Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Egy terv 2

Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Egy terv 2.

A róka egész reggel olyan szomorú volt, hogy Nádi Sásnak megfordult a fejében, hogy lefújja az egész utat. Cickafark azonban ezt semmiképpen sem engedte volna, hiszen az este már mindent olyan szépen elterveztek. A róka azonban egy–két bánatos pillantást a fenyőerdőre azonban még megengedett magának, miközben nagyokat sóhajtott, miközben fekete orra majdnem a földet súrolta.

Így haladt a kis társaság a kikötő felé, ahol aztán megkeresték a legnagyobb vitorlást.

– Biztosan jó lesz így? – nézett gyanakodva a rókára Nádi Sás.

– Igen – mondta magabiztosan a róka, akinek ekkorra már minden csepp szomorúsága elpárolgott, helyébe pedig a kaland miatti izgalom lépett.

– Most pedig haladjunk tovább a terv szerint – szólalt meg ismét a vörösbundás.

A tavimanó helyeslően bólintott, majd a rókával együtt eltűnt a hajók elé felhalmozott hatalmas fadobozok között.

– Mindet felvisszük a fedélzetre? – kérdezte egy apró, fiatal manó. Bár az állán már megjelent egy kis barna szakáll, amit ő is a többi fiú tavimanóhoz hasonlóan, büszkén viselt, azért még látszott rajta, hogy nem tapasztalt sokat a tengeren. A biztonság kedvéért mindenről ki is kérte a véleményét a mellette álló hajóskapitánynak.

– Igen, de előbb még meg kell várnunk, hogy idehozzák azt a hatalmas ládát is, amibe a kihalászott halaknak a behűtött jeget visszük.

A fiatal manó bólintott, majd gyorsan a dolgára sietett volna, ha a kapitány utána nem szól.

– És ne felejtsd el, Füzény fiam, hogy a jeget vödrökben visszük fel a hajóra, és csak utána kap helyet a láda is a raktárban.

Réti Füzény ismét bólintott, majd most már tényleg a dolgára sietett.

– Szerintem az lenne a legjobb, ha abban a nagy dobozban bújnánk el, miután kimerték belőle a jeget – súgta Nádi Sás a róka fülébe.

– Nem lesz benne hideg? – aggódott Cickafark, aki ki nem állhatta, ha az idő nem volt elég jó ahhoz, hogy felmelegítse vékonyabb nyári bundáját. A tavimanó nem foglalkozott vörösbundás barátja aggodalmaival, és inkább az utat kezdte el kémlelni, hátha meglátja a ládát cipelő, szorgos manóalakokat.

Egy fél óra sem telt bele, és néhány halász valóban feltűnt a kikötőben, ahogyan egy hatalmas faládát cipeltek a vállukon. A láda elég súlyos lehetett, mivel többször is megálltak, hogy kifújják magukat. Amikor végre az élelmiszerszállító vitorlás elé értek, letették a dobozt a földre. A mozdulattól a jégdarabok szinte összekoccantak, és bár mindez messze történt a rókától, ő ettől mégis megborzongott.

Ezután minden úgy alakult, ahogyan Cickafark és Nádi Sás eltervezte. A halászok vödröket hoztak, amikben elkezdték felvinni a láda tartalmát a hajó fedélzetére, majd onnan a gyomrába. Nádi Sás jól tudta, hogy a jeget a raktárban aztán fagyasztódobozokba teszik, ahol nem olvad meg a hosszú út során. Minden egyes megszokott mozdulatát ismerte már a tavimanóknak, akik mindent évről évre ugyanabban a sorrendben intéztek el a vízre szállás előtt.

Legelőször lemosták a hajókat, megvizsgálták a vitorlákat, és ellenőrizték a deszkákat, hogy ne a Pikkely–tengeren derüljön ki, ha valamit meg kell javítani. Ezek után tették rendbe a halászhálókat és a többi felszerelést is. Legvégül pedig feltöltötték a hajók gyomrát a különböző ládákkal, hordókkal és a bennük rejlő ételekkel, italokkal.

Nádi Sás azzal is tisztában volt, hogy miután a legénység felvitte a hajóra a jeget, őrizetlenül hagyták a ládát. Ez idő alatt a faanyag felmelegedett a napon és kiszáradt belőle minden nedvesség, ami az olvadó jég miatt keletkezett.

Amikor a halászok visszahúzódtak part menti házaikba, hogy ott fogyasszák el családjuk körében a halászat előtti utolsó közös ebédet, Cickafark és Nádi Sás összeszedte minden bátorságát, és előbújtak a fadobozok mögül.

– Tiszta a levegő – súgta a róka, aki egy pillanat alatt a láda mellett termett, amíg a tavimanó pár méterrel lemaradt tőle.

Nádi Sás