Lázadás a Mikulás ellen

Lázadás a Mikulás ellen.

Beköszöntött november. A Föld északi féltekén az éjszaka folyamán a tél vette át a hatalmat. Az Alpokban megbúvó Hattyúkővára mesekönyvbe illő szépségében ragyogott a szikrázó napsütésben, de nem csak a kastély nyújtott gyönyörű látványt, hanem maga a téli táj is. A pókhálók a harmattól csipketerítőket mintáztak a bokrokra, a befagyott virágok a kastély lábánál elhelyezkedő kis tavon a szivárvány színeiben csillogtak, mint a drágakövek. Itt a hattyúkővári kastélyban lakott Fagyapó, aki sarokig érő kékszínű bundát, kerek szőrme kalapot és szárított juhgyapjúból készült meleg, nemez csizmát viselt. Hosszú, fehér szakálla volt és egy nagy varázsbottal járt. Télen mindig szánkón közlekedett a feleségével és az unokájával. Az utóbbi a segítőtársa volt, aki hosszú, ezüst-kékszínű köpenyt és szőrme sapkát vagy hópehelyszerű koronát viselt legszívesebben. Fagyapó emiatt nevezte el: Hópelyhecskének.

Aznap, amikor Hópelyhecske szokás szerint kinyitotta a kastély egyik ablakát, hogy a dunyháját a két csücskénél fogva kirázza, a következő dalocskát hallotta odalentről:

„ Ej, ej, garázda Télapó! Ki az ördög hítta kelmedet,
Hogy szent Márton nap tájba’ hó borítja házamat, s telkemet?”  

Vajon ki bosszankodik így már kora reggel?-kíváncsiskodott Hópelyhecske az ablakából kihajolva. De gyorsan be is csukta, mert egy jeges szél havat fújt a szemébe. Amikor újra letekintett egy piros sapkás kis manót pillantott meg. Jól ismerte, Nils volt az. Nem volt egyedül. Egy kecske húzta a farönkökkel megrakott szánját, ő meg egy kismalac és egy fekete macska társaságában bukdácsolt a frissen hullott hóban. Miután többször hasra esett, -Hópelyhecske nagy mulatságára,-felült a fekete macska hátára, és azon lovagolva haladt tovább. Nils amúgy egy kis házi szellem volt, akit mindig meg kellett vendégelni zabkásával, mert ha nem kapott enni, akkor bosszúból összefonta a tehenek farkát, felforgatta a lakást, a tárgyakat fejjel lefelé fordította, sőt mi több, éhségében tört-zúzott és nagy pusztítást végzett a háztartásban. Akik viszont gondoskodtak róla, azoknak Szenteste kopogtatott az ajtaján, és különleges ajándékokkal lepte meg őket.   

Ennek tudatában Hópelyhecske gyorsan leszaladt a toronyból majd egy adag, forró zabkását öntött egy mély tányérba és a földszinti ablakba helyezte, egy kis vajjal és mandulával díszítve a tetejét, mert tudta, hogy Nils úgy szereti. –„Itt az ideje, hogy felmelegedjünk!”-rázta meg magát fázósan, amikor visszatért a kastélyba és már szaladt is a konyhába. A nagyanyjával már november első hetében megkezdték a karácsonyra való felkészülést. Hópelyhecske nagyanyja szerette minden évben ő maga előállítani a fűszeres mézeskalács tésztát, a kekszek kiszúrását, a különböző fajták formázását és díszítését viszont Hópelyhecskére bízta. Aznap is már javában folyt a munka a kastély cukrász műhelyében, s miután a különleges fűszerekkel ízesített süteményeit végig kóstolta elkészítette Fagyapó reggelijét. Ő maga vitte fel neki a Gólyatoronyba, ahol Fagyapó a teleszkópjával éppen a közeli Szent Magnus kolostort figyelte, ott élt ugyanis a testvére, a Mikulás. Amikor belepillantott, a Mikulás éppen feltette az okuláréját, aztán bejött a segédje a Krampusz, aki ahelyett, hogy szépen, egyenként kibontva adta volna oda a Mikulásnak az aznap érkezett leveleket, a földre szórta azokat. Aztán kitépte az ajtót majd köszönés nélkül elviharzott. Az ördögit!-kiáltotta Fagyapó,-hát mi történik a teremburáját!

Ezután a teleszkópját Belgium felé irányította, ahol a másik testvére, Sinterklaas pont 11 órakor kikötött a gőzhajójával az antwerpeni kikötőben, aztán felült a Rossz Idő Van Ma nevű lovára, de mivel az bárányhimlős lett, viszketett az egész teste, állandóan ugrabugrált, így igencsak erősen kellett tartania magát a nyeregben, ha nem akart leesni róla. Segítőtársa, Fekete Péter hatalmas körgallért vett magára, hozzá egy tollas sapkát a fejére, az egyik fülében karika fülbevalóval rebellkedett, és ajándékosztás helyett elkezdte kergetni a kisebb gyerekeket és azt kiabálta, hogy gyertek csak közelebb, a zsákomba tuszkollak benneteket és eladlak egy kalóznak titeket. Majd mikor a belga Mikulás rendre utasította, nyelvet nyújtott neki, aztán akrobatikus ügyességgel felmászott egy közeli háztetőre, és a kéménybe ugorva eltűnt.

