Mosolysziget


http://mocorgohaz.hu/

            Mosolysziget nincs messze tőlünk, sokszor mégis nehezen találunk rá. Talán azért, mert mindig változtatja a helyét. Az a két kisfiú, akikről ez a történet szól, kivétel, mert ők gyakran jártak arra.
            Az emberek az utcán szigorú ...

Kép forrása: pixabay.com

            Mosolysziget nincs messze tőlünk, sokszor mégis nehezen találunk rá. Talán azért, mert mindig változtatja a helyét. Az a két kisfiú, akikről ez a történet szól, kivétel, mert ők gyakran jártak arra.

            Az emberek az utcán szigorú arccal, magukba roskadtan közlekedtek. Munkába, vásárolni vagy hazafelé siettek, elgondolkodva, egykedvűen. Két iskolás gyerek gyalogolt, nagy táskákkal, az egyik első, a másik harmadik osztályba járt. Az idősebb barna, a fiatalabb szőke hajú, de mindkettő erős kisfiúnak látszott, hasonló mozdulataik jelezték, hogy ők testvérek. Közel laktak az iskolához, nem kellett nagy forgalmú úttesten átmenniük.

– Milyen napod volt ma? – kérdezte a nagyobb gyerek.

– Nem szeretek sokáig a padban ülni – felelte a kicsi.

– Tényleg nem könnyű megszokni – mosolyodott el a nagyobb.

– Én nem is fogom sosem! – felelte a kisebb.

– Dehogynem! – nézett rá biztatóan a bátyja.

– Minden óráról kikéredzkedtem! – mosolygott az öccse.

– Hová mentél? – érdeklődött a nagyobb, látva a csalafinta fényt a kicsi szemében, az övé is ismét nevetett.

– Hát a mosdóba! Az elsősöket oda kiengedik! – árulta el a kisebb.

– Túljártál a tanító néni eszén! – bólogatott a nagyobb.

– Valamit beírt Anyának az üzenő füzetembe, majd odaadom neki! – felelt az öccse.

– Nézd, ott jön Anya! – szólt a bátyja.

Az anyukájuk nagyon sietett, nem szerette volna, ha pár lépésnél többet tesznek meg nélküle a fiúk, de a munkahelyéről nem tudott hamarabb eljönni. Ahogy meglátta a két kicsit, átjárta az öröm, és lágy mosoly öntötte el az arcát. Már szaladt, hogy minél hamarabb magához ölelje őket. Hamarosan négy kis kar fogta át, és ő boldogan nevetett. Elvette a táskákat, úgy haladtak tovább.

– Mi történt ma az iskolában? – kérdezte azonnal.

– Írt neked a tanító néni! – felelte a szőke kisfiú.

Éppen a játszótéren sétáltak keresztül. Itt mindig megállnak és hintáznak, mielőtt felmennek. Most sem történt ez másképp. Anya letette a padra az iskolatáskákat, és felválta lökte őket. Szerette látni, amint a fiai mosolyognak, mikor száll előre és hátra.

– Már tudjuk magunkat lökni! – figyelmeztette a nagyobb.

– Igaz, akkor hajtsátok! Én addig elolvasom, mit írt a tanító néni az üzenő füzetbe – felelte még mindig jókedvűen.

Állt a két hintázó gyereke előtt, és meglepetté vált az arca.

– Tényleg felfáztál? – kérdezte a kicsit.

– Nem, én nem tudom – felelt csodálkozva.

– Azt írja a tanító néni, hogy gyakran mentél mosdóba, vigyelek el a doktor bácsihoz. Gyere, menjünk, éppen rendelés van! – szólt Anya.

Pár perc múlva a rendelőben ültek, vártak a sorukra.

– Anya, nekem nem fáj semmim! – mondta a kicsi.

– Akkor miért kellett annyit kimenned a mosdóba? – hangzott a kérdés.

– Azért, mert nem tudok sokáig a padban ülni, és csak oda enged ki a tanító néni! – felelte a gyerek.

Az anyukája megkönnyebbülten mosolygott. Közben a doktor bácsi szélesre nyitotta az ajtót, és mivel ők következtek, bementek. Anya elmesélte a történteket, erre az orvos arcán is széles mosoly jelent meg. Tett fel néhány kérdést, azután megírta az igazolást, hogy mehet másnap is közösségbe a kisfiú.

Ahogy lépkedtek hazafelé, a színes őszi levelek csak úgy ropogtak a talpuk alatt. A játszótéren ott állt üresen a két hinta, amiről nem régen szálltak le. Ide-oda libegtek, várták, hogy a testvérek beleüljenek.

– Egy kicsit még maradjunk! – kérték a gyerekek.

Anya rájuk nézett, bólintott, és mosolyogni kezdett a két csillogó szempár láttán.  Rövidesen a kicsi megszólalt:

– Sokkal jobb itt lenni, mint a rendelőben várni! Én nem szeretném, hogy máskor is beírja a tanító néni a füzetbe, hogy beteg vagyok! – mondta a kicsi.

– Akkor ne kérd minden órán, hogy engedjen ki a mosdóba! – mondta a nagyobb.

– És ha muszáj? – töprengett a kicsi.

– Akkor majd szólsz! – felelt a bátyja.

            Anya a párbeszéd hallatán folyamatosan mosolygott. A sziget, ahol a mosoly élt, mindig a közelben volt, mikor a gyerekekkel együtt töltötték az időt. Könnyebbé, és szebbé tette a napjaikat és sugárzóvá tette őket.

 

 

 

 

Kovácsné Demeter Monika Iringó, meseíró

Debrecenben születtem. Itt érettségiztem a Tóth Árpád Gimnáziumban, itt végeztem okleveles vegyészként a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. A BIOGAL- TEVA Gyógyszergyárban 40 évig dolgoztam gyógyszerfejlesztőként. Két fiam és négy unokám van. Gyerekkorom óta szeretek történeteket írni. A meseírást 2023-ban kezdtem, és ez új utat nyitott az életemben. Remélem, akik olvassák a meséimet, azoknak örömöt szerzek, mert akk...


https://webshop.meskete.hu

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!