Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Befejező rész Ki lopta el a halakat? 3

Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Befejező rész Ki lopta el a halakat? 3.

Másnap a tavimanók és a velük tartó követek is kitüntetésben részesültek. A király egy–egy selyemzsinórokkal díszített áfonyalevelet tűzött a mellényükre és adott a róka mancsába, ami hatalmas megtiszteltetésnek számított nemcsak Pénzvárosban, hanem a többi manókirályságban is.

A manók hatalmas tömegben, örömujjongások között hagyták el a szigetet és léptek fel az élelmiszerszállító hajó fedélzetére. Az alagútrendszerben sajnos a keskeny vitorlás használhatatlanná vált, ahogyan a hozzá tartozó mentőcsónakok is, utasaik azonban egytől egyig épségben kezdték meg a hazafelé tartó utat.

A napokig tartó hajózás előtt a pénzvárosi uralkodó ellátta az utazókat mindenféle finomsággal és utánuk küldött három, kincsektől roskadozó hajót is. A vitorlások kikötöttek Játékvárosban, a király tiltásának ellenére Cukorvölgyben, majd Álomkirályságban és Pipacsszigeten is. Eközben pedig mindenhol megváltak a kincs egy–egy részétől és az ottani követektől.

Pipacssziget királynője szerencsére még ekkor sem árulta el a legénység egyik tagjának sem, hogy ő nem küldött egy követet sem az útra, azonban a kincsekből egy pénzérmét sem volt hajlandó elfogadni, hiszen jól tudta, hogy a tavimanóknak nagyobb szüksége van ezekre, mint neki.

A hajó a hosszú út után a Kristály–tó partján tette le elfáradt utasait. A legénységgel tartott Nádi Sás és a róka is, akik azt mondták a kapitánynak, hogy van még egy kis elintéznivalójuk az itteni királlyal, és amíg ezt nem tették meg, addig nem térhetnek haza. A fedélzet első embere kicsit furcsálta a dolgot, szólni azonban egy szót sem szólt.

A megfáradt utazók első útja a palotába vezetett. Az ajtóőr kíváncsian mérte végig a hazatérőket, amikor beengedte őket a hatalmas kapun. A zegzugos folyosókon a manók már jól kiismerték magukat, így maguktól is eltaláltak a trónteremig.

A vastag kőfalakat hatalmas, kézzel szőtt szőnyegek díszítették, a terem közepén pedig a trón helyezkedett el. A berendezés első látásra talán kicsit szegényesnek tűnt volna, ha nem borítják a padlót is vörös színű szőnyegekkel.   

A kis csapat illendően meghajolt a király előtt, aki ezután üdvözölte őket. Cickafark ezelőtt még sosem járt a palotában, és azt is jól tudta, hogy a manók ravasz és hazug népségnek tartják a rókákat. Egy ideig idegesen üldögélt a többiek mellett, néhány perc múlva azonban a király kedvessége megnyugtatta.

– Örülök, hogy épségben hazaértetek – mondta az uralkodó, miután meghallgatta az utazásuk történetét. – Egy valamit azonban még mindig nem értek. Miért nem fogadta el a pénzvárosiak kincseit a pipacsszigeti királynő és miért küldte veletek haza a követét? –kérdezte felvont szemöldökkel.

– Ezért – mondta Nádi Sás, levéve a fejéről a pipacskalapot és az arcáról az álszakállt.

A teremben egy pillanatra döbbent csend támadt, mivel a palotában állók (a rókát kivéve) csak ekkor ismerték fel a tavimanót, akinek sosem lett volna szabad a halászokkal tartania a nyílt tengerre. A király is bajban volt egy ideig, hogy mit is mondjon.

– Akkor felszöktél a hajóra a rókával együtt, igaz?  – kérdezte, mire Nádi Sás bólintott. – És aztán Pipacsszigeten a királynő kinevezett a követének – ismét bólintás. – Már csak azt nem értem, miért –vakarta meg hatalmas szakállát az uralkodó.

