Samu, a Sávos Tanrek

Samu, a Sávos Tanrek.

 Egy költözés mindig nehézségekkel jár. Főleg, ha a világ egyik részéről költözik valaki a másikra. Samu családja nagy kalandként élte meg a költözködést. Szülei és mind a tíz testvérkéje tűkön ülve várta a nagy utazást, mely Madagaszkárról egészen Magyarországig repítette őket. Nagy változás volt ez a Tanrek család életében. Ennek ellenére kíváncsiságuk leírhatatlan volt, izgatottságuk pedig érthető, hiszen ők lesznek majd az első Sávos Tanrek család a világ ezen felén.

 Egyedül Samu tartott ettől a nagy változástól. Ő nem volt izgatott, sem pedig kíváncsi. Samu érzelmei kavarogtak, mint egy homokvihar – hol félelmet, hol szomorúságot, hol pedig számára még ismeretlen érzelmeket élt át a kicsi tanrek. Bár a vattacukorra hasonlító felhők felett való repülés mosolyt csalt az arcára, attól, hogy mi vár majd rá a landolás után, Samu bizony nagyon tartott.

 Tanrek mama a Magyarországra való megérkezésük után hamar takaros kis otthont rendezett be új házikójukban, mely egy burjánzó erdő oltalmazó fái alatt épült fel. A házuk mellett tornyosuló tölgyfa tetején egy kedves, lompos farkú mókus család lakott, a fa tövében pedig egy barátságos, ám roppant harsány erdei cickány család élt. Tanrekék hamar megszokták új otthonukat, mindenki barátsággal, s nagy érdeklődéssel fogadta a furcsa külsejű, ám mindig vidám madagaszkári családot.

 Ám Samu igen csendessé és félénkké vált a költözés óta. Samu mindig is egy kis könyvmoly volt, imádott olvasni, az olvasásnál jobban talán csak a zenélést kedvelte. Ha kiolvasott egy könyvet, mindig odaszaladt a szüleihez, hogy beszámoljon arról, milyen kalandokat élt meg képzeletben az adott könyv olvasása közben. Samu fantáziája leírhatatlanul élénk volt, ám a költözés óta nem volt kedve megosztania senkivel, hogy éppen hova repítették őt a legújabb olvasmányai.

 Legidősebb testvérként sok dolga volt otthon, aminek még örült is, hiszen így nem kellett elhagynia a védelmező családi fészket. Az iskola kezdetéig még két hét volt hátra. Ez egyrészt jó – gondolta Samu ruha hajtogatás közben – , hiszen nagyon szeret tanulni, másrészt viszont félelmetes, hogy már csak 14 napja maradt itthon. Az új iskola gondolata nagyon megijesztette a szegény kis tanreket. 

 Gondolataiból anyukája csilingelő hangja billentette ki, aki arra kérte Samut, hogy menjen el az erdei boltba és vegyen egy nagy adag giliszta spagettit az ebédhez. Samu kedvetlenül ugyan, de elindult a boltba.

 Orrát lógatva bandukolt az ösvényen, észre sem véve az út mentén pompásan viruló lila virágokat. Hamar elért a bolthoz, ahol egy öregebbnél is öregebb, remegő szárnyú fakopáncsnéni szolgálta ki őt, aki Samut látva megigazgatta vastag szemüvegét, s így szólt.

• Sok évet éltem már le ezen a világon, de hozzád hasonló szerzetet még nem láttam. Valami sün vagy talán, vagy cickány?
• Sávos tanrek. – mormogta Samu kedvetlenül. Nagyon nehéz volt számára elfogadni, hogy bizony ő és családja más, mint a többiek. Hozzájuk hasonló szerzetet, ahogy a vén fakopáncs mondta, itt, a világ ezen felén még nem láttak. S bár a legtöbben kedvesen, érdeklődve fogadták az új családot, Samu nem érezte magát jól egyáltalán.

 Ő nem akart más lenni, különleges, egzotikus, ahogy a mókuscsalád fogalmazott. Ő csak Samu, egy átlagos tanrek, aki eddig nem tűnt ki a tömegből, most viszont képtelen beleolvadni a környezetébe.

 A kis tanrek szomorúan hagyta el a boltot. Pár lépés után észrevett egy mohával borított, kényelmesnek látszó követ. Letette a kosárkáját, felmászott a kőre és nagy sóhajok közepette megpihent picit.

 Minden sávos tanrek rendelkezik egy olyan különleges adottsággal, melyet az emlősök családjába tartozó többi állat nem mondhat el magáról. Ugyanis minden tanrek tud ciripelni. Úgy bizony. Samu, ha szomorú volt, mindig egy lassú nótát ciripelt, ha boldog, akkor pedig egy vidám, gyors dallamocskát.  Ám a költözés óta ezt a vidám nótát senki sem hallotta Samutól.