Ezzel egy időben, Svájcban, az Agancsos ember, aki általában hasznos segítője volt a Mikulásnak, szőrmebundába öltözött, feltette, az ijesztő, agancsos sapkáját a fejére és elkezdte körbejárni a kisgyerekes házakat. De nem a kéményen érkezett, hanem bekopogott az ablakokon, aztán veszettül rázta a csengőjét, kezében cukorka helyett, egy nádpálcával hadonászott. Volt nagy sivalkodás, mert még senki sem számított rá, hiszen ő minden évben csak december 5-én jelent meg, hogy a gyerekek addigra be tudják tanulni a neki szánt dalokat.

A Moha manók, akik köztudott, hogy a karácsonyi ünnepekre a hideg, barátságtalan erdőkből, az emberek házaiba költöztek, aztán a vendéglátásért cserébe lámpásaikkal, tizenkét napon és éjszakán keresztül világítottak, most tüntető cédulákat ragasztottak minden ház ajtajára, melyben kijelentették, hogy „A karácsony tizenkét napja” című dalt azonnal törölni kell az ünnepi dalok listájáról, mert mi az már, hogy minden napra egy ajándékot kell kapnia a gyerekeknek? Ráadásul a boltokban kapható adventi naptárok ablakaiból elkezdték kienni a csokikat.

A Krampusz, aki miután faképnél hagyta a Mikulást a rengeteg megválaszolatlan levéllel, a legközelebbi városba ment, ahol a falakra firkálta, azt hogy:

"HÜJE TÉLAPÓ meg HÜJE AKI ELOLVASJA" 

Aztán egy krampusz csapatot szervezett, hogy a Télapó ne találja meg, ha esetleg meg akarná büntetni. Kis szarvat növesztett, bekormozta az arcát, lópatát csatolt a lábára és hosszú, hegyes nyelvét nyújtogatva, vonult végig a főváros sétáló utcáján. Őt követték a hasonló kinézetű társai. Akik megbámulták, azoknak a fenekére egy jó nagyot ráhúzott a virgácsával.

Hópelyhecske, mit sem tudott minderről, mert miután kisültek a sütemények, kiment a szabadba gyakorolni a havasi kürtjén. Éppen a „Tehén tánca” című dalt fújta, amikor Fagyapó lekiáltott neki, hogy nagy baj van, hívja azonnal Karácsony anyót, mert már csak ő tudja lecsillapítani a Mikulás ellen fellázadt segítőket. És Hópelyhecske belefújt a kürtjébe, melyre felfigyeltek a hegyekben a medvék, farkasok, szarvasok és őzek, s miután megértették, hogy mi történt, azonnal elindultak, hogy megvigyék a hírt Karácsony anyónak. Karácsony anyó, aki igazi nevén a La Befana volt, és mellesleg Olaszország közkedvelt boszorkányaként híresült el, normálisan minden évben csak Sepsiszentgyörgy estéjén, azaz január 5-én éjjel ült fel a seprűjére és repült a kisgyerekes házakhoz. A jó gyerekek harisnyájába cukorkát csúsztatott, a rossz gyerekeknek pedig szenet vagy fokhagymát dugott bele. Aznap éppen csinos, kék ruhájában, fekete–kék csíkos, süveg kalapjában takarított, mert mellesleg tisztaság mániás volt, amikor befutott hozzá Pinokkió és a Kék Tündér, akik elmondták neki, hogy Nils manó sugallatára fellázadtak a karácsonyi szellemek és törnek-zúznak, verekednek és nem akarják többé elkísérni a Mikulást ajándékosztó körútjára.

-A Mikulás rettentő nagy bajban van!-foglalta össze a hírt Bambi őzike a vágtától még kissé lihegve.

-Hm, és én mit tehetek ez ügyben?-kérdezte Karácsony anyó, aki köztudott volt, hogy addig ki nem tette a lábát az otthonából, amíg az egyrészt makulátlanul tiszta nem lett, másrészt amíg el nem készült a híres fenyőmagos kekszével.

-Még túl korán lenne elindulnom ajándékosztó körutamra.-tette hozzá. De végül a Kék Tündér meggyőzte.

Ekkor elővette a habverőjét azt elkezdte hihetetlen gyorsasággal pörgetni. A segítségével egy félelmetes figurát teremtett, egy baljós tekintetű férfit, göndör, fésületlen hajjal, hosszú torzonborz szakállal. Amikor kész lett vele egy barátcsuhát adott rá, egy ostort nyomott a kezébe, meg egy fonott puttonyt tett a hátára, aztán életet lehelt belé és megparancsolta neki, hogy az engedetlen segítőtársakat fogja el és tuszkolja bele a feneketlen puttonyába.

-Had tapasztalják meg ők is, hogy milyen érzés, ha megverik őket vagy azzal fenyegetik, hogy elviszi őket a zsákos ember.

Aztán kirepült vele a seprűjén a Szent Miklós térre, ott felültette a Fagyapó által küldött helikopterre, Hópelyhecske meg a dühöngő segítőtársakhoz repítette. És Frullino atya, mert így nevezte el Karácsony anyó a teremtményét az olasz habverő szó után, sorba regulázta meg a lázadókat. Rendet teremtett a Mikulás segédek között, mégpedig úgy, hogy az iskolás gyerekek segítségével lampionos felvonulást szervezett, és jó cselekedetet jelképező fényeket gyújtott. És láss csodát a meleg fény hatására hirtelen lecsillapodtak a lázadók, egycsapásra helyreállt a rend. A Márton napot követő éjszakára végül mindenki elfoglalta a helyét ott, ahova tartozott. Fagyapó hálásan megköszönte Karácsony anyó segítségét:

-A januári viszontlátásig!-Ezt írta ki neki aznap éjjel az égboltra.