A palacsintaszörny

A palacsintaszörny.

Reggel született. A legelső volt, ami elkészült. Ujjongva sercegett, miközben ide-oda kúszva formálódott a serpenyőben. Lyukkal a közepén és tocsogva az olajban várta, hogy milyen szerepet szánnak neki. Lekvárost? Túróst? Esetleg fahéjjal, mogyorókrémmel vagy kakaóval lesz megtöltve? Vagy ezekkel mind együtt?
Aztán bár készen volt már, ellepték a többiek. Mindenki elébe került. Tele lett a tányér. Nagy súlyt cipelt magán, de türelmesen várt, hogy sorra kerüljön. A lekvárosak, a túrósak, a diósak is mind megelőzték. Meg a mákosak. Fel sem fogják mekkora szerencsében van részük. Végül sorra került, de már senki sem nyúlt érte.
– De hát ez volt az első! – kiáltotta valaki.
– De hát ennek lyukas a közepe! –  húzta a száját egy másik.
– Egyébként már tele vagyok – rázta a fejét egy harmadik is.
– Ez már nem néz olyan jól ki - forgatta a szemét a negyedik.
– Fúj! Ez nem lekváros?! Nem kell! – fordította el a fejét az ötödik.
Pedig mennyire vágyott rá, hogy szerepe legyen, hogy valaki kézbe vegye. Otthagyták. Egyedül maradt az asztalon. Fodros lett a széle, elhagyta az ereje. Sápadt lett és ki is hűlt.
– Nem kellek én senkinek, hát világgá megyek! – mondta mérgesen és csalódottan.

Kezet és lábat növesztett és felkapaszkodott egy villán, hogy talpra állhasson. Észrevétlenül surrant ki az ajtón a villával a kezében.
– Keresek magamnak más szerepet. Ha nem lehetek sem lekváros, sem túrós, sem pedig másmilyen, akkor biztosan más dolgok várnak rám a világban – gondolta a palacsinta.
Fogalma sem volt, hogy merre induljon, végül elindult a Valamerre. Gondolta, az jó messze lesz és bízott benne, hogy hamar, majd ott, megtalálja magát a világban.
Ment, ment és több nap kanyar után megérkezett egy nagyon hatalmas országba. Itt vajjal, juharsziruppal és szalonnával ették a palacsintát.
– Édes is és ropogós is! Gyere közénk te is! – kiabálták a nagyon hatalmas ország palacsintái.

Tetszett neki ez az ötlet, de hiába vette magára ezeket mind, végül senki sem nyúlt érte.
– Ez nem az én világom vagy talán egy szörny vagyok?! – gondolta és jobbnak látta, ha megint útra kell.
Ment, ment és több nap kanyar után megérkezett egy nagyon elegáns országba. Itt narancssziruppal locsolták meg a palacsintát.
– Édes is és friss is! Gyere közénk te is! – kiabálták az elegáns ország palacsintái.

Tetszett neki ez az ötlet, de hiába locsolta be magát vele, végül senki sem nyúlt érte.
– Ez nem az én világom vagy talán egy szörny vagyok?! – gondolta és jobbnak látta, ha megint útra kell.
Ment, ment és több nap kanyar után megérkezett egy nagyon zöld országba. Itt vajjal és porcukorral ették a palacsintát.
– Édes is és csúszós is! Gyere közénk te is! – kiabálták a nagyon zöld ország palacsintái.

Tetszett neki ez az ötlet, de hiába tette magára ezeket mind, végül senki sem nyúlt érte.
– Ez nem az én világom vagy talán egy szörny vagyok?! – gondolta és jobbnak látta, ha megint útra kell.
Ment, ment és több nap kanyar után megérkezett egy nagyon messzi, keleti országba. Itt zöldséggel és hallal ették a palacsintát.
– Sós is és könnyű is! Gyere közénk te is! – kiabálták a nagyon messzi, keleti ország palacsintái.

Tetszett neki ez az ötlet, de hiába díszítette magát ezekkel, végül senki sem nyúlt érte.
– Ez nem az én világom vagy talán egy szörny vagyok?! – gondolta és jobbnak látta, ha megint útra kell.
Ment, ment és már több napja kanyargott. Elfáradt és pihenni szeretett volna.
– Sehol sem találom a helyem. Nem kellek én senkinek sem. Ki mondja meg merre menjek, mi legyek, hogyan éljek, milyen szerepben? – tekerte fel magát gondterhelten.  Aztán másnap meg még az azutáni nap sem akart már sem erre, sem arra menni. Lassan abroszt bontott hát. Meg volt már rajta sok minden: vaj, szalonna, juharszirup, narancsszirup, porcukor és még zöldség is, meg némi hal is.

Tulajdonképp nagyon színes és világlátott palacsinta lett belőle és így már nem is tudott volna egy valaki más által kigondolt szerepet betölteni. Saját ízvilága volt: ha akarta édes volt, ha akarta sós. Ropogós, friss, csúszós és könnyű is lehetett, meg bármi, ami addig még nem volt.
– Mi lenne, ha én nyúlnék a palacsintákért? – kérdezte magától egy reggel, – Egy palacsinta a palacsintákért! — kiáltotta olyan hangosan, hogy azt hallani lehetett a nagyon hatalmas országban, a nagyon elegánsban, a nagyon zöldben és még a nagyon messzi, keletiben is.
Gyorsan munkához látott és valahol a világ közepén vagy ahol éppen volt, kisütötte az ötletét: megnyitotta azt a helyet, ahol vendégül látta a világ összes tanácstalan, elveszett, elhagyott, magányos palacsintáját. Meg még azokat is, akik kíváncsiak voltak a történetükre, meg azokat is, akiknek úgy volt minden jó, ahogy addig is.

Mindannyian ott ültek egy nagy asztal és tányér előtt és mindenki olyan feltétet és tölteléket választott magának, amilyet éppen szeretett volna, mert már minden kerek volt: a palacsinták is, a tányérok is, a világuk is és így ennek a történetnek a vége is.