Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Egy rosszul elsült bújócska 2

Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Egy rosszul elsült bújócska 2.

Réti Kakukktorma elbűvölve nézte a lenyűgöző méretű hajókat, amelyek fadeszkái a legnagyobb pontossággal voltak összecsiszolva. Még ha nem is látta, tudta, hogy így van, hiszen még évekkel ezelőtt az édesapja tette egymás mellé a deszkákat segédjei segítségével.

Réti Kakukktorma annyira belefeledkezett az eléje táruló látványba, hogy teljesen kiment a fejéből, miért is van itt. Egy idő után azonban támadt egy remek ötlete. Óvatosan elindult az ingoványos talajon, hogy megkeresse a többieket. Utolsó lehetséges búvóhelyként lebegtek a szeme előtt elterülő óriási hajók. Rövid séta után szerencsésen elérte a kikötő felé vezető hosszú deszkapallót. Lassú, megfontolt léptekkel haladt, nehogy a többiek meghallják, merre jár.

Szerencsére nem kellet átfésülnie az összes hajót a barátai miatt. Elég volt hegyeznie tompa végű kis fülét, és máris tudta, merre induljon. A halk pusmogás a palló végén álló hatalmas hajó felől jött. Réti Kakukktorma tudta, hogy ez a hajó a legnagyobb mind közül, hiszen ez volt az élelmiszerszállító hajó. Minden évben kihajózás előtt pár nappal a tavimanók telepakolták minden földi jóval, amire a halászoknak a hosszú úton szükségük volt. Sütemények, sült húsok, levesek, kenyerek és cipók sorakoztak a hajó végtelennek tűnő gyomrában. Tudta jól, hol találhatóak a kész ételek és az alapanyagok, amikből később a halászokkal kihajózó szakács főzni tudott. Tudta, mivel egy évvel ezelőtt már ő is segíthetett a hatalmas vitorlás gyomrának feltöltésében.

Ahogyan közeledett a hajó felé, egyre közelebbről hallotta a barátai hangját. Most már biztos volt benne, hogy a többiek a vitorláson rejtőztek el. A fedélzetre felérve, megpillantotta a barátait: Tavi Kákát, Nádi Sást és Vízi Liliomot. Már nem bújócskáztak, hanem a fedélzeten járkáltak fel és alá. Tengerészeset játszottak.

– És most én vagyok a kapitány! – kiáltott fel Nádi Sás.

– Én leszek a helyettesed – jelentkezett a fontos munkára Tavi Káka.

– Rendben. Akkor én leszek a legénység – egyezett bele kicsit szomorúan Vízi Liliom.

– Megvagytok! – kiáltott fel Réti Kakukktorma, amikor közelebb ért a többiekhez.

– De már nem is bújócskázunk – nevettek a többiek.

– Nagyon jó búvóhelyet találtunk magunknak. Talán túl jót is – kacagott fel Vízi Liliom. – Már nagyon régóta vártunk rád, és ezért úgy döntöttünk, inkább tengerészeset játszunk.

– De ugye tudjátok, hogy a hajókra tilos felmenni? Főleg ilyenkor, a tengeri kihajózás előtt –nézett rájuk szigorúan Réti Kakukktorma.

– Jaj, ne rontsd már el a játékot! – kérlelték a többiek. – Inkább csatlakozz te is a legénységhez!

Réti Kakukktorma vállat vont és elfelejtve előbbi aggodalmait, ő is beszállt a játékba. A kis tengerészek egész délután fel és le masíroztak a hatalmas vitorlás fedélzetén. Azért, hogy a játékba minél jobban beleéljék magukat, még a hajó vitorláját is kiengedték, és az árbocra felmászva onnan kémlelték a tavat.

– Vigyázz, mert jönnek a kalózok! – nevetett Vízi Liliom, és nem is vett tudomást arról, hogy apró makk–kalapját a szél már messzire fújta.

A többieket sem zavarta az egyre erősödő szél, amely egyre többször kapott bele a kiengedett vitorlákba. A Kristály-tó is zúgolódni kezdett, és a növekvő hullámokon a hajó egyre ingatagabbá vált. A raktárban a cserépedényekbe tett élelem is tönkrement, amikor azok az erős hullámzásban nagy csörömpöléssel összetörtek.

– Talán ideje lenne visszamenni a szárazföldre – ijedt meg Tavi Káka.

– Csak azért mondod, mert félős vagy – kuncogott Réti Kakukktorma, akinek szintén kezdett elfogyni a bátorsága, de ezt semmi áron sem lett volna hajlandó beismerni.

Amikor azonban egy villám is végigfutott a messzi égbolton, amit egy hatalmas dörgés követett, már mindannyian menni akartak. Kivéve Nádi Sást. Ő úgy érezte, hogy most jött el a kaland ideje. És mivel ő volt a legidősebb közülük, és mindannyian rá hallgattak, senki sem hagyta el a fedélzetet.

Fél órával később a kis manócsapat még mindig a hajón játszott. Volt, aki kétségbeesett arccal, ijedten, és akadt, aki elszántan, kalandra éhesen. Az utóbbiak közé tartozott Nádi Sás is, aki még akkor sem mutatta semmi jelét sem a rémületnek, amikor elszakadt a hajó rögzítő kötele. A kis tavimanók félve kapaszkodtak össze a sodródó hajó fedélzetén, ami egyre messzebb hánykolódott a tavon, egyenesen a Pikkely–tengerre vezető Zöldhínár–szoros felé.