Mókustündér palotájában (MókuskaVI)

Mókustündér palotájában (MókuskaVI).

            Reggel, mikor az erdő dalára felébredt a mókus család, Mókuska kinézett az ablakon, és látta, hogy áztató eső esik. A kis felleg, amely a napot eltakarta, lassan hullatta a cseppeket a fák lombjára, a virágok szirmaira, ők pedig élvezték, gyorsan fel is frissültek tőle.

            Mire Mókus papa elolvasta az aznapi újságot és megfejtette benne a keresztrejtvényt, mókus mama elkészítette a reggelit, majd asztalhoz hívta a családot. Mókusbébit már korábban megetette, ő a kiságyban játszott egy diócsörgővel.

– Mára kirándulást terveztünk, ha eláll az eső elindulunk! – szólt Mókus papa.

– Készítek egy néhány szendvicset ebédre, és viszünk egy plédet is! – tette hozzá Mókus mama.

– Én viszek egy buborék fújót, majd szép, nagy szappanbuborékokat fújunk! – örvendezett Mókuska.

Mikor elállt az eső, a bébit berakták a hordozó kendőbe, melyet a mama mindig felvett magára, mikor együtt indultak el valahová.

Mókus papa az erdő eddig számukra ismeretlen részére vezette őket. A fák errefelé még magasabbak, még zöldebbek, a virágok még illatosabbak voltak. Patak csörgedezett át azon a tisztáson, ahol végül letelepedtek. A csendet csak madárcsicsergés és vízcsobbanás törte meg. Leterítették a plédet, elhelyezkedtek rajta, a szülők olvasni kezdtek, a bébit pedig elnyomta az álom. Mókuska szappanbuborékokat kezdett fújni. Ahogy a nap rásütött a vékonyfalú, könnyű gömbökre, azok különböző színekben pompáztak. Szálltak, szálltak felfelé, egyre magasabbra.

Mókuska a fák ágain ugrált felfelé, hogy egyet legalább elkapjon, de nem sikerült könnyen. Egy szappanbuborék nagyon-nagyon magasra szállt. Mókuska már egészen a fa lombjának felső csúcsán ingadozott, ott akarta megfogni, de ahogy hozzáért, az el is pattant. És akkor valami egészen meglepőt vett észre. A szomszéd fa lombjai között, amely még a magasak között is legmagasabb volt, egy aranyszínű palota pompázott. Kétemeletes volt, sok-sok ablak csillogott a falában és egy hatalmas gyémánt kapu díszítette. Mókuska addig ügyeskedett, míg egy buborékot befújt az egyik nyitott ablakon. Csengő kacagás volt a válasz.

– Milyen ismerős ez a hang! – gondolta, majd közelebb ugrott a palotához. Az ablakon keresztül meglátta a Mókusok tündérét, amint éppen kergetőzik a buborékkal.

– Ó, hát ebben a szép palotában lakik a mi jótevőnk! Bemegyek hozzá! – azzal a nyitott ablakon keresztül beugrott a szobába. Ott bársony kanapén sok-sok tündér üldögélt, hímeztek, horgoltak, olvastak, varázsigéket tanultak. Olykor-olykor egy-egy felállt közülük, mert meghallották a hívó szót, és mentek a hang irányába a segítségre szorulókhoz. Az erdő lakóinak voltak ők a tündérei.

– Mókustündér, de jó, hogy látlak! Én nem is tudtam, hogy te itt laksz – szólt Mókuska az ő tündérükhöz.

– Te hogy találtál ide? – kérdezte döbbenten a kicsi tündérlány.

– A szappanbuborék vezetett el a szomszéd fáig, megláttam a palotát, és egyet befújtam az ablakán. Akkor hallottam meg a kacagásod, amelyről felismertelek. Gondoltam, meglátogatlak! – felelt a mókus.

– Errefelé még mókus sosem járt. Ha már idetaláltál, ülj le, megvendégellek! – ajánlotta a tündér, azzal elrepült egy csésze finom mókus italért és csemegéért.

Ettek-ittak, beszélgettek, szállt az idő. Hirtelen azonban Mókustündér összecsapta a szárnyait, rebegtette, a kezébe vette az arany edénykét, amiben a varázsport tartotta, és így szólt vendégéhez:

– Bocsáss meg, de mennem kell, hív a kötelesség, valakinek segítségre van szüksége az erdőben. Egy kicsi mókus nem tud visszamenni az odujába, elesett és megütötte magát, szórok rá varázsport és meggyógyítom– hadarta el röptében.

Mókuska közben rájött, hogy túl sokat időzött itt, és lehet, hogy a szülei már aggódnak érte.

Elindult a nyitott ablak felé, hogy kiugorjon a fa lombjára. Igen ám, de a palota őrei, akik szintén tündérek voltak, észrevették és elkapták őt.

– Hát te hogy jöttél be ide?– kérdezték. Nincs itt senki, mit akartál errefelé?– folytatták. Mókuska hiába magyarázta, hogy Mókustündért látogatta meg, nem hittek neki. Ekkor elővette a buborék fújót, és fújt egy sorozat szappanbuborékot. A palota őrei annyira meglepődtek, hogy egy pillanatra nem figyeltek rá, és ez éppen elég volt arra, hogy Mókuska kiugorjon az ablakon a fa lombjai közé, hogy aztán sietve eltűnjön az erdő sűrűjében. Mókus mama és Mókus papa már várták, időközben Mókus is felébredt.

Mókuska elmesélte, hogy felfedezte Mókus tündér csillogó-villogó palotáját, ahol a többi tündérrel élt együtt.

Szedelőzködni kezdett a mókus család, indultak hazafelé. A tündér is ellátta a feladatát, így középúton találkoztak.

– Mi történt a kis mókussal? Tudtál rajta segíteni? Visszavitted az odujába? – kérdezte Mókuska.

– Igen, minden rendben, mire odaértem a doktor bácsi már ellátta őt, nagy volt az ijedtség, de szerencsére a sérülés nem komoly, varázsporra egyáltalán nem is volt szükség. Holnapra kutya baja sem lesz! Mókuska arra kérlek, ne áruld el senkinek, hogy hol lakunk mi, az erdő lakóinak tündérei. Téged a szappanbuborék elvezetett ide, de másoknak ne áruld el. Maradjon ez a mi titkunk! – fejezte be a tündér.

Mókuska bólintott, de azért jelezte, hogy Mókus papa és Mókus mama már tud az esetről.

– Az természetes, hogy elmondtad a szüleidnek, így a négyünk titka lesz – mosolygott a tündér, azzal elszállt a palota irányába.

            Beesteledett, mire a kalandos nap után hazaértek. A fát kopogtató harkály abbahagyta a zajongást, csendben hagyta, hogy a kis család nyugovóra térjen. Az éjszakai fények, a szentjánosbogarak a fűben, mint apró kislámpások világítottak, de ez a fény mit sem zavarta a békésen alvó mókusok álmát.