Morzsi erdei sétája

Morzsi erdei sétája.

Egy verőfényes nap délutánján Morzsinak sétálni volt kedve. Ásott egy kis lyukat a kerítés alatt, és óvatosan kimerészkedett rajta. Már elfelejtette a korábbi kalandokat, vidáman ugrált az úton, és felszabadultan kergette az útjába akadt lepkéket, madarakat. Kijutott a Pusztára Meglátta a közeli erdőt, hát határozottan arrafelé indult.

Útközben nem találkozott senkivel. A falu templomának nagyharangja kongott utána néhányat búcsúzóul.

Beért az erdőbe. Sűrű csend honolt itt, óvatosan lépkedett, a gazditól tudta, hogy nem szabad hangoskodni, tiszteletben kell tartani az erdő nyugalmát, békességet árasztó csendjét, az erdei állatok lakhelyét…

A nagy csendben egyszer csak meghallotta egy közeli madár hangját.

- Kakukk, kakukk…

Tudta, a babonás emberek azt tartják, ahányat a madár kakukkol, annyi évig élhet még a kérdező.

Lássuk csak!

- Kakukk, áruld el, hány évig élhetek még!

- Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő, tizenhárom, tizennégy ,tizenöt. Atyaég! Százöt éves lennék az emberek időszámítása szerint! Azt mondta a gazdim, Andó, egy kutyaév hét évet számítana az emberek körében. na akkor én már a hamut is mamunak mondanám!

 Ahogy így morfondírozott, a lába előtt elfutott egy szürke kis jószág.

- Hohó barátocskám! Állj csak meg egy szóra! Ki vagy? Hogy hívnak? Hol jársz itt, ahol a madár se jár?

- Én a mezei egér vagyok. Betévedtem ide a rengetegbe, és most nem tudok „kitévedni”. Azt hiszem, eltévedtem.

- Fordulj vissza, aztán jobbra! - tanácsolta neki Morzsi.

Egérke megköszönte az útmutatást, és elfutott.

Valami magasabb, szögletes, és valljuk be, kissé büdös „építményhez” ért Morzsi.

- Hát, ez meg mi lehet? – törte a buksiját.

- Apró, vörös bundás állatok ugráltak ki-be a nyíláson. Viháncoltak, veszekedtek egy csirkelábon.

- Mit csináltok? - érdeklődött Morzsi.

- Kik vagytok egyáltalán? Nem tanultátok meg, hogy a testvérek mindig szeretik egymást, mindent megosztanak, amijük van, és vigyáznak egymásra, soha el nem hagyják egymást. Nem civakodnak.

- Ez a rókavár. Mi pedig a rókafiak vagyunk. A szüleink vadászni mentek, csak sötétedés után érnek haza. Biztosan hoznak finom falatokat is. Picur, a legkisebb testvérünk tegnap eldugta ezt a csirkelábat, és most nem akar adni belőle. Egyedül enné meg, az irigy kutya!

- Mi az, hogy „irigy kutya”? - horkant fel Morzsi. Én magam is kutya vagyok, de nem vagyok irigy. Ezt kikérem magamnak!

A rókafiak megszeppentek az erélyes hangra, abbahagyták a civódást, és udvariasan kérdezték: - Hová mész? Te is vadászni? Szereted a csirkehúst? Vagy inkább hízott libát ennél?

Morzsi válaszra sem méltatta őket, tovább indult az erdei úton.

Az erdő egyre sűrűbb lett, már a nap se sütött be a fák közé, messziről fura zajok hallatszottak, aztán valami felvisított…

Egy hatalmas fa kidőlt a gyalogútra.

Morzsi védősisakos favágókat pillantott meg, kezükben fűrésszel.

- Hé, Morzsi! Mit keresel itt, ilyen messze a falutól? - szólította meg egy favágó, akiben felismerte Józsi bácsit, a szomszédot, a barátja, Bizsu kutya gazdáját.

- Visszatalálsz? Várj, nemsokára vége a munkaidőnknek, akkor hazajöhetsz velünk, itt van a teherautónk az erdő széli tisztáson. Aztán máskor ne kódorogj el ilyen messzire! Kicsike vagy te még, az erdő veszélyes az ilyen kicsi állatoknak.

- Megígérem - mondta Morzsi, és türelmesen várta, amíg a munkások összeszedték szerszámaikat, és elindultak a tisztáson hagyott teherautójukhoz.

Morzsi is velük…