Manó sztorik / Színes világ (3.)

Manó sztorik / Színes világ (3.).

A nevem Manó és azt mondják, hogy sok színt ismerek. 
Nemcsak a sárgát, a kéket és a pirosat, hanem egészen különleges színeket is. Nekem a legjobban a kék és a zöld tetszik. 
Az óvodában és otthon is sokat játszok a színes festékekkel, ceruzákkal. Tudom, hogy ha egy színt összekeverek egy másikkal akkor egy új szín keletkezik. A kék és piros színből lesz a lila,  a sárgából és a kékből a zöld, a pirosból és a sárgából pedig a narancs. Ha ezeket a színeket tovább keverem, akkor nagyon sokféle másik színem lesz. Sárgásnarancsok, pirosaslilák, kékeszöldek, de lehetnek napsárgák, ibolyakékek és égszínkékek is. Vagyis pont olyan színűek, mint a nap, az ibolya vagy mint az ég. Sokat szoktam gondolkodni, hogy a mező milyen színű nyáron, de arra nem találok színeket, annyira sokféle. 
Egyszer láttam egy nagy színkört, amin a színek szépen be voltak rajzolva. Annyira megtetszett, hogy gondoltam készítek magamnak egyet én is. Fogtam egy nagy papírt és befestettem mindenféle színnel. Aztán csak ültem és néztem a rengeteg színt magam előtt. Azt képzeltem, hogy a piros az anyukám, a sárga a húgom és a kék az apukám. Aztán a nagyiknak, a nagynéniknek és a nagybácsiknak is adtam egy-egy színt. Elképzeltem és beszíneztem őket a fejemben. Az anyukámat megkértem, hogy írja mindegyik színre rá a nevét annak, aki szerintem az a szín. Míg írta a képek mellé a neveket, addig elmesélte, hogy valójában minden szín valamilyen. Valamelyik szomorú, valamelyik vidám és vannak kevésbé szeretett színek is. Nagyon rosszkedvű lettem. Szerintem minden szín szép és nincs olyan, hogy valamelyik színtől kedvetlen, valamelyiktől meg boldogok lennénk. 
Minden szín más, mindegyik szép. A katicabogáron szépek a fekete pöttyök, a galamb és az egér szürke színe is nagyon mosolygós szerintem. A fehér rengetege, a hó is meg tud nevettetni mindenkit. Na ugye.

Az anyukám színe szerintem a piros. Van egy szép piros ruhája és az arca is sokszor piros. Szerintem hasonlít Piroskára. Még egy nagy fonott kosara is van, pont mint a mesében. Rá tudja kötni a biciklijére és ebbe pakolja a boltban vásárolt holmikat néha. Kár, hogy a nagyiék messze laknak, mert biztos vinne nekik néha kalácsot és sok-sok színes virágot is. 
Egyszer mesélte, hogy mikor gyerek volt, rózsahimlős volt és akkor tényleg nagyon piros volt. A kislábujjától az orra hegyéig apró piros pöttyök lepték el a bőrét. Mégis ha megkérdezed, melyik a kedvenc színe, nem azt mondja, hogy a piros. Mindig más színt mond, de soha a pirosat. Biztos az a rengeteg pötty tehet róla, ami még kisgyerekként beborította. 
Mikor megkérdezem tőle, hogy miért nem a piros a kedvenc színe, azt mondja, hogy mindenki változik és lehet hogy, az a falszín, amit a múlt hónapban még szeretett a konyhában, azt már ma átfestené az apukámmal egy másik színre. 

Az apukám színe szerintem a kék, akkor is, ha mindig szürke pólóban jár. Nagyon sokáig olyan kék színű telefonja volt, mint a szeme színe. Igazából, ha valamit vásárol magának, akkor az vagy szürke vagy kék. Mesélte, hogy mikor megismerte anyukám, akkor mindig szürkében járt, aztán egyszer csak vett egy kék inget magának. Viccesen mondta is anyukámnak, hogy megvette az egyenruháját, de hogy mihez, azt soha sem mesélte el nekem. 

A húgom színe a sárga. Állandóan nevet meg futkározik mindenhol, szerintem pont olyan mint egy napsugár. Biztos mérges lenne rám, ha azt mondanám, hogy az ő színe a sárga, mert valójában ő a pirosat szereti. Mindig mindenből pirosat kér. Az ágya melletti fal is piros és állandóan nálam keresi a piros ceruzáját. 
Egyszer telerajzolta a szobája fehér ajtaját piros katicabogarakkal, erre meg anyukám lett piros vagy inkább vörös a méregtől. De aztán fogott egy vizes rongyot, amit az anyukám a kezébe adott és szépen letörölgette egytől-egyig, majd telerajzolt jó sok papírt ismét katicabogarakkal és teleragasztotta vele az ajtaját. Erre már az anyukám sem mondott semmit.

A dédnagyapám színtévesztő volt és összekeverte a színeket. Például a piros neki zöld volt. Nagyon érdekesnek találtam ezt, ezért sokat kérdezgettem a szüleimet, hogy ez pontosan micsoda. 
A dédnagyapám anyáékkal mindig viccelődött, hogy ő úgy látja a világot, ahogy a kutyák, vagyis minden fekete-fehér. Az ő idejében ugyanis még azt hitték az emberek, hogy a kutyák nem látnak színeket. Pedig ez nem igaz. Apukám mesélte, hogy ma már tudjuk a tudósoknak köszönhetően, hogy a kutyák nem fekete-fehérben látják a világot. Látnak színeket, de nem úgy, ahogy mi, hanem pont úgy, ahogy a dédnagyapám. Szóval a dédnagyapámnak mégiscsak igaza volt.
Őt is beszíneztem a rajzomon. Szalmasárga lett, mert szintén az anyukámtól tudom, hogy nagyon szeretett a mezőn kaszálni. Rengeteg háziállata volt és nekik gyűjtötte a szénát meg a szalmát, hogy télen legyen mit enniük és ne fázzanak. Mikor jött egy-egy nagy vihar nyáron, anyukámék még sokat szaladtak a lekaszált füvet takargatni, hogy nehogy elázzon.

Ha nagy leszek, akkor is fogok rajzolni meg festeni minden nap. Szerintem jó, ha sok színnel veszed körül magad. A felnőttek soha nem rajzolnak csak úgy maguktól, mintha félnének, hogy valamit más színűre festenek le, mint amilyen valójában. Pedig ettől igazán nem kell félniük. A kutyánk, a Lüki kutya is máshogy látja a színeket, mégis milyen boldog.