Lola és a mágikus margaréta

Lola és a mágikus margaréta.

Lola és a mágikus margaréta

 Csodálatos napsütéses reggel köszöntötte a gyerekeket és boldogan indultak a parkba játszani. Margaréta is éppen ott volt. Tudni kell, hogy ő egy különleges virág. Nem hétköznapi fehér szirmai vannak,  hanem  fénylő színes.  Az anyukája  varázslatos virágnak nevezte őt, aki képes varázsport felszabadítani a szirmairól, s amikor beszélget a szomorú gyerekekkel, fel tudja vidítani őket.

Margeréta már alig várta, hogy kipróbálja, ezért is volt a parkban. Izgatottan figyelte a futkosó, labdázó és hintázó gyerekeket. Ám úgy tűnt, hogy minden rendben van, béke és nyugalom honolt a fák között, és a kis játszótéren is.

Már épp el akart menni, amikor észrevett egy szomorú kislány, aki egy távolabbi padon ült egy  virágokkal teli bokor mögött.  Rózsaszín nadrág volt rajta  zöld-fehér pettyes blúzzal,  és a szemüvege is zöld volt, akárcsak az blúza.  Piros  hátizsák  volt mellette a padon. 

Nem akarta azonnal lerohanni, hátha csak valami múló szeszély miatt szomorú,  talán csak másik ruhát akart volna felvenni,  vagy nem akarta, hogy a haját összekössék,  ezért várt pár napot, és minden nap várta, figyelte a kislányt, aki minden reggel ugyanolyan szomorú volt. Vajon miért?

Margaréta  a kislány közelében kiengedte a szirmaiból a varázsport, mely azonnal találkozott a kislány tekintetével. Érdeklődve próbálta kideríteni, honnan származnak azok a fényes csillogó pontok,  és tekintetével eljutott a gyönyörű virághoz. Közelebb lépett, épp megakarta érinteni, amikor a virág beszélni kezdett.

- Jó reggelt gyermekem, Margaréta  vagyok és te?

- Szia, én Lola vagyok - válaszolta a kislány, aki nem hitt a szemének. – Te beszélsz? Egy virág?

- Igen én,  és tudom, a virágok nem beszélnek, de én egy különleges virág vagyok. Megkérdezhetem tőled, hogy miért  vagy ilyen szomorú?

- Utálom a szemüvegemet!   Az osztályban senki sem hord szemüveget, csak én. A többi lány olyan szép, én meg olyan csúnya lettem.Margaréta odalépett Lolához, megölelte, majd azt mondta neki

-  Pedig nagyon szép szemüveg. Olyan élénk zöld, mint a friss tavaszi pázsit, és mint a hűvös erdő. Én örülnék neki, ha nekem is lenne.   Kölcsönadod nekem?

Lola kissé aggódó tekintettel nézett a beszélő virágra, eszébe jutott az anyukája, aki mindig azt mondja neki, hogy a szemüveg nem játékszer.

-   Gyerünk, Lola, add már oda egy kicsit,  szeretném látni, hogy áll nekem! -  mondta Margaréta, mire a kislány bár vonakodott, mégis átadta neki a zöd szemüveget. Ebben a pillanatban Lola furán kezdte érezni magát,  a színek elhalványultak,  a formák elmosódtak, és még azt se látta jól, hogy áll Margarétának a szemüveg.  Ekkor elsírta magát.

- Nem maradhatok szemüveg nélkül, mert nem látok jól.Nem tudnék még olvasni sem nélküle, és nem látnám, mit mutat a jelzőlámpa. Kérlek szépen, add vissza.

Margherita visszaadta a szemüveget, és  próbálta elmagyarázni neki, hogy vannak olyan gyerekek, mint ő, akiknek szüksége van arra a két kis lencsére, hogy jobban lássanak.

- Ez miatt nem kell másnak, vagy csúnyábbnak éreznek magadat. Amúgy igazán jól áll neked, és gyönyörű vagy! - Lola megszárította a könnyeit, és mosolyogva visszatette a szemüveget.

-  Most játszhatunk egy kicsit, mert jól látlak. Utána meg elkísérhetsz az iskolába- nevetett.

Ettől a naptól kezdve, hála Margarétának, Lola megértette, hogy a szemüvege nem különbözteti meg őt a többiektől, sőt, épp elenkezőleg. A szemüvegnek köszönhetően mindent meg tudott csinálni, amit a többi gyerek is. Margheréta pedig örült, hogy a varázspornak köszönhetően segített egy kislánynak, és elindult egy másik szomorú gyermek keresésére, hogy őt is boldoggá tegye.