Mese a manóbálról

Mese a manóbálról.

Egyszer régen, réges-régen az erdő mélyén szürkületben. Sürgött-forgott a sok kis lakó,
feldíszített lett a fa is, mely korhadó. Manócsapat apraja-nagyja készült a fényes dáridóra. Bált 
tartottak füvek mélyén, tópart mellett köteg kévén, készülődtek kicsik és nagyok, várták a 
remek ünnepnapot.
Manó Panka és Manó Péter átöltözött hetvenhétszer, kockás, pöttyös, virágos, nadrágból 
is kantáros. Készen álltak a jeles napra, Csigi csiga futamára. Merthogy csigafutás nyitotta a 
napot, versenybe szálltak a csiga barátok. Izgultak, hisz nem lehettek lassúak, mindenki győzni 
jött, csúsztak is a haslábúak. Hangos szurkolásba kezdtek a manók, egymást előzve jöttek az 
aprók. Csigi sajnos szomorúan baktatott, fájt a csigaláb, csak úgy sajgott. Tudta nem ő lesz a 
befutó, csalódást okoz Péternek, rossz nebuló. A versenyt Csani nyerte boldogan, a manók meg 
is tapsolták szorgosan. Csigaházával büszkén villogott, Csigi ilyen eredményről csak 
álmodhatott. Megvigasztalta Manó Péter kedvesen:
- Ne csüggedj Csigi, leszel te is verhetetlen! Meggyógyul a csigaláb hamar, aztán 
száguldozhatsz úgy, hogy porzik majd az avar.
Csigi máris jobb kedvre derült, főleg, hogy Manó Panka is mellé került. Együtt indultak el a 
következő programra, várta őket a zenés gomba körhinta. Különleges volt az nem vitás, apró 
rovarokkal lett tele a tisztás. Körbe-körbe forgott, kellemes zenére, Manó Panka pedig ámulva 
nézte. Majd kis bogarát óvatosan, félve, felültette az egyik üres székre. Mikor a többi hely is 
foglalt lett, elindult a hinta, dallama csak úgy zengett. Örömmel hintázott ott erdőnek hírnöke, 
a kis tücsök gyerek, kinek neve Ödönke. Katalinka is hangosan kacagott, fekete pöttyös piros 
szárnya a szélben lobogott. Katicalány mosolyogva mondta:
- Higgyétek el, nincs ennél jobb móka!
Az erdő kicsiny rovarai, igyekeztek sokáig ottmaradni. Élvezték a szédülés okozta mámort, a 
levegőben szálló illatos virágport. Manó Péter és testvére Panka, mégis tovább haladt, hisz’ jött 
az újabb csinnadratta. Kilenc kisegér készülődött a bokorban, műsort adtak elő, táncosat, egy 
csokorban. Cincogó hangon énekelve, topogtak vidáman lépdelve. Táncra perdült a Manó fiú 
gyorsan, felkérte Pankát és Csigit is szép sorban. Nevetve forogtak a zenére, az egércsapat 
legnagyobb örömére. Minden fűszál andalogva lengett, körbe ölelte a bulizó lábrengeteget. 
Kissé távolabb a nyüzsgő tömegtől, három manólány duruzsolt az ágak sűrűjéből. Egy padon 
ücsörögtek szépen, mutatták egymásnak mi van a kezükben éppen. Átbeszélték a vacsora 
előkészületeit, ki-mit csináljon, és miből mennyit. Egyikük gombát szedett a minap, hozott 
belőle, mivel enélkül nincs ünnepnap. Másikuk gyönyörű virágokat gyűjtött, a tavasz hozta 
őket, még jó, hogy eljött. Lakomázni csak virágos asztalnál lehet, hiszen erre is figyel a népes 
vendégsereg. A harmadik madarával érkezett, ölébe szorongatta, azért volt szárnya-szegett. 
Beteg volt a kis árva, manólány vigyázva dajkálta. Nem akarta, hogy kimaradjon a jóból, így 
kivehette ő is a részét a napból. A sok-sok tervezgetés után, munkához látott a három manólány. 
El is készültek mindennel végre, asztalhoz ülhetett az erdő éhes népe. Nagyot lakmároztak a 
sok földi jóból, finomakat ittak a harangvirág-pohárból. Este lett mire minden elfogyott, a kis 
társaság csendben hazabattyogott. 
Manó Panka és Péter Csigivel sétált, mögöttük egy virág egy utolsót trombitált. Ezután 
mindenki nyugovóra térve, álomra hajtotta a fejét párnalevelére. A két manógyerek mosolyogva 
gondolt vissza a napra, a sok játékra, és a vidám varázslatra.