Kép forrása: Bodroghalmi Emese
Mesék az állatóvodából 3. Az állatkák farsangja.
Az állatkák farsangja
Az egész óvoda a farsang lázában égett. Mindenki azt szerette volna, ha olyan jelmezben lehetne, amilyennek mindig is szeretett volna látszani.
– Én oroszlán leszek! – jelentette ki Kéknyúl. – De nem olyan nevetséges piros szőrzettel, mint Rőtsörényű Leó, hanem valódi félelmetes oroszlánszínű bundában.
– Nehogy én meg már nyúl akarjak lenni! – hördült föl Leó. – Én igazi királyfi leszek, arany koronával. Olyan, aki majd méltó királya lesz az állatoknak.
Még a mindig csendes Vakkancs is álmodozva fordult Szőkecicához:
– Ha akarod, én kandúrnak öltözhetek. Akkor talán szívesebben táncolsz majd velem.
– Ugyan már, Vakkancs! – hűtötte le hódolóját Szőkecica. – Ha én kandúrt akarok, az legyen kandúr, és ne egy maskarába öltözött kutya. Te igazán nagyon aranyos kutyus vagy – tette hozzá vigasztalóan –, de hát a kutyáknak kutyaszaguk van, a kandúroknak kandúrszaguk, ezen semmilyen farsangi jelmez nem segít.
– Akkor neked nem is lesz farsangi jelmezed? – kérdezte csodálkozva Vakkancs.
– Hát azért talán… Nem is tudom… – pirult el Szőkecica – Azt gondoltam, hogy ha őzikének öltöznék, annak Brumi talán örülne, mert az ő őzike barátnője nem lesz itt, mert nem jár ide az óvodába.
– Ahogy gondolod, – somolygott magában Vakkancs. – Majd megpróbálok szerezni neked őzike szagú parfümöt.
Bruminak, az óvóbácsinak egészen más elképzelései voltak a farsangi szereplésről. Táncolni szeretett volna ő is, de sem az őzikével, sem Szőkecicával, hanem egyedül: légiesen röpködni, piruettezni a színpadon, hogy mindenkinek tátva maradjon a szája az ámulattól. A három Mária, az óvónénik is lelkesek voltak az ötlettől, ők kis tüllszoknyában, balerinaként egészítették volna ki Brumi előadását. Bruminak ugyan voltak kétségei, hogy akár egy tyúkanyónak, akár egy kengurunak, akár testvérének, a medvelánynak igazán jól állna-e a tüllszoknyácska, de nem akarta elvenni a lelkesedésüket.
Bölcsbagoly csak hallgatott, és amikor a többiek kérdezősködni kezdtek, akkor sem tudták megállapítani, hogy szundikál, vagy csak nagyon mélyen gondolkozik. Amikor már mindenki lemondott arról, hogy bármit is halljanak tőle, tűnődve csak ennyit mondott:
– Uhu.
Ebből persze senki nem tudta megállapítani, hogy helyeselt-e valamit (de vajon mit?), álmában huhugott egy picit, vagy pedig úgy döntött, hogy egy másik bagolynak fog öltözni.
Ahogy láthatjuk, már a jelmezek kitalálása sem volt egy egyszerű feladat, de a neheze csak ezután jött. El kellett őket készíteni.
Először maguk az állatok próbálkoztak (persze Brumi és az óvónénik ellenőrzésével) a szabással-varrással, de az eredmény lehangoló lett. Akkor azután szerepet cseréltek: Brumi és a Máriák vették kezükbe a tűt, cérnát, ollót, és a gyerekek ellenőrizték, hogy az eredmény megfelel-e elképzeléseiknek. Mi tagadás, a jelmezek nem is hasonlítottak arra, amit kigondoltak.
Nem volt mit tenni, mindannyian felkeresték Kecske Menyhért szabómestert.
A mester pontosan úgy nézett ki, ahogyan az elvárható volt tőle. Orrán félig lecsúszott szemüvegével, őszülő kecskeszakállával, a nyakában bizalomkeltő sárga centiméterével, a zsebeiből kikandikáló ollóval és a többi szabószerszámokkal semmire sem hasonlított jobban, mint egy szabómesterre.
Először kicsit hátrahőkölt a hirtelen bezúduló óvodáscsoport láttán, de aztán őszinte érdeklődéssel kezdte hallgatni a kívánságaikat. Egyenként leült mindenkivel, mindent figyelmesen végighallgatott, sárga centiméterével időnként megmért egy karhosszt vagy derékbőséget, és mindeközben szorgosan írogatott a kis jegyzetfüzetébe.
A többiek néhány lépés távolságból megbűvölve figyelték a mestert munka közben.
Először Vakkancs szólalt meg halkan:
– Azt hiszem, én legszívesebben Kecske Menyhért szabómesternek szeretnék öltözni a farsangi mulatságra.
Rőtsörényű Leó és Kéknyúl szinte egyszerre vágta rá:
– Tényleg! Micsoda remek ötlet! Annyira vicces, és mégis olyan barátságos!
Bölcsbagoly persze nem állta meg, hogy ne akadékoskodjon egy kicsit:
– Nem vagyok benne biztos, hogy egy jelmezbálon többen is öltözhetnek-e ugyanolyan jelmezbe.
Meg kellett kérdezni Brumit és az óvónéniket. Ők egy kicsit tanakodtak, de azután nagyon lelkesen helyeselték az ötletet. Sőt! Megegyeztek, hogy ők is szabómesternek fognak öltözni, az talán mégis jobban fog állni nekik, mint a tüllszoknya.
Ezután már csak azt kellett megkérdezni a csoporttól, hogy ki az, aki nem Kecske Menyhért szabómesternek akar öltözni a jelmezbálra. Nem volt jelentkező.
– Lehet, hogy a többiek már most elfelejtették, de én mindig emlékezni fogok rá, hogy ez a te remek ötleted volt – súgta oda halkan Szőkecica Vakkancsnak. – Engem pedig biztosan meg fogsz ismerni, mert én nem sárga, hanem rózsaszínű centimétert fogok viselni a nyakamban.
– Köszönöm – hatódott meg Vakkancs. – De ugye tudod, hogy ha hupilila centimétert tennél a nyakadba, a szimatom akkor se csalna meg.
Szőkecica bólintott és bocsánatkérően mosolygott Vakkancsra.
Most már csak az volt a kérdés, Kecske Menyhért vállalja-e, hogy saját mintájára sok-sok kis jelmezt készítsen.
– Ilyet még sohasem csináltam, de azt hiszem meg fogom tudni oldani – bólogatott bíztatóan. – Majd sokat fogom nézegetni magamat a tükörben. Úgyis annyi van belőlük itt a műhelyben, én meg sohasem használom őket.
Mivel csak egyféle jelmezt rendeltek, Kecske Menyhért olyan olcsón számította meg nekik a munkát, hogy még ők tukmáltak rá egy kis kiegészítést.
– Ez még jár a munkadíjon felül – bizonygatták – a mester képmásának használatáért. Ezt törvény írja elő, ezen nem lehet vitatkozni!
– Ha nem lehet, hát nem lehet – törődött bele a szabómester, és nekilátott a munkának.
A farsangi mulatság fergetegesre sikeredett. Egyik szabómester sem tudta, hogy éppen melyik másik szabómestert táncoltatja. Vakkancs egyszer csak meglepődve látta, hogy az ő nyakában van a rózsaszínű centiméter, és nem is emlékezett, mikor kerülhetett hozzá. Megkereste Szőkecicát, de egészen addig ő sem vette még észre a cserét. Vakkancs elárulta neki, hogy ha a szimata nem csal (az pedig nem szokott), akkor őzike is itt van, de szerinte nem is ismerte fel Brumit, amikor vele táncolt.
– Kit érdekel az a lompos vén medve? – nyújtózkodott egy nagyot Szőkecica. – Sose lesznek olyan jó ötletei, mint neked, és sose lesz olyan jó szaga, mint egy szerelmes kandúrnak. A többi meg nem számít!
Természetesen Kecske Menyhértet is meghívták a bálba, de ő kimentette magát. Azt mondta, hogy nincs mit felvennie.
Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!
Ezt a mesét írta: Schubert András Amatőr író
Schubert András vagyok, nyugdíjas okl. vegyészmérnök és információkutató. Szakirodalmi tevékenységemmel egészen fel nem hagyva nyugdíjas korom óta más írói műfajokban is kipróbálom magam. Főleg meséket és novellákat írok a magam, rokonaim, barátaim, az utóbbi időben különösképpen az unokáim szórakoztatására. Legújabb meséim egy részét 10 éves unokámmal, Evelinnel közösen írjuk. A MedveCukor Jazz Band nevű, jelenl...