forgataga, a parton strandoló gyermekek vidám zsivaja. Odessza már nem egy sötét koporsó, hanem maga a mennyország!

Ülünk egymás mellett a tengerpart selymes fövenyén, Kátya és én. Egy pillanatra összeér a kezünk, vagy csak én éreztem így! A lány válla megrázkódik, talán az esti szellő simogatta meg gyengéden a karját. Közelebb húzódik hozzám! Rám mosolyog! Nincs bátorságom átölelni.

Nézzük a csillagokat! Együtt érezzük a tenger illatát és halljuk a vízből felugró halak csobbanását. Kátya megfogja a kezem és hang nélkül elindulunk vissza a szállodába. A lányt a szobájáig kísérem. Búcsúzóul, ő csókol meg engem és mielőtt felocsúdnék már becsukta maga mögött a szobája ajtaját.

Ez volt az utolsó éjszakám Odesszában! Azóta sem találkoztunk! Talán jobb is így!