Kiskacsák a tavon

Kiskacsák a tavon.

                  A kiskacsa nem régen kelt ki a tojásból. Hangos csipogás vette körül, sok kistestvére már vidáman úszkált az anyukájuk körül. Ő még csak ismerkedett a vízzel, először kicsit kellemetlen volt neki, hidegnek találta, hiszen sokáig élvezte a jó meleget, amíg az anyukája csücsült a tojáson, amit végre felrepesztett és kijött belőle aztán gyorsan megszokta.

            Szorosan követte az anyukáját, szépen a nyomában haladtak ő és a testvérei. A nap elég erősen sütött, szinte hunyorogtak a felszínről visszavert fényben. Hirtelen hangokat hallott. Egy csoport gyerek jött arrafelé.

– Nézzétek, kiskacsák születtek! – mutatott feléjük az egyik kislány.

– Ó, de aranyosak! Milyen kis pelyhesek!– szólt egy másik.

– Adjunk nekik enni! – mondta egy harmadik. Levette a hátizsákját és egy szendvicset húzott elő belőle. Abból tört egy darabot. Azonnal a legkisebb kacsa felé dobta, aki ösztönösen utána kapott. Szegény, majdnem le is nyelte, de szerencsére az anyukája észrevette és rászólt.

– Előbb kicsit áztasd meg a vízben, aztán kisebb darabokra vágd szét a csőröddel! Még megfulladsz ezektől a nagy daraboktól!

A gyerekek a partról csak annyit láttak, hogy a kacsa mama veszekszik a kiskacsával.

– Nézzétek, elveszi tőle az ennivalót! – mondták.

A kiskacsa visszatette a vízbe a nagy falatot, úgy tett, ahogy az anyukája tanította, beáztatta, majd az apró, puha darabokat egyenként lenyelte. A kis csoport ezt a jelenetet végignézte, egyikőjük megszólalt.

– Nem akarta elvenni tőle az anyukája, megtanította, hogy kell elfogyasztani! Ez először egész másnak tűnt. Egy idősebb asszony ült a tó mellett a padon, csendesen így szólt:

– Ezért mondják azt, hogy nem minden olyan, amilyennek látszik! – mivel a nagy zsivajban senki nem hallotta őt, így választ nem is várt.

Kacsa mama kitotyogott a partra, a kiskacsák sorban utána mentek, eléggé bizonytalanul, botladozva jártak, még szokatlan volt nekik ez a terep. A zöld fű azonban vonzotta őket. Az anyukájuk csipegetni kezdte, erre ők is próbálkoztak vele. Egy kisfiú odaszaladt, ők igyekeztek távolabb húzódni, a legfiatalabb kiskacsa nem volt elég óvatos és gyors, a gyerek elkapta. Nem akart ő rosszat, csak szerette volna megsimogatni és közelebbről megnézni a pelyhes kis állatot. Arra gondolt, hogy hazaviszi őt és majd otthon eljátszogat vele. Beletette a hátizsákba, és nyitva hagyta a cipzárt.

– Gyertek gyerekek, induljunk a villamoshoz! – hívta őket a tanító néni, aki vezette őket.

Az egyetem előtti közeli megállóban várakoztak. Szegény kiskacsa a hátizsák mélyén a sötétben reszketett a félelemtől. Hová viszik? Hogy került ide? Ilyen a világ? Megragadják, felemelik, bezárják egy táskába és már viszik is el az idegenbe? Ő nem csinált semmi rosszat!  Lehet, hogy jobban kellett volna vigyáznia?

A villamosra sokat kellett várni, az előző az orruk előtt húzott el. Ahogy így álltak a megállóban, a tanító néni felkiáltott:

– Nézzétek, ott jön egy csapat kacsa! Mindenki az erdő irányába fordult, látták, amint hangos hápogással vagy százan tartanak feléjük. Amint meghallotta a hangjukat a kiskacsa, ő is nagy csipogásba kezdett. A gyerekek csodálkozva a hang irányába néztek, látva, hogy az az osztálytársuk hátizsákjából jön, mind odaszaladtak. A kisfiú elszégyellte magát.

–  Visszaadom a családjának, én haza szerettem volna vinni, játszani vele, de ő itt akar maradni, hallom a csipogásából! – mondta, és kivette a kiskacsát a táskájából, elindult az erdő irányába, melynek szélén száz felnőtt kacsa várta hangos hápogással. Páran közelebb mentek hozzá, és rosszallóan megcsipkedték a lábát. Nem szólhatott erre semmit, tudta jól, hogy megérdemli.

Mire a kisfiú visszaért a villamos megállóba, már a szerelvény ott állt, majdnem lemaradt róla. A tanító néni út közben elmondta neki, hogy a parkerdő kacsáit nem szabad hazavinni, és egyébként sem szép dolog a kicsi állatokat elszakítani a szüleiktől. Otthon elmesélt mindent a gyerek a szüleinek. Kérte, hogy vegyenek kacsaeledelt, finom magvakat, és vigyék ki a tóra a következő vasárnap.

 Az erdőn sétáló emberek láttak száz kacsát vonulni, akik között egy pici kacsa lépkedett. Mindannyian a tó irányába tartottak.

– A kacsák szeretnek a járdán sétálni? Villamossal érkeztek? Új lakók jönnek a mesterséges tóba? Hogy lehet, hogy senki nem kíséri őket? – kérdezgették az arra járók.

A padon ülő idősebb asszony arra gondolt, hogy úgysem fogják kitalálni, hogy mi történt. Ő látta, mikor kacsa mama összehívta a nagy kacsa családot és megkérte őket, hogy menjenek vele, és hozzák vissza a legkisebb csemetéjét. Igen, úgy látszik, mintha sétálgatnának, mintha új lakók volnának. Épp a megálló felől érkeznek, de nem azért, mert villamossal jöttek. A látszat egészen más, mint a valóság.

             A kisfiú és szülei vasárnap délelőtt puha kukoricát vittek a kacsáknak a tóra.  Ők először félve fogadták őket, de aztán látták, hogy jót akarnak, és elfogadták tőlük az élelmet. Mivel szép idő volt, a család hosszasan elidőzött a parkerdőben. A fák már lombosak és zöldek, a virágok tarkán virítanak, a levegő friss és tiszta, a tavasz illata átjárta őket. Szívesen maradtak, és kacsanézőbe ezentúl gyakorta eljöttek.