Charlie, a beszélő hóember

Charlie, a beszélő hóember.

Charlie, a beszélő hóember

Kora reggel óta nagy pelyhekben hullt a hó, melyre a gyerekek már régóta vártak,  hogy végre játszhassanak vele.  A két testvér, Lili  és  Enzo  az egész délutánt a parkban töltötték, hogy megépítsék a  hóemberüket. Két üvegkupak a szemnek, egy szép nagy sárgarépa az orrnak,  s néhány piros bogyó a szájának. A fején egy régi fekete kalap volt és egy kifakult sálat tekertek a nyaka köré.  Széndarabkákból voltak a gombok a duci testén, karja helyére ágakat tűzdeltek.

– Milyen aranyos ez a hóember! – kiáltott fel Enzo. – Ügyesek voltunk, hugicám!

– Igen, gyönyörű, mintha csak élne!  Kár, hogy nem tud beszélni  – mondta Lili.

– Ki mondta azt nektek, hogy a hóemberek nem beszélnek? –  hallattszott egy rekedt hang, mire a gyerekek meglepetten összenéztek, és arra gondoltak, hogy talán a barátaik viccelődnek velük. Körülnéztek, de senkit sem láttak a közelben.

 – Itt vagyok! Én szóltam – dördült újra a rekedtes hang, mire Lili és Enzo a hóember irányába fordultak, s látták, hogy a szája kissé elmozdult eredeti helyzetéből. –  Igen, igen, én beszélek hozzátok. A hóember, akit most építettetek.

– De a hóemberek nem beszélnek… vagy legalábbis… – mormolta Enzo.

– Ez igaz, de én egy különleges hóember vagyok, a nevem Charlie! Nagyon örülök, hogy megismerhettelek benneteket,  igazán remekül mintáztatok meg.

A két gyerek felnevetett, és észrevették, hogy eljárt a délután, mert kezdett sötétedni.

–  Most haza kell mennünk, de holnap visszajövünk. Szia Charlie! – köszöntek el tőle.

– Remélem, hamarosan újra találkozunk, de ha ez nem történik meg, ígérjétek meg, hogy nem lesztek szomorúak. Ne keseredjetek  el, mert a következő hóeséssel visszatérek,hogy  ismét megépíthessetek, még nagyobbra, mint most vagyok – mondta Charlie.

A két gyerek rábólintott, és elindultak hazafelé.   Másnap reggel a gyerekek iskolába mentek, egyáltalán nem volt már olyan hideg, mint előző délután, és még a nap is kisütött, egyre nagyobb lett a latyak az iskola udvarán is. Tanítás után egyenesen a parkba futottak,  de csúnya meglepetés várta őket, Charlie elment, csak a fekete kalap és a kifakult sál mutatta, hogy valaha ott állt.  Lili nagyot sóhajtott, érezte, hogy a szemei megtelnek könnyekkel, de akkor eszébe jutott a Charlie-nak tett ígéretük, hogy nem lesznek szomorúak.  Felnézett az égre, fürkészte a felhőket, majd a testvérére nézett mosolyogva.–  Enzo, ne sírj!  Charlie visszatér majd!  Meglátod, hogy vissza fog térni. Amikor majd újra havazik,  ismét megépítjük.A fiú is elmosolyodott, megfogta Lili kezét, és azt mondta:

–  Most pedig fussunk haza. Anya már vár bennünket az ebéddel.  Lássuk melyikőnk ér előbb haza!Azzal vidáman futni kezdtek a házuk felé vezető úton, miközben abban reménykedtek, hogy hamarosan ismét esni fog a hó.