Mancika és Miska szereti a zenét

Mancika és Miska szereti a zenét.

Mancika és Miska ma nehezen ébredt. Komor, nyomott, álmosító volt a reggel. Nagyokat nyújtózkodva, hatalmasakat ásítva mentek az ablakhoz és kinéztek rajta.

A házuk előtt, a kiskertben épp kidugta fejét a földből a legfinomabb csiperkegomba. Kalapja halványsárga, selymes volt, mint a kisbaba bőre, fehér tönkjén gallért viselt. Ekkor eleredt az eső. Igen, tényleg így volt. Csendesen hullt le az égből. A felleg halványszürke, talán vakolat, vagy inkább hamuszínű volt. A föld a víztől ázott, de még épp beszívta az őt betakaró nedvességet. Az egyik szomszéd esernyővel, gumicsizmában, esőköpenyben sietett, talán a közeli boltba friss reggeliért vagy ki tudja hova. Placcs- placcs- placcs- placcs- mondta egyfolytában halkan a csizmája. Mancika és Miska még bámult egy ideig ki az ablakon, ám már épp vissza akartak bújni az ágyukba, nyakig magukra húzva a takarót, amikor záporozni kezdett. Kippentek-koppantak a tetőn, a földön az esőcseppek, egyre szaporábban.

- Pont olyan a hangja, mint egy zeneműnek! - gondolta magában Mancika és Miska. Mintha fagott, oboa, kürt és trombita harsogna váltakozva. - Ráadásul pittegett-pattogott, csettegett-csattogott, mintha hozzá egy karmester vezényelt volna. Hol halkabb, békésebb, hol hangosabb, haragosabb volt a zenedarab. Igen-igen, jól mondod, a szél volt a karmester. Hajlongtak, táncoltak a fák lombjai erre-arra, jobbra-balra, meg előre-hátra. Egyre jobban riszálak az ütemre. Mintha a vonós hangszerek: lant, citera, vagy hárfa játszott volna.

Sietve mentek a jól bezárt ablakuk elé. Onnan figyelték, hogy mi történik. Egy földigiliszta csúszott-mászott sietősen a földön. - Hova, hova? – kérdezte tőle Mancika.  -   Menekülök, mert alig kapok már levegőt! - mondta kissé zihálva. - Nagyon ki vagyok merülve, behúzódom valami fedezék alá, ahol nem ér az eső. - De ha kisüt a nap, bújj vissza a földbe! - Igen, így fogok tenni! - Mancika biztos fedezékből tovább figyelte a záport, zivatart. Hirtelen csetepaté támadt odafönt. Villámok cikáztak az égen, majd mennydörgött, mintha cintányérok és üstdobok szólaltak volna meg, egyre gyorsabban és hangosabban, de aztán hamar abbamaradt. Lassult, halkult az eső, majd végleg elállt. - Igen, pont olyan volt, mint a „Vízizene”. Kezdődött egy nyitánnyal, folytatódott menüettel, szvittel és aztán befejeződött - gondolta Miska.

Kezdett kitisztulni a levegő, de még néha sötét árnyék borult a földre. - Jé, kis csiperke, hogy megnőttél! – csodálkozott Mancika. - Igen, hisz a föld nagyon nedves. Ráadásul jó meleg van. - De érdekes! - Aztán tündökölni, ragyogni kezdett a nap az égen. Ahol esőcseppeket értek a nap sugarai, gyönyörű szivárvány bontakozott ki. Mindketten ámulva nézték az égen. Lassan megszikkadt a föld. A kis földigiliszta sietve bújt vissza a földbe. Fényben úszott a levegő. Úgy csillogott, mint az érc. Olyan fenséges volt, mint egy királyi korona. Lágyan énekeltek a dalosmadarak: a cinege, a rigó, a tengelic, a pacsirta és talán a zöldike hangát vélték hallani. Élettel telt meg a kertjük.

Reggeli után már szaladtak is ki a kertbe. Hallgatták a gyönyörű dallamokat. Aztán egyszer csak egy kis ökörszem is becsatlakozott és mintha  a „Nyári ének” című trubadúrdallamot hallatta volna. Ti ismeritek azt? Ugye milyen szép? Közben leültek a padra, lehunyták a szemüket és úgy hallgatták e csodálatos, fennkölt melódiát. Közben nagyokat szippantottak a finom, friss levegőből és nagyokat sóhajtoztak.

A parányi ökörszem dalára a kertjükben, a mosolygós gyümölcsfákon ízes, ropogós finomságok kacsingattak rájuk. Csalogatták az ágaik felé Mancikát és Miskát.   Alattuk a sok virág úgy ringott, hajladozott, mint hajó a vízen.   Az édes mézízű szőlő kínálgatta csábos kis fürtjeit.   Nyomán béke és nyugalom költözött a lelkükbe. Egy jó ideig még hagyták a testükbe áramoltatni az elbűvölő,    a lenyűgöző hangokat,    majd kicsit még kertészkedtek a kertben, mert ott bizony mindig akadt tennivaló.    Vidáman, jókedvűen dolgoztak, ami nem is csoda, hisz kellemes zene szólt a háttérben. Miután jól elfáradtak, munkájuk eredményeképpen pompásan virult a kertjük. Gondtalanul, derűsen mentek ebédelni. A rádióból zongoraverseny csendült fel. Nagyon szerették. Ezt hallgatták, amíg ettek, utána egy szép altatódalra elaludtak.

Délután szokás szerint játszottak, kertészkedtek a kertben, hisz gyönyörű volt az idő. A vénasszonyok nyara vendégeskedett náluk. Mancika arra figyelt fel, hogy a madárijesztő egy seregéllyel pörölt: - Menj el, innen a szőlőtől, hess-hess-hess! -  Nem megyek!  Nem megyek!   Sőt hívom a többieket!   Gyertek társaim,   gyertek, itt édes szőlő termett!    - Menjetek el,    innen a szőlőtől,    hess-hess-hess! -   Megdézsmáljuk a szőlőtöket!   Gyertek társaim, gyertek, itt édes szőlő termett!    Akkor már Miska sem hagyta annyiban a dolgot: - Menjetek el, innen a szőlőtől, hess-hess-hess!   Ez a miénk!    Mancika és Miska együtt hessegessék el a seregélyeket:  - Kívül tágasabb!-   mondták erélyesen.   Édesapa pedig egy kék színű madárhálót vont a szőlőtőkék köré,   hogy megvédje a madaraktól.   Mancika és Miska is segített.   Hamarosan el is készült. - Most már senki se tudja megdézsmálni! -   mondta a családfő.   Közben beesteledett és vacsorához készülődött a család.    Amíg ettek, egy őszi zenét hallgatott a család, hisz a szülei is szerették.   A műben tánccal és dallal ünnepelték, hogy bő volt a termés és    jó hangulatban zajlott a szüret.    Hamarosan, talán a következő hétvégén már ők is be fogják takarítani a termést.    Lefekvés után a kellemes hangulatú „Kis éji zene” című szerenádra merült édes álomba Mancika és Miska.   

Leszállt az est, minden csendes, elhalkult a Föld zaja. Megnyugodott a szív, a lélek, nem hallatszott sóhaja. Leszállt az est, minden csendes, még a szellő is álmodott. A vágy szitált, békét remélt, s a fényes csillag nyugalomban sugárzott. Leszállt az est, már minden csendes.   A szeretet átölelte őket.   Lobogott bennük színpompás tűzzel. S mily kék volt a Hold ott fenn az égen, ragyogott, szinte igézett a fénye!