 Samu most is egy szomorú dallamot játszott, teljesen belefeledkezve bánatába, amikor is egy vékonyka hang zökkentette őt vissza a valóságba.

• Hát ezt hogy csinálod? Hiszen nincs is nálad semmilyen hangszer!

 Samu döbbenten tapasztalta, hogy egy kis sünilány áll vele szemben, aki kikerekedett szemekkel pásztázza őt, széles mosoly közepette. Samu válaszra nyitotta a száját, ám a cserfes sünilány egyelőre nem hagyta őt szóhoz jutni. Folyamatos locsogás közepette körbejárta a döbbent Samut, a nem létező hangszer után kutatva, azt ismételgetve, hogy „hát ez hihetetlen, egyszerűen hihetetlen”.

 Egyszer csak a süni megállt Samu előtt, megigazgatta rózsaszín szoknyácskáját és így szólt.

• Hallottam, hogy egy csodaszép dallamot játszottál. Olyan volt, mint amikor Tücsök Tomi ciripel. De te határozottan nem vagy tücsök. Picikét hasonlítasz rám, ugyanakkor szinte biztos vagyok benne, hogy nem vagy sün sem. Vagy igen?
• Se sün nem vagyok, se tücsök. – felelte Samu, amikor végre sikerült szóhoz jutnia.
• Annyira gyönyörű a színed, és milyen aranyos hosszú orrod van! De el kell mondanod a titkod!
• A titkom? – kérdezte Samu döbbenten.
• Igen, a titkod. Ha nem vagy tücsök, de hangszer sincs nálad, akkor mégis hogy tudsz ciripelni?

 A sünilány nagyokat pislogott meleg barna szemeivel, s fejét oldalra billentve, mosolyogva várta Samu válaszát. A mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcáról, és szeleburdi, ám barátságos lénye valahogy kellemesen hatott Samura. A kis tanrek először érezte úgy, hogy szívesen beszélgetne és mesélne arról, hogy ki is ő, mi is ő valójában.

• Nos, én – kezdte kissé félénken – én egy sávos tanrek vagyok. Nagyon messziről jüttönk ide lakni, Madagaszkárról.
• Madárgaszkár? Hú, ott biztosan jó sok madár él! – okoskodott a sünilány, Samu pedig jót nevetett ezen. Nevetett! Most először, amióta ideköltöztek, végre nevetett.
• Nem, nem madárgaszkár, hanem Ma-da-gasz-kár. – javította ki a sünilány tévedését Samu, lassan, érthetően artikulálva a szótagokat. – Madagaszkár egy hatalmas sziget Afrika partjainál. Igazán csodálatos hely.
• Ó, értem. – kuncogott a süni kissé elpirulva – A földrajz sosem volt az erősségem. Biztosan nagyon hiányzik neked az otthonod, de arról biztosíthatlak, hogy Magyarország is maga a csoda! De kérlek mesélj tovább! Még mindig nem mondtad el, hogy hogyan tudsz ilyen gyönyörűen ciripelni.
• Ó igen, nos, mi is emlősök vagyunk, mint te, vannak tüskéink is, mint neked, de mégsem vagyunk sünök. Viszont a tüskéink összedörzsölésével tudunk ciripelni. – magyarázta Samu. Észre sem vette, hogy egy aprócska mosoly ült ki az arcára.
• Varázslatos. – áhítozott a sünleány. – Az én nevem Apolka. Közönséges süni vagyok és nem tudok ciripelni. Viszont roppant finom almatortát sütök és kifejezetten kedvelek festegetni.
• Az én nevem Samu.

 Samu és Apolyka kettesben indultak vissza a kis tanrek házához, ahol a sünilányt megvendégelték ebédre. Hiába, a giliszta spagettinek ki tudott volna ellenállni?

 Attól a naptól kezdve Samu minden nap találkozott Apolkával, aki bemutatta őt az erdei barátainak. Samu megismerte Emmát, az erdei egeret, Csongort, a cinegét és Pityut az erdei pelét. Mint kiderült, ők mind együtt kezdik majd az iskolát szeptemberben.

 Samu a nyárból hátramaradt két hetet vidám ciripeléssel töltötte újdonsült barátai között. Először persze mindenki kíváncsian mérlegelte a kis tanreket, ismerkedve egzotikus külsejével és szokásaival, ám Samu megértette, hogy ez a kíváncsiskodás nem rosszindulatú. Sőt!

 Eddig félt attól, hogy ő nem olyan, mint a többiek, ám Apolkának köszönhetően megértette, hogy pont a különlegessége az, ami miatt annyira megkedvelték őt is és a családját is az itt élő állatok.

 Samu az iskolába már izgatottan és tettrekészen indult el, alig várva, hogy új barátokra és új élményekre tegyen szert.