Meseföld legújabb meséje

Meseföld legújabb meséje.

Meseföld legújabb meséje

Tudjátok, hogy hol születnek a mesék? Ha nem, hát elárulom: a Meseföld nevű birodalomban.

Sajnos a birodalom fölött mostanában szürke felhők gyülekeztek. A manók, tündérek egyre jobban aggódtak, hogy mi lesz így a születendő új mesékkel. Ha néha-néha kitaláltak egy új mesét, az bizony szomorkás volt, nem okozott örömöt a hallgatóságnak. Mesi – aki Meseföld vezetője volt – kihirdette birodalmában, hogy aki véget vet ennek a bánatos időszaknak, azt megteszi birodalmi főminiszternek. Persze sokan csak a főminiszteri cím miatt akartak segíteni. Csak egy manó volt, aki nem vágyott a főminiszterségre, de mindenképpen segíteni akart. Meseföldi Mika manó szomorúan gondolt vissza a szép napsütötte időkre, amikor még mindenki boldog volt körülötte, és csupa vidám mese látott napvilágot.

Mika elhatározását tett követte. Magához vette vándorbotját, tarisznyáját meg a nyolcmérföldes bakancsait. Igen jól hallottátok, ezek nem csak hét mérföldet, hanem nyolc mérföldet is képesek voltak egy-egy lépéssel megtenni. A vándorbot volt a támasza és szükség esetén a fegyvere is a manónak, a tarisznya pedig soha nem ürült ki, így mindig volt mit enni-inni.

Elbúcsúzott Mika a barátaitól, majd Mesihez indult elköszönni:

– Tündérkém ígérem, hogy kiderítem, mi okozta ezt a változást. Addig vissza sem térek, amíg nem tudom elhozni a régi vidámságot, örömöket országunkba.

– Járj szerencsével, Mika! Igyekezz, mert lassan elfogynak a mesék, már szomorkásak sem nagyon születnek… – mondta panaszosan Mesi.

Mika egy rövid gondolkodás után délnek vette az irányt, mivel a szürke felhők is mindig dél felől lepték el az égboltot. Egy kis séta után jobbnak látta a bakancsot futó üzemmódba állítani a manó. Így aztán pillanatok alatt nyolc mérföldre távolodott otthonától. Szerintetek hány lépést kellett ehhez Mikának megtennie? Aki az egyet mondta, jól gondolkodott. Tíz lépés után egy elég ijesztő vidékre érkezett. Amerre csak ellátott, szürke fortyogó pocsolyákat látott, az ég dörgött, villámok csapkodtak körülötte. Szerencsére Mika a legbátrabb manók egyike volt, bízott magában és a vándorbotjában is.

Újra gyalogos üzemmódba állította bakancsa fűzőit, hogy jobban meg tudja figyelni a vidéket. De nemcsak ő nézett körbe-körbe, bizony őt is figyelte már egy ideje valaki. Érezte ezt Mika, bár nem látott senkit és semmit… Egyszerre azonban egy dühösen szikrázó szempár meredt rá, majd recsegő hangon kiáltotta valaki:

– Mit keresel a birodalmamban, te apró teremtés? Nem félsz, hogy itt hagyod a fogadat? – kiabálta egy vén boszorkány Mikának.

– Neked is jó napot, anyóka! – viszonozta Mika a „köszöntést”. – Felderítő úton vagyok, Meseföldről  jöttem, ahol az örökös szürkeség miatt már csak szomorú mesék születnek. Ígéretet tettem Mesinek, hogy a végére járok ennek a titoknak.

– Azt mondod, hogy Mesitől jöttél?! – hüledezett a banya. – Valaha én is Mesi birodalmában laktam… Aztán egyszer összevesztünk valami apróságon, és világgá mentem. Itt kötöttem ki, megtetszett a vidék, hát maradtam. Akkor még itt is kék volt az ég, a zöld fűben tarka virágok pompáztak. De történt valami – sajnos nem tudom, hogy mi –, és mára ilyen szörnyű vidékké változott az új otthonom. Hiába keresem, kutatom az okát, még nem sikerült kideríteni. Ha segítesz nekem, rengeteg kincset adok érte – mondta már szelídebben a boszorkány.

Ezután hosszas tanácskozásba kezdett Mika és a boszorkány –, akinek Borsi volt a neve.

Mika hamar rájött, hogy nem kell tartania Borsi cselszövésétől, meg azt is észrevette, hogy Borsi nem is olyan öreg és csúf, mint első látásra tűnt. Inkább csak elhanyagolt és piszkos, kócos volt. Mint kiderült a valaha tiszta patakok és tavak vize már semmire sem volt használható. És bizony ezek kipárolgásából jöttek létre azok a szutykos felhők is, amik Meseföld felé vonultak nap, mint nap.

