Mentsük meg az északi sarkot 1. A nagy elhatározás

Mentsük meg az északi sarkot 1. A nagy elhatározás.

     Minden egy kis piros csorbafülű lábossal kezdődött, ami ott árválkodott a földön több száz kilométerrel az utolsó ember lakta viskó mögött. Kacagó zimankó, az északi sark megbízott fő tündérének Zúzmara asszonyságnak a kisunokája szokásos száguldozása közben belebotlott. A nyár alig múlt el, a bokrokon a levelek még zölden pompáztak. A virágok tarka szőnyege viszont már kezdett fakóvá válni. Magjaikat elszórták, várták, hogy a hó beborítsa őket jótékony palástjával, hogy jövőre arra a kis időre, ami az északi sarkon a nyarat jelenti, újra kivirulhassanak. Rénszarvas Ödön unottan rágcsált egy fűcsomót. Néha megállt az állkapcsa, felnézett, mert nem szerette volna, ha északi sarki barátja Róka Rezső nassoláson kapná. Ugyan is épp mostanra beszéltek meg egy találkozót. Rezső a minap megjegyezte, hogy mintha gömbölyűbb lenne a combja tájékán. Na, mit tudja ez a szaladgálós koma, milyen a szép rénszarvas fiú! Az igen is vastag combú, gömbölyded derekú, széles nyakú és nagy agancsú! Pont olyan, mint ő. Lesz majd úgy két év múlva. Addig pedig igen is sok füvet kell enni! Így ősz tájékán különösen! Ki tudja milyen hosszú lesz a tél, tavaszig ki kell tartania az energiának! Le is hajolt újra tépkedni a még zamatos füvet. Kacagó Zimankó éppen meghintette volna futtában a közeli bokrot dérrel, amikor puff! Nyekk! Akkorát rúgott a kis piros csorbafülű lábosba, hogy az éppen odarepült Ödön feje mellé. Zimankó elesett.

• Mi a csuda? – Bődült fel Ödön, és ijedtében szaladni kezdett. A félig rágott fűcsomó lifegett a szája sarkában, patája nyomán repkedtek a göröngyök.
• Állj meg félnótás! Összeütközünk! Hová a nagy igyekezet?– Róka Rezső éppen akkor ért oda, Ödön mind a négy lábával egyszerre fékezett.
• Valami félelmetes állat akart felfalni, piros volt a szája!
• Na, ne viccelj! Gyere, nézzük meg!
• Én vissza nem megyek oda!
• Jó, ne menj. Akkor majd én megnézem.
• Itt megvárlak, hogy tudjak segíteni, ha baj van…
• Na, ja! – Mosolyodott el Rezső. Elszaladsz segítségért, mi?
• Ha nem tudnád, az nagyon is lényeges!
• Na persze, aztán mire visszaérsz a segítséggel, felfal a szörnyeteg! Nagy segítség, mondhatom!
• Akkor ne menj te sem! - Ödön visszaterelte a szájába az eltévelygett fűcsomót és rágni kezdte.
• Segítség! Segítsen valaki! Halljátok! Gyertek már ide!

A két barát összenézett. A piros szájú valami! Nem tűnik valami félelmetesnek a cérnavékony hangjával.

• Megnézzük?
• Nézzük meg?

Nem tanakodtak sokáig, szépen komótosan elindultak visszafelé, a hang irányába. Odaértek a csorbafülű piros láboshoz. Rezső megérintette a lábával, semmi. Még egyszer, kicsit arrébb tessékelte a másik lábával, semmi.

Ödön felbátorodva jó nagyot rúgott bele. A kis lábos jó nagy ívben elrepült, aztán pár méterrel odébb leesett, kicsit zörgött, de semmi.

• Ha meguntátok a játékot kiszabadíthatnátok végre?

Csak néztek tanácstalanul. Ki méltatlankodik? Kit kell kiszabadítani és honnan?

• Itt vagyok, pupákok! Itt a bokorban!

Kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, ki, vagy mi lehet ez a pupákok? De nem láttak senkit.

• Na, én nem látok senkit, te nem látsz senkit, akkor ugyebár nincs is itt senki!- Mondta

Ödön, zavarában lehajolt és enni kezdett.

• Ez a pupákok talán egy szellem! – Rezső gondterhelten ráncolta a homlokát.
• Ti vagytok a pupákok, én Kacagó Zimankó vagyok és itt ragadtam. Valami fogva tart és nem ereszt. Azon kívül nem látok semmit és fáj a lábam. Idejönnétek végre a bokorhoz?

Ödön és Rezső kíváncsian nyújtogatva a nyakukat benéztek a bokorba. Egy fehér valamit láttak, ami érdekesen zörgött és volt két füle. A zörgő valami ide-oda tekergett.

• Itt vagyunk, Ödön. – Nyújtotta a patáját bemutatkozásul a tekergő valami felé Ödön.
• Rezső. – Nyújtotta a bal lábát Rezső.

A fehér kétfülű valami udvariatlanul tekergett tovább.

• Szabadítsatok már ki ebből a nyavajából, pupákok! Itt vagyok benne!

Rezső óvatosan szétnyitotta a valamit és akkor kisuhant belőle Kacagó Zimankó. Most nem volt kacarászós kedvében.

• Hű, de fáj a lábam! Meg a derekam! Mi a bánat ez?

A két jó barát megrökönyödve nézte a lányt. Nem láttak még tündért. Olyan vékony volt, olyan légies és olyan szép!

• Kedves Pupákok! Örülök, hogy találkoztunk! – Mondta dörmögve Ödön.

Na, most megjött a kacaghatnékja Zimankónak. Kacagásától a bokor tiszta zúzmara lett.

• Én Kacagó Zimankó vagyok, és a tél előhírnökeként hintem meg zúzmarával a földet, fákat, bokrokat, füvet, stb. Csak most valamiben megbotlottam és beleestem ebbe a fehér füles zörgőbe. Kiket tisztelhetek a megmentőimben?
• Ödön. – Mondta Ödön.
• Rezső – Mondta Rezső. A Sarki Rókák nemzetségéből.
• Ja, én meg a rénszarvasok népes családjából. – Tette hozzá Ödön.
• Köszönöm, hogy megmentettetek! – Zimankó hálásan nézett rájuk. – Nagyon furcsa ez a fehér valami, és amiben megbotlottam az sem honos itt ezen a vidéken. Utána kéne nézni ennek. Velem tartotok? A hatodik érzékem veszélyt szimatol.

A két jó barát elgondolkodott.

• Van valami dolgod mostanában Ödön? – Kérdezte Rezső.
• Tulajdonképpen enni akartam. – Válaszolta félénken Ödön.
• Az ráér, most kalandra fel! Nézzünk utána ennek a rejtélyes fehér csapdának.
• Nézzünk! – Felelte vállát vonogatva Ödön, és elindultak lefelé a dombról a tenger felé.
• Várjatok! Tegyük a füles izébe a piros valamit és vigyük magukkal, mutassuk meg Talpasnak, a legokosabb sarki nyúlnak a világon! Ő biztosan tudja majd, mit tegyünk velük? – Hadarta el egy szuszra Zimankó.

A hideg északi szél, vészt jóslóan kavarta körülöttük fel a port. Kacagó Zimankó ment utolsónak. Mögötte a hegy zúzmarával volt tele.

Előttük már látszott a tenger, sötét hullámai semmi jót nem jelentettek. Közeledett a tél.