Mesebeli érzés Kislány a dallamokkal


https://webshop.meskete.hu

               
Kellemes meleg volt az utcákon, a nap besütött a nyitott ablakon, fénye ott játszott a felemelt zongoratető alatt, a hangszer húrjain. A gyerekek egymás után jöttek zeneórára, Anya idehívta őket, hogy jobban fel tudjanak készülni a vi...

Kép forrása: pixabay.com

               

Kellemes meleg volt az utcákon, a nap besütött a nyitott ablakon, fénye ott játszott a felemelt zongoratető alatt, a hangszer húrjain. A gyerekek egymás után jöttek zeneórára, Anya idehívta őket, hogy jobban fel tudjanak készülni a vizsgára.

            A kislány a nagy, fekete zongora alatt ült, bevitte oda a játékait is. Szeretett itt lenni, mert akkor közel érezte magát az anyukájához, még akkor is, ha ő most nem tudott rá figyelni, hiszen tanított.  A gyerekek lába a pedálokon volt, gyakran lenyomták, majd felengedték, a húrok felől ilyenkor egészen más hangok szóltak. Na meg aztán egészen más a hangzás a zongora alól hallgatva, mint a lakásban ülve. A kislány már jól ismerte a különbséget, hiszen sokat figyelte innen is, onnan is, a felcsendülő dallamokat. A vizsgára nagyon szép zeneművekkel készültek a tanulók. Néha Anya azt mondta:

– Most a Mozart kottát vedd elő!  

Ez általában az ujjgyakorlatok után közvetlenül következett be. A kislány még óvodába járt, de azt tudta, hogy Mozart óvodás korú volt, mikor az első darabokat írta. Hallotta, mikor az anyukája bemutatta a gyerekeknek, olyankor ő játszotta el, hogy teljes pompájában élvezzék és lássák, hogy gyakorlással hová fognak eljutni.

A zene hangjai játék közben is körül ölelték a kislányt, onnan, a hangszer aljából is megnyugtatóan szóltak. A babáit megetette, lefektette őket aludni. Remélte, hogy nem fognak egyhamar felébredni, mert már ő is kezdett elfáradni. Nem szeretett délután aludni, sajnálta rá az időt, most nem szólt rá senki, hogy feküdjön le, mégis elcsüggedt egy kicsit. Próbálta magát ébren tartani, most is, mint máskor, ritmusra szótagokat mormolt gondolatban, néha hangosan ki is mondta így:

– Ta-ta-ta, ta-ta-ta, mó-ric, mór-ic, ta-ta-ta, ta-ta-ta, móric-mó- és ezeket ismételgette.

Addig-addig mondogatta magában, míg a hangok teljesen birtokukba vették, és felemelték őt. A nyitott ablakon keresztül szálltak, szálltak ki a napfényre, vitték magukkal őt is, sodorták, lebegtették, néha gyorsabban, néha lelassulva, halkan és hangosabban, ívelten és szaggatottan, mikor, hogyan jelölte a zeneszerző a kottában, amiből a gyerekek tanultak.

Minden hangnak volt egy helye a vonalakon, de abból most kiléptek, elárasztották a környéket, vitték magukkal a hallgatóságot. A kislány a hangok bűvöletében látott minden mesefigurát, akikről eddig annyira szeretett hallani. Hercegnők, királykisasszonyok, királyfik és tündérek vették körül, balettcipős balerinák forogtak-pörögtek, a királyfik fehér lovon érkeztek, majd leszállva róluk párt választottak, akikkel együtt vonultak palotáik trónszékébe. A hercegnők ruhái csillogtak-villogtak a napfényben, cipőiket széttáncolták, hajukban virágfűzér ékeskedett. Mindenütt virágok és friss vizű források díszítették a tájat, kedves kis állatkák jöttek-mentek a réteken. Aztán összemosódtak ezek a képek, csak a zene hallatszott, de az is egyre távolabbról, és csak egy melengető érzés maradt a szíve körül, amely végül szétáradt az egész testében, és valami utánozhatatlan dologgá alakult, ami mélyen megnyugtatta őt.

Az anyukája hangjára ébredt:

– Még az utolsó zenei mondatot gyakorold ki, aztán meglátod, jól fog sikerülni a vizsga! Lassan játszd otthon, tempóban csak közvetlenül a vizsga előtt! – hallotta.

Hamarosan elment az utolsó gyerek is, akinek a felkészülésbe segített Anya.  A kislány kimászott a zongora alól, és ő is leült a zongoraszékre. Meg kellett volna emelni egy kicsit, mert azt mindig az ember magasságához kell állítani, de ő ezt nem tudta még. Elkezdte leütni a billentyűket, előbb csak a jobb kéz egyik ujjával, aztán a másikkal, majd mind az öt ujját kipróbálta, és ezt végig csinálta a bal kezével is. Élvezte a hangokat, kipróbálta a fehérek fölött álló fekete billentyűket. Kellemesen hangzottak. A cicája ott ült a hangszer mellett, szívesen hallgatta őt. Anya megállt mellette, megfogta a könyökét és megemelte.

 – Lazán, könnyedén, tartsd a karod! – mondta. Aztán elkezdte vezetni az ujjait a fehér billentyűkön. Eljátszottak így egy gyerekdalt.

Mikor apa hazaérkezett, azt mondta:

– Hamarabb fog ez a kislány kottát olvasni, mint könyvet! Előbb fogja ismerni a hangjegyeket, mint a betűket!

Ezen mind a hárman nevettek. Hát, nem teljesen, bár majdnem így történt.

Mikor a nap véget ért, lefekvés előtt a kislány meghallgatott néhány mesét. A mese közben zenét hallott, ugyanazt, amit akkor, mikor délután a zongora alatt elaludt. Összefonódott benne a történet a dallamokkal. Valahogy együtt élt benne már mindkét dolog.

            Később, mikor szomorú lett, a lelkében élő melódiák vígasztalták, ha öröm érte, akkor még boldogabbá tették, ilyenkor mesebeli érzés járta át a lelkét. Ez a zene nem a zongora alól vagy a zongora mellől, rádióból, vagy TV-ből szólt, hanem belülről fakadt.

 

 

 

 

Kovácsné Demeter Monika Iringó, meseíró

Debrecenben születtem. Itt érettségiztem a Tóth Árpád Gimnáziumban, itt végeztem okleveles vegyészként a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. A BIOGAL- TEVA Gyógyszergyárban 40 évig dolgoztam gyógyszerfejlesztőként. Két fiam és négy unokám van. Gyerekkorom óta szeretek történeteket írni. A meseírást 2023-ban kezdtem, és ez új utat nyitott az életemben. Remélem, akik olvassák a meséimet, azoknak örömöt szerzek, mert akk...


https://webshop.meskete.hu

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!