Március, a tavasztündér

Március, a tavasztündér.

Március kibújt az odújából és nagyot nyújtózott. Még hűvös szellő borzolta a tájat, de az elszánt tavasztündér fogta a kendőjét, magára kanyarította, és elindult, hogy felébressze az alvó természetet. Lába nyomán kizöldült a fű, leheletétől rügyezni kezdtek a bokrok és a fák, keze simításától felébredtek a téli álmot alvó állatok.

Elsőként a medve dugta ki orrát a barlangjából, és mindjárt vissza is iszkolt volna, ha meglátta volna az árnyékát. A napocska azonban még nem cirógatott sugaraival, így a mackó borzongva bár, de szimatolni kezdett. Nyomában két kis bocsa trappolt, kik a zord tél idején születtek, s most kíváncsian hunyorogtak a nagyvilágra.

Mackómama hatalmas mancsával felfordított egy nagy követ, és nyüzsgő rovarokkal teli asztalt kínált bocsainak. A tavasztündér elégedetten szemlélte a falatozó családot.

Ezután a mókusodúba kukkantott be, majd a süncsaládhoz, aztán rókáékhoz, utána a nyúlüregbe, végül az ürgékhez. Mindent a legnagyobb rendben talált. Erdő-mező állatai ébredeztek és sürögtek-forogtak serényen. Madarak építgették új fészkeiket vagy javítgatták a tavalyit.

Március jókedvűen dörzsölgette össze tenyerét. Már éppen indulni készült, hogy bejárja az egész vidéket, Áprilissá változzon, majd Májussá, aztán dolga végeztével átadja helyét nénjének, Júniusnak, amikor egyszer csak hopp, egy lepkeháló lendült felé, és foglyul ejtette.

– Megvagy! – kurjantott fel egy vékonyka hang, majd valaki gyors mozdulattal üvegbe zárta. Egy szeplős kislány volt az. Gyerekkezek emelték fel, és egy óriási házba vitték.

A tündér rémülten vette észre, hogy testvérei is foglyok egy óriási szoba óriási polcán, éppúgy üvegbe zárva, mint ő. Június, a nyárboszorka pityeregve gubbasztott zárkájának alján, Szeptember, az őszvitéz harciasan kardját suhogtatta, December, a télherceg jégkék szemei pedig dühös szikrákat szórtak.

– Mit akarsz tőlünk? – kérdezte riadtan Március a kislánytól, amikor a többiek mellé helyezte üvegkalitkáját.

– Mostantól a foglyaim vagytok. Ezentúl én mondom meg, mikor lesz tavasz, nyár, ősz, vagy tél.

– De miért tennél ilyet? – hökkent meg Március.

– Mert ti nem törődtök velem! Amikor a legszebb a nyár, elfújjátok goromba esővel, széllel. Amikor a színes levelekben gyönyörködnék, lecsupaszítjátok a fákat. A legjobb havas játékokat locs-pocsba fojtjátok, a csodás zöld mezőt kiszárítjátok. És te – mutatott Márciusra az óriási kislány – te elvitted a legjobb barátomat!

– Én?

– Bizony te! Nem maradt más belőle, csak a szén gombjai és a kavics szemecskéi.

– Hát hóember volt?

– A legszebb hóember, amit valaha építettem! – zokogott fel a kislány.

Az üvegbe zárt évszaktestvérek egészen megsajnálták.

– Na ne sírj már! Engedj ki minket, és cserébe megmutatjuk neked, miért fontos az évszakok váltakozása. A hóembered pedig, ne félj, nem tűnt el örökre. Jövő télen visszatér hozzád. Lehet, hogy picit alacsonyabb lesz, lehet, hogy épp magasabb, soványabb vagy kövérebb, de ő lesz az.

– Megígéred? – nézett rá reményteli szemekkel az óriás kislány.

– Meg.

– És ti is?

A többiek bólogattak. A lányka erre leemelte a polcról a négy testvért, és sorra kinyitotta üvegkalitkájukat.

– És most gyere velem! – nyújtotta kezét Március. Ahogy a kislány megfogta, egyszerre olyan apró lett, mint a tündér. Március kibontotta pillangószárnyait, és megmutatta a vidéket odaföntről. Amerre repültek, minden zöldbe és virágba borult.

– Nahát, milyen gyönyörű! – ámuldozott a kislány.

– Valóban – helyeselt a tündér. – És látod a sok állatot? Mind a tavaszt várja a hosszú tél után. Ha nem jönnék, éheznének. Ha nem jönnék, nem pattannának ki az új rügyek, elfagynának a növények.

– Ó, az nagyon szomorú lenne! De mi szükség akkor a nyárra? Miért nem maradhat mindig csodaszép tavasz?

Ekkor Június repült melléjük, és könnyű nyári záporral öntözte meg őket, majd meleg napsugárral meg is cirógatta.

– A nyár érleli meg a termést. Nélkülem nincs gyümölcs, nincs zöldség, nincs gabona. Az emberek és az állatok mind élelem nélkül maradnának.

– Ó, de rossz volna! Hát az ősz? Ő csak rombolni tud!

Szeptember erre akkorát kacagott, hogy beleremegett az ég is, majd hűs szellővel kócolta össze a lányka haját.

– Én is adok termést, szőlőt, diót, szilvát. Nélkülem nem készülne fel a természet a télre. A lehulló lomb sok téli álmot alvó állatnak megveti az ágyat. Az ősz arra int, készülj a hidegre, raktározd el, amit lehet!

– Na jó, de a télre aztán csak nincs szükség? Hideg van és fagy. Kinek jó az?

December prüszkölve havat fújt rájuk, majd ő vette át a szót.

– Én borítok hópaplant a tájra, alatta biztonságban várják a magok, hogy tavasszal kibújhassanak. A tél a természet pihenője. Nélkülem nem lenne képes megújulni semmi. És lám, neked is elhozom egy jó barátodat és a havas játékok örömét.

– Látom már, hogy mindnyájatokra egyformán szükség van. Én csak magamra gondoltam, de ti gondoskodtok minden emberről, állatról és növényről.

Az évszaktestvérek mosolyogva bólogattak. A tavasztündér ocsúdott fel először.

– Nekem tovább kell indulnom, hogy befejezzem a munkámat.

– Látlak még?

Március elhúzta a kezét a levegőben, és abban a pillanatban a kislány ablaka alatt egy gyönyörű, sárga virágú cserje nőtt.

– Ő itt a téli jázmin. Amikor virágozni kezd az ablakod alatt, tudni fogod, hogy közeledem. Akkor újra találkozunk.

– Mi is elköszönünk, visszabújunk az odúinkba, míg el nem érkezik a mi időnk – szólt a többi testvér. – Viszontlátásra, kislány!

– Szervusztok, Évszakok!