Mika a tarisznyájából friss forrásvizet és finom ennivalót vett elő mindkettőjüknek. Csodák csodájára Borsi egészen megszépült a tiszta forrásvíztől.

– Holnap elvezetlek a Csobogó-forráshoz, ennek a vize látta el a tavaimat friss vízzel – ezzel jó éjszakát kívánt Borsi és a kunyhójába vonult.

Mika a tarisznyából elővarázsolta a sátrát, aztán ő is nyugovóra tért.

A reggel csak annyiban különbözött a tegnaptól, hogy világosabb volt, de ugyanaz a szürke köd borult a tájra, mint este.

A tarisznya finom reggelivel, friss vízzel látta el Mikáékat. A manó csodálkozva állapította meg, hogy Borsi ma reggel már nem is emlékeztetett a tegnapi boszorkányra, egészen csinos, fiatal lány lett belőle. És feltűnően hasonlított Mesire. Mikor ezt közölte Borsival, annak könnyek gyűltek a szemébe, úgy mondta el, hogy ők valójában ikertestvérek Mesivel. Mostanában nagyon sokszor gondolt a testvérére, aki egyre jobban hiányzik neki.

A reggeli után a forráshoz menet megállapították, hogy életnek itt már nem sok jele van: a növények kiszáradva, elhervadva, madarak sehol, mindenütt a pusztulás nyomai. A Csobogó-forrásnál azt is látniuk kellett, hogy a víz már nem csobog, csak néha egy-egy buborék jelent meg a felszínen. Kisvártatva azonban egy nagy varangy dugta ki a fejét az egyik pocsolyából.

– Mit kerestek itt, idegenek? Ide nem merészkedett eddig senki. Ti is megbánjátok, hogy idejöttetek!

– A Csobogó-forrást akartuk látni, mert már nem táplálja a vidék vizeit.

– Ez Harcsa tábornok forrása és a vízzel azt csinál, amit ő akar. Ő pedig magának akarja az összes forrásvizet. Én Kurutty kapitány vagyok, a forrás védelmezője. Akinek ez nem tetszik, annak velem gyűlik meg a baja – azzal a harcias béka Mika elé ugrott. De a manó sem volt rest, vándorbotjával jól fejbe kólintotta Kuruttyot. A béka jobbnak látta menekülni.

– Hívjuk elő Harcsa tábornokot! Talán meg tudjuk győzni, hogy adja vissza nekünk a forrás vizét.

„Hosszú bajszú harcsa, gyere ki a partra! Add vissza a vizet, mentsd meg a vidéket!” – kezdték el felváltva mondogatni.

Nemsokára elő is dugta fejét egy hatalmas harcsa. Borsi hátra hőkölt a látványtól, de még a bátor Mika is összerezzent.

– Ki merészeli háborgatni a nyugalmamat?! – bődült el a harcsa.

– Mi vagyunk itt, Meseföldi Mika manó és Meseföldi Borsi tündér. Arra kérünk, hogy engedd vissza a tavakba a forrás friss vizét, mert így elpusztul itt minden és Meseföld meséi is veszélyben vannak.

– Aztán mit adtok cserébe a forrásvizért? – tudakolta a mohó harcsa.

– Van nekünk egy csodatarisznyánk. Ha az a tiéd lenne, soha többé nem szenvednél semmiben hiányt. Ha kijössz a tóból, megnézheted közelebbről is.

Harcsa tábornok nemcsak telhetetlen, de kíváncsi is volt. Gondolta egy-két percet kibír a parton, amíg megszerzi ezektől a szerencsétlenektől a tarisznyájukat. Hatalmas csobbanással ki is ugrott a partra, már tátotta is óriás száját Mika felé. Szerencsére a manó gyorsabb volt, vándorbotjával jól eltalálta a tábornokot, akinek csak annyi ereje maradt, hogy egy közeli sáros pocsolyába vonszolta magát.

A Csobogó-forrás ekkor újra csobogni kezdett, egyre tisztább és frissebb vízzel látta el a patakokat és a tavakat. Csak a harcsás pocsolyát kerülte el a csörgedező víz.

Hamar híre ment, hogy a Csobogó-forrás újra éltetője lett ennek a vidéknek. A felhők is egyre fehérebbek lettek és záporaik felélesztették a megszürkült világot. Mika és Borsi örömmel hozták a jó hírt Meseföld népének. Mesi és Borsi boldogan és békességben éltek ezután, Mikából pedig hamarosan főminiszter lett, mindenki megelégedésére. Nem kellett sokat várni és újra szebbnél szebb mesék születtek Meseföldön az emberek nagy örömére.