Mamanó Meséi

Mamanó Meséi.

Mamanó meséi

Az elveszett színek

 Mamanó a Gonk falu legidősebb tagja. Naphosszat üldögél kedvenc hintaszékében, miközben manósapkákat kötöget a falucska lakóinak. Ám csak addig kötöget, amíg tart a Mini-Manó suli, mert ahogy az iskolából kicsengetnek, Mamanót megrohamozzák a falu legapróbb lakói. Minden délután az öreg Manó mama köré gyűlnek a gonkancsok (így hívják a manó gyerekeket gonk nyelven), és tátott szájjal figyelik Mamanóka meséit.

 - Meséltem már nektek arról, hogyan találta meg Mufurc ismét a színeket? – kérdezte Mamanó kedvesen, megigazgatva hatalmas szemüvegét.

- Neeem! - kiáltották a gonkancsok kórusban.

 - Akkor most jól figyeljetek! – Mamanó kényelmesen elhelyezkedett a hintaszékében és belekezdett a mesélésbe.

„Mufurc a falu legeslegszélén lakott, ott, ahova már rendes út sem vezet. Egyedül élt aprócska kis házában, s bizony ő volt az egyetlen Gonk-Manó Gonk falván, akinek a kertjében nem teremtek se zöldségek, se gyümölcsök, de még illatozó virágok sem. Mufurc magának való volt, szinte mindig lógatta az orrát és nem nagyon beszélt senkivel. Vagy inkább vele nem beszélt senki!

 Gonk Falván ugyanis az a hír járta, hogy Mufurc bizony nagyon mufurc. Állítólag nincs egy kedves szava sem senkihez és soha nem vesz részt a gonk falvi eseményekben sem. Mufurc szeret egyedül élni és csak azért lógatja hosszú szakállát, állandóan a földet bámulva, mert így akarja elkerülni, hogy bárkivel is szóba kelljen elegyednie. Legalábbis ezt mesélik róla.

 Mufurc tényleg mindig a földet bámulja, ha bemerészkedik valamiért a faluba. Nem szól senkihez, csak lehajtott kobakkal végzi a dolgát – ezért bizony állandóan fognia kell csúcsos manó sipkáját, nehogy az leessen a fejéről. Ám nem azért, mert nem szeretne beszélgetni senkivel. Hanem azért, mert nem mer!

 Nem sokkal karácsony előtt Mufurc úgy döntött, hogy bemegy a falu édesség boltjába és vásárol néhányat a híres Ínycsiklandozóan és Fog-Pusztítóan Fergeteges Karácsonyi Nyalókából az ünnepekre. Minden rendben ment, egészen addig, amíg az Édességek és Más Merészségek nevű bolt pénztárjához érkezve, Cukornél az eladó gonk manó feltett egy rémisztő kérdést Mufurcnak:

 - Melyik színből adhatok?

 Mufurc – talán életében először – tágra nyílt szemekkel bámult Cukornélra, ledermedve, mint egy jégszobor. Mufurc ugyanis nem látott színeket. Halványan ugyan még emlékezett rájuk, hogy milyen is volt a zöld, a piros, a kék és a többi csodás szín, ám sok-sok év eltelt azóta, hogy utoljára látta azokat.

 - Melyik színből kérsz Mufurc? Csak akkor tudok adni, ha megmondod, mit szeretnél. – sürgette a riadt kis vevőt Cukornél.

 - Én…Nem is tudom… - nyekegte szegény Mufurc. Sűrű hófehér szakálla alatt csak úgy piroslott az arca a szégyentől.

 - Baj van, Mufurc?

 Cukornél nem véletlenül vezette a falucska édességboltját. Ő maga is olyan édes volt, mint a cukor. Mindig volt egy kedves szava mindenkihez, segített ott, ahol tudott. Különleges érzéke volt ahhoz, hogy megérezze, ha valaki gondokkal küszköd, vagy szomorú, netalántán magányos. Most úgy érezte, hogy Mufurc gondokkal küszköd, szomorú és bizony magányos is.

 Mivel Mufurc nem mozdult, csak állt ott szégyenlősen, fejét lehajtva, kesztyűs kezecskéivel zavartan markolászva a kis bevásárlótáskáját, Cukornél nem tétovázott tovább. Tudta, hogy mi az, amire Mufurcnak szüksége van, és az nem csak az Ínycsiklandózóan és Fog-Pusztítóan Fergeteges Karácsonyi Nyalóka. Cukornél kilépett a pult mögül, megállt Mufurc mellett, aki – ha ez egyáltalán lehetséges – még kisebbre húzta magát össze, majd adott egy hatalmas, szívből jövő ölelést a megszeppent manónak.

 Mufurc kismanó kora óta nem kapott ölelést. Mufurc kismanó kora óta nem kapott igaz szeretetet.

 Cukornél ölelése viszont igaz volt, és szívből jött. Egész Gonk Falván talán ő volt az egyetlen gonk-manó, aki nem ítélte meg Mufurcot. Ő mindig mosolyogva és szeretettel üdvözölte a furcsa kis manót a boltjában, ugyanúgy, ahogyan a többi gonk falvi lakót is. És most ettől az igaz, baráti öleléstől végre megtört az átok Mufurc feje felett.

 Mufurc körbenézett a boltban és legnagyobb meglepetésére, lassan, de egyre erőteljesebben előtűntek szeme előtt a színek. Látta a napsárga falakat, a mohazöld, tengerkék, orgonalila, rózsapiros és homokbarna színben pompázó cukorkákat, nyalókákat és csokoládécsomagolásokat. A színekkel együtt pedig visszatért jókedve és vidámsága is.

 Mufurc ettől kezdve már nem volt mufurc többé. Vidáman sétált végig a falucska utcáin, szóba elegyedve bárkivel, akibe éppen belebotlott. Gonk falva lakói először furcsállták a változást, ám hamar hozzászoktak – és, hogy őszinték legyünk, örültek is annak, hogy Mufurc végre kibújt a csigaházából.

 Mufurc világa ismét kiszínesedett. Ahogyan a kertje is.

És ehhez mindössze egy igaz ölelésre volt csak szüksége.”