Március - Tavaszi ébresztő

Március - Tavaszi ébresztő.

Március vidáman szökkent le egy felhőről a földre. A nap ragyogóan sütött, felmelegítve a talajt, a szellő pedig kedvesen megsimogatta a hónaplány arcát, aki egy mezőn ért földet. Már alig várta, hogy a ténykedése nyomán szirmot bontsanak a virágok. El is vette a kis aranykürtöt az iszákjából, és belefújt. A dallam nyomán éledezni kezdett a rét, rügyre fakadtak a közeli bokrok, és nyílni kezdtek az első virágok. Március boldogan nézett körbe a réten.

Ekkor a feje felett elszállt egy gólya, jelezve, hogy lassan a madarak is visszatérnek délről. Március kedvtelve figyelte a madarat, ahogy elrepült a tó felé. A tó környékén is elindult az élet. Gyülekeztek a vízi madarak, és tavirózsák első zöld levélkéi is megjelentek.

Március ekkor az erdő felé pillantott. Az erdő. A hónaplány nagyot sóhajtott. Ideje volna az erdőben is elkezdenie a munkáját, hiszen nemcsak a rétekre kell elhoznia a tavaszt. Ám az erdőben nemcsak a kürtöt kellett fújni, és visszacsalogatni a madárdalt. A téli álmot alvó állatokat is fel kellett ébreszteni, és ez egyáltalán nem volt a kedvére való feladat.

Még mindenki a téli álmát aludta. A rókák és a nyulak az üregükben, a medvék a barlangjukban, még a vidra is a vackában hortyogott, neki már a tóban kéne úszkálnia, és kergetnie a halakat. De olyan mélyen aludtak, Márciusnak nem volt szíve felébresztenie őket. Olyan morcosak voltak mindig, hogy felzavarta őket.

Március újra körülpillantott a réten. Talán, ha látják, hogy már minden felébredt, és milyen szép lett a világ, nem maradnak sokáig morcosak. Igen, itt az ideje felébredni, és gyönyörködni a tavaszban. A morgás sem tart örökké. Március eltette a kis kürtöt, és már suhant is az erdő felé. Ideje volt mindenhova elhozni ezt a csodálatos tavaszt.