– Azt mondta, hogy az ereimben mind a hat manótörzsnek a vére folyik, és ezért nem hatott rám az álompor sem azokon a szigeteken, ahol az ott lakók ezt használták az idegenek ellen.

A király csodálkozva hallgatta alattvalóját, majd egy mosollyal az arcán felállt a trónról. Intett az egyik ajtóőrnek, aki erre a mozdulatra sietve távozott a teremből. Egy perc sem telt bele, és a manó kezében egy nagy vörös színű párnával tért vissza, amin a pénzvárosi áfonyalevél kitüntetések tökéletes másai hevertek. A király mindenkinek adott egyet a párnáról, majd ismét visszaült a trónjára.

– A kincsből is vegyetek el annyit, amennyit szeretnétek, aztán a többit majd a város kicsinosítására fogjuk fordítani – az utazók helyeslően bólintottak, a király pedig így folytatta: – És a javaslatotokra halakat fogunk tenyészteni, hogy ha a halászat nem lesz sikeres, legyen mit ennünk.

Az uralkodó ezután intett a manóknak, hogy távozhatnak. Egyedül a rókát, Nádi Sást és a kapitányt tartotta még maga mellett.

Először az élelmiszerszállító hajó első embere mesélte el, hogy egy pókkal a kezében faggatta ki a kalózt a hajón, aki a pénzvárosi király követének adta ki magát. A követ rettentően félt ezektől az apró rovaroktól, így hamar elmondott mindent, ami a vitorlás utasainak hasznos lehetett.

Ezután Nádi Sás következett a történetével, amiben elmesélte, hogyan lopództak fel a rókával az élelmiszerszállító hajó fedélzetére.

Legvégül Cickafark került sorra, akinek a király elmesélte, hogy a rókák visszatértek az erdőbe a többi állattal együtt. A vörösbundájúak a Pikkely–tenger felé tartva ugyanis rájöttek, hogy a kalóz manó átverte őket, amikor a gazdag erdőkről beszélt nekik. Minderre pedig azért volt szükség, hogy az erdő állatait egy helyre csalják, ahol könnyen elfoghatják őket. A további terveikbe pedig már sem a róka, sem pedig a manók nem mertek belegondolni.

Az is hatalmas változás volt, hogy ettől a pillanattól a rókák és az erdő más állatai is szabadon járhattak a tavimanók kunyhóinál. Többé a tavimanók sem féltek attól, hogy bárki bármilyüket ellopja, hiszen a vörösbundájúak előtte sem tettek ilyen. Cickafark korábban is csak azokat a tóparton talált tárgyakat szedte össze és vitte haza az üregébe, amiket a víz kisodort a nádasba vagy a manók felejtettek ott.

A királynál tett látogatás után Cickafark első útja a szeretett fenyő erdejébe vezetett, Nádi Sás pedig a családjához ment haza. A kapitánynak és a legénység többi tagjának is gyorsan ki kellett pihenniük magukat, hogy pár nappal később ismét elinduljanak a pikkely–tengeri halászatra, ahová ezúttal a kapitány tudtával Nádi Sás is velük tarthatott az egyik vitorlás első embereként. Az útra emellett már lány manók is mehettek, hiszen közöttük is akadt néhány jó halász, akik már régóta vágytak arra, hogy ők is a tengert járhassák.

Ezután a nyár után a manótörzsek egytől egyik jóban lettek egymással és az összefogásnak köszönhetően soha többet nem kellett tartaniuk a kalózoktól. A változásnak mindenki örült, de legjobban Nádi Sás, mivel nyaranta ő is a halászokkal mehetett a Pikkely–tenger felé, ahelyett, hogy csak az idősebb halászok történeteit hallgatta volna a jelzőtűz fénye mellett, mint előtte sok–sok nyáron át. Ezekre az utakra pedig az élelmiszerszállító hajó másodkapitányává tett Cickafark és még néhány róka is a manókkal tartott. Így élt mindenki boldogságban és békességben a Kristály–tó és a Pikkely–tenger környékén egészen az örökkévalóságig. És még azon is túl.

Itt a vége, fuss el véle. Aki nem hiszi, járjon utána.