Mesék a ház körül - 6. Moja megfürdik

Mesék a ház körül - 6. Moja megfürdik.

Moja megfürdik

A háztól nem messze, volt egy kis tavacska, telis-tele aranyhallal. Ez volt Moja gondolkodóhelye. Ide szokott elvonulni, ha egy kis nyugalomra volt szüksége, vagy gondolkodni szeretett volna. Ezen a napon is a tó partján heverészett és a vizen táncoló napsugarakat nézte. Azon gondolkodott, hogy mekkora szerencséje volt Fixnek, hogy pont jókor volt jó helyen. Ha Fix nemet mond Lilinek a táncra, akkor Lili nem pörgeti meg, nem szédül el és most nem lenne új, szerető gazdája. Szerencsétlensége lett a szerencséje. Gréti nagyon kedves kislány és szereti az állatokat. Minden alkalommal, mikor vendégségbe jött a bácsikájához, Mojához is volt néhány jó szava és sokat játszott vele, simogatta, ölelgette, néha túl sokat is.

A macska azért egy kicsit szomorú volt, mert elvesztette egyetlen igaz barátját, az egyetlent, aki mindig kiállt mellette. Azt viszont tudta, hogy a kislány nagyon fogja szeretni az öreg macskát és jó sora lesz nála.

Ahogy gondolkodott, megpillantott egy csapat aranyhalat a tóban, akik éppen felé úsztak. Tudni kell, hogy az aranyhalak igencsak sokra tartották magukat. Úgy vélték, hogy ők sokkal többet érnek bármelyik állatnál a földön, de legalábbis ezen a környéken. Szépségük nem volt kérdés, gyönyörűek voltak egytől egyig. Ahogy a vízben úsztak, pikkelyeiken megcsillant a napfény. Moja szeme szinte káprázott, annyira csillogtak a halacskák. Megfordult már párszor a fejében, hogy elkap egyet, vagy kettőt, de úgy döntött, túl szépek ahhoz, hogy megegye őket. Különben meg, elég macerás lenne elkapni őket, a végén még vizes lenne a bundája, azt meg nagyon nem szeretné.

A halak tudatosan úsztak Moja felé, ugyanis megbeszélték, hogy megtréfálják. Régen nevettek egy igazán jót!

- Szia. Te Moja vagy igaz? Csak nem azért búslakodsz itt egyedül a tó partján, mert már nem akar lovagolni a hátadon az egér? – kérdezte a legnagyobb aranyhal.

- Sziasztok. Igen, én vagyok Moja. De ki mondta nektek ezt a hatalmas butaságot?

- A minap erre járt Tóbiás és elmesélte, milyen jól szórakozott, mikor a hátadon lovagolt, sőt még egy fényképet is mutatott.

- Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel a macska. – Már megint az az átkozott egér! Kerüljön csak egyszer a kezeim közé, nem köszöni meg azt, amit tőlem fog kapni!

- Ha jól gondolom, akkor bosszút akarsz állni rajta. Mi segíthetünk neked! – mondta a hal.

- Hogyan tudnátok pont ti segíteni nekem? – kérdezte.

- Látod ott azt a kidőlt fát, ami benyúlik egészen a tó közepe fölé?

-Igen, látom.

- Ha végigsétálsz rajta, a vízben meglátod a tó kincsét.

- Miféle kincset? És ez miért lenne jó nekem?

- Az egy különleges kincs, ami varázserővel bír, és teljesíti egy kívánságod. Kívánhatod akár azt is, hogy az egér tűnjön el a föld felszínéről vagy változzon katicabogárrá.

Kezdte Moját érdekelni a dolog és már azon gondolkodott, hogy az egeret eltűntesse, megegye vagy valami nevetséges dologgá változtassa.

- Mit kell tennem? – kérdezte.

- Menj végig a fatörzsön, ha a végére értél, hajolj olyan közel a víz felszínéhez, amennyire csak tudsz, majd el kell mondanod egy versikét.

„Kincs, kincs, varázslatos kincs,

Nálad különlegesebb, szebb nincs.

Hallgasd meg a kívánságom,

Teljesítsed minden álmom,

Varázserőd add nekem!”

Moja megjegyezte a versikét és elindult a kidőlt fatörzsön. Egy kicsit megijedt, mert ez a fa, nagyon a víz fölé nyúlt. Félt, hogy beleesik, a macskák pedig, mint az köztudott, nem tudnak úszni, és egy egészen picit sem szeretik a vizet. Tóbiásra nagyon mérges volt, hiábavaló volt a bocsánatkérés, ha nem gondolta komolyan és mindenkinek elmondja, hogyan szégyenítette őt meg. Mikor a fa végéhez ért, a víz fölé hajolt és elkezdte a mondókát.

„Kincs, kincs, varázslatos kincs,

Nálad különlegesebb, szebb nincs.

Hallgasd meg a kívánságom,

Teljesítsed minden álmom,

Varázserőd add nekem!”

A víz mélyén, valami hatalmasat és fényeset pillantott meg. Egyre nagyobb lett és egyre fényesebben ragyogott. Ez a valami volt a kincs. Pontosabban Kincs, a tó legnagyobb aranyhala volt, aki a tó mélyén szeretett szunyókálni.

- Ki keres?

Dugta ki fejét, hirtelen és kíváncsian a vízből.

Moja annyira megijedt, hogy mancsai megcsúsztak, ő pedig beleesett a vízbe, egyenesen a nagy hal fejére. Kapálózott össze-vissza, jajveszékelt és prüszkölt, még köhögött is, egészen addig, amíg el nem süllyedt. Kincs amilyen nagy volt, olyannyira volt jószívű is. Megsajnálta a póruljárt macskát és a farkánál fogva a partra húzta. Szegény Moja eszméletlenül feküdt a fűben. A kis halak, akik kitervelték ezt az egészet, nagyon jól mulattak. Majdnem megszakadtak a nevetéstől. Kincs észrevette őket és rögtön tudta, ők a ludasok.

- Szóval ti voltatok! – mordult rájuk mérgesen. -  Akkor a bűzös borzot is ti fürdettétek meg igaz? Szép dolog mondhatom!

A halak a megbánás cseppnyi jelét sem mutatták.

- Nézzétek meg szerencsétlen macskát! Ha nem segítek neki, akkor belefullad a vízbe. Az is ennyire vicces lett volna? Ha még egyszer ilyet mertek csinálni bárkivel, én magam doblak titeket a partra, és akkor szenvedhettek ti is! – mérgelődött Kincs.

Erre már megijedtek a halacskák, nem mosolyogtak tovább. Tudták, hogy a nagy hal komolyan mondja, amit mond, és jobbnak látták, ha többször nem bosszantják fel.

Gyorsan elúsztak és soha többé nem csináltak ilyet és semmi hasonlót sem.

Moja sokáig feküdt a parton. A napocska már megszárította bundáját, mire magához tért. Kincs a tóból leste, aggódott érte.

- Végre, már vártam, hogy felébredj! Jól vagy? Minden rendben? A nevem Kincs.

- Te vagy Kincs? Én Moja vagyok. Akkor neked nincs is varázserőd?

A nagy hal elnevette magát, Moja pedig töviről-hegyire elmesélt mindent a legapróbb részletekig.

- A helyedben én is mérges lennék arra az egérre – mondta Kincs. – A halacskák miatt többet nem kell aggódnod, rendesen kiosztottam őket, többet nem tesznek rossz fát a tűzre.

Elég sokáig beszélgettek és megkedvelték egymást, mindketten új barátra leltek a másik személyében.

Esteledett már, mikor a macska hazaindult. Megígérte Kincsnek, hogy nemsokára visszajön, és újra beszélgetnek majd egy jót.

- Viszontlátásra barátom, és köszönöm mégegyszer, hogy megmentetted az életemet! – integetett a macska.

- A mielőbbi viszontlátásra! – mondta Kincs.

Moja betartotta a szavát és sokszor meglátogatta a hatalmas aranyhalat. Örült, hogy talált magának egy új barátot. Így, hogy ott volt már neki Kincs, Fix miatt kevésbé volt szomorú. Újra lett valaki az életében, akivel jól érzi magát és jókat tud beszélgetni.