Őzike a Kerekerdő mélyén

Őzike a Kerekerdő mélyén.

            Végre eljött a tavasz, a virágok kidugták a fejüket a földből, és alaposan szétnéztek a környéken, kíváncsiak voltak arra, hogy tavaly óta történt-e változás a kerek erdő mélyén. Hamar megnyugodtak, mert ez a március éppen olyan volt, mint az előző évben.

            Ahogy nézelődtek, három őzikére lettek figyelmesek, akik szorosan egymás mögött lépkedtek a nagy barna fatörzsek között. Színük beleolvadt a természetbe, emberi szem csak nehezen látta meg őket.

– Gida, te még nem láttad a tavaszt, téged minden nap új csodák várnak! – szólt az Őz mama a kisfiához.

– Milyen csodák? – kérdezte kíváncsian Gida, aki nyáron fogja betölteni az egy évet.

– A rügyező fák, a nyíló virágok, a gombák a fű között, a madarak éneke, a lágy szellő és a simogató napsugár! Ezek mind apró csodák. Az illatok, a szél érintése és a nap simogatása, mintha csak azért volnának, hogy bennünket boldoggá tegyenek! – válaszolt az anyukája. Szarvas apa bólogatott, és arra gondolt, milyen jó lesz újra átélni a tavasz érkezését.

A három őz lassan, kecsesen ballagott. Útjukat egy erdei ösvény keresztezte, melynek szélén óvatosan megálltak, és alaposan beleszimatoltak a levegőbe.

– Ember járt errefelé! – mondta Őz mama.

– Ez ugye azt jelenti, hogy nem mehetünk át a túloldalra? – kérdezte a kisfia.

– Nem, nem azt jelenti. Átmehetünk, de sietnünk kell, nehogy bajunk essen! – felelte az anyukája.

– Három nagy ugrással már a túloldalon vagyunk! Gyertek, én megyek elöl! – bíztatta az apukája, és elindult. Gida nagy lendületet vett, és valóban, hármat ugrott, és a túloldalon huppant. Utána rögtön megérkezett az anyukája, és bandukolhattak tovább a Kerekerdő mélyén.

Alig tettek néhány lépést, mikor gyereksírásra lettek figyelmesek. A hang panaszosan hasított a levegőbe, és hamarosan zokogásba torkollt.

– Valaki sír, halljátok? – kérdezte Gida.

– Igen, halljuk– felelte az anyukája.

– Keressük meg! – mondta Gida.

Az anyukája kérdőn nézett az apukájára. Tudták, hogy kockázatos, de azt is, hogy nem hagyhatják egyedül a bajban az embergyereket.

– Gyertek csendesen utánam! – mondta Szarvas apa, és elindult a hang irányába. Őz mama és a kisfia követték. Mindhárman puhán lépkedtek, igyekeztek kevés zajt csapni. A zokogó hang egyre erősödött, Gida tudta, hogy már nagyon közel járnak.

Ekkor hirtelen feltűnt pár méterre tőlük a kisfiú, aki egy nagy fa tövében ült egyedül és keservesen sírt. Gida úgy megsajnálta, hogy odasietett hozzá, meg sem kérdezte a szüleitől, hogy szabad, vagy nem odamenni, egy pillanat alatt ott termett. A kisfiú amint meglátta, azonnal abbahagyta a sírást. Két kezét felé nyújtotta, és megsimogatta.

– Miért sírsz kisfiú? – kérdezte Gida, és meleg tekintettel nézett rá.

– Nem találom a hazafelé vezető utat! – felelt a gyerek.

– Hol laktok? – kérdezte Gida.

– A Kerekerdő szélén – válaszolta a gyerek.

– Gyere, ülj a hátamra, és hazaviszlek téged! Az erdőszélen egyetlen ház áll, tudom, merre vezet az út! – felelte Gida.

A kisfiú felkapaszkodott az őzike hátára, elindultak Őz mama és Szarvas apa kíséretében. Alig mentek néhány percig, mikor hangos kiáltások törték meg az erdő csendjét.

– Merre vagy? Eljöttünk érted! Ne félj, itt vagyunk! Kiálts, ha hallasz! – buzdították az emberek.

– Tedd le a gyereket! Innen már haza talál! – mondta Őz mama, de Gida nem hallotta, csak ment, ment előre, míg végül meglátta az embereket, akik a kisfiút keresték, és megállt. A kisfiú átölelte a nyakát, és így szólt:

– Köszönöm, hogy megmentettél!

A nő és a férfi, akik keresték őt, megtorpantak, és örömmel vegyes meglepődéssel nézték a kisfiút, aki egy őzike hátán érkezett.

Úgy tűnt, mintha a gyerek nem akarna megválni az őzikétől, mert még mindig szorosan ölelte a nyakát.

– Gyere el hozzánk a szüleiddel együtt, nézz körül a kertünkben, meglátod, jó lesz! – szólt a kisfiú anyukája.

Gida nem szeretett volna egyedül dönteni. Nem szólt semmit, kérdőn nézett Őz mamára és Szarvas apára, akik bólintottak. Ekkor elindult az őzike, hátán a kisfiúval, nyomába a szüleivel. Előtte az emberek jártak és mutatták az utat. Hamarosan egy piros tetejű takaros kis házhoz értek, melynek hatalmas kertjében sok gyümölcsfa állt, és rengeteg zöldség termett. Az emberek szélesre tárták a kaput előttük, ők besétáltak rajta.

– Milyen szép az otthonotok! – szólt Gida.

– Örülök, hogy tetszik. Maradjatok velünk egy darabig! – felelt a kisfiú, majd lemászott Gida hátáról, és friss szénát hozott a családnak ebédre. A szülők eközben elkészítették az Őz-lakot. Kényelmes, tágas és világos házikó lett, mely hívogatóan állt a kert egyik sarkában, a nagy tölgyfa alatt. Őz mama és Szarvas apa besétáltak, hogy jobban megnézzék, és annyira megtetszett nekik, hogy mikor Gida belépett az ajtón, mindketten egyszerre mondták:

– Maradunk egy darabig!

Gida kimondhatatlanul boldog volt, hogy nem kell elválnia a kisfiútól, mindig a közelében lehet, és a szülei is itt maradnak vele.

            Így történt, hogy Gida és családja egész életükben biztonságban élhettek a Kerekerdő mélyén, a piros tetejű ház kertjében, és a legjobb barátjuk az ember lett.