Magányos kismadár

Magányos kismadár.

            A verébfiókák kettesével ültek a padokban, egynek nem jutott pár, ő magában szomorkodott, de nem sokáig. Jött a tanító bácsi, és elkezdődött az első óra, és ez a figyelmét teljesen lekötötte.

            Megszólalt a kakukk madár, ő jelezte a szünet kezdetét. A szürke kis verebek kirepültek a fák közé, és hangosan csivitelni kezdtek. Mikor a padban egyedül ülő kismadár melléjük röppent, látványosan elhallgattak. Ez a fióka másképp nézett ki, mint ők. Mindkét szárnyában egy világos tollcsík húzódott, a csőre élénkebb sárgán csillogott, a szemei fölött középen pedig volt egy apró fehér folt.

– Sziasztok! Veréb Viki vagyok, nincs kedvetek kergetőzni? – kérdezte a többieket.

Néma csend volt a válasz. A madarak hátat fordítottak neki, és a szomszéd fára átrepültek.

A kismadár nem értette, miért nem felelnek, hiszen ő nem bántotta őket. Üldögélt a faágon egészen addig, amíg a szünetnek vége szakadt. A kakukk megszólalt, mindannyian bevonultak a fatörzsbe, az osztályteremben elfoglalták helyeiket. A magányos kis veréb aznap és másnap is egész tanítási időben egyedül üldögélt. Nem szólt hozzá senki, és nem játszottak vele.

– Mi rosszat tettem? – kérdezte, de egy kisveréb sem felelt.

A harmadik napon új tanuló érkezett. Veréb Viktor névre hallgatott, és Veréb Viki mellé ültették, mert máshol nem volt hely. Viki összehúzta magát, félt, hogy a padtársa nem örül a társaságának. Legnagyobb meglepetésére a szünetben Viktor megszólította őt:

– Vegyél az uzsonnámból! Hoztam bőven, jut neked is!

Viki örömmel csipegetett Viktor szendvicséből, és közben beszélgettek. A következő szünetben megették a Viki zsemléjét, és délutánra már egész sok dolgot tudtak egymásról. Mindkettejük a parkban lakott, sok testvérükkel és szüleikkel együtt. Nagyon szerettek hajnalban hangosan csivitelni, a járdáról morzsát eszegetni, és a felhőket figyelni. Sokat köröztek a játszótér fölött, mert érdekelte őket, hogyan építenek várat a gyerekek, hogyan hintáznak és libikókáznak. Elhatározták, hogy estefelé, mikor már mindenki hazament, kipróbálják valamelyik játékot.

A többiek egy darabig nem figyeltek rájuk, aztán egy idő múlva feltűnt nekik, hogy Viki már nem magányos. Beszélgetni kezdtek róla:

– Viki már nincs egyedül! Mi kiközösítettük, de az új fiú csak vele beszélget! Vajon miről? – kérdezgették egymástól. Persze nem tudták a választ.

– Mi miért nem barátkoztunk vele? – kérdezte az egyikőjük.

– Én azért nem, mert világos tollak vannak egy csíkban a szárnyain! – mondta az egyik.

– Én azért nem, mert a csőre élénkebb sárga, mint az enyém! – szólt egy másik.

– Én azért nem, mert a szemei fölött középen egy apró fehér folt van! – tette hozzá egy harmadik.

– Az az igazság, hogy szebb nálunk! Érdekesebb és színesebb! – foglalta össze a negyedik.

– Irigyeltük őt, mert különlegesebb nálunk! – állapította meg az ötödik.

– Nem tehet róla, ő így született! – szögezte le a hatodik.

Addig beszélgettek a szürke kis fiókák, míg rájöttek mindannyian, hogy Veréb Viki nagyon kedves kis madár, jó volna őt is bevenni a csapatba, az új fiúval együtt.

– Viki, Viktor, mit csináltok tanítás után? – kérdezte az egyik osztálytársuk.

– Hintázni szeretnénk! –felelték egyszerre.

– Mehetünk veletek? – kérdezték a többiek.

– Persze! Jó móka lesz! – felelt Viki örömmel.

Délután a játszótéri hintával olyasmi történt, ami még sohasem. Egy egész csapat verébfióka telepedett rá, és mindenáron hintázni szerettek volna. Mivel nem tudták hajtani, ez nem sikerült nekik. Olyan hangosan csiviteltek, hogy meghallotta egy kislány, aki éppen homokból süteményt formázott. Arcocskája felderült, amint rájött, hogy a verébfiókák mit szeretnének.

– Majd én meglöklek benneteket! – kiáltotta, és odaszaladt hozzájuk. A sok kis madár hálásan fogadta el a segítséget, és addig hintáztak, amíg a kislány azt mondta:

– Most mennem kell, de holnap újra meghintáztatlak benneteket!

            Mindannyian aludni tértek. Alig várták a másnapot, amikor újra találkoznak az iskolában, aztán együtt elmennek a játszótérre. Veréb Viki és Veréb Viktor elválaszthatatlanok lettek, és már csak nagyon ritkán jutott Viki eszébe, hogy az első napokban mennyire magányos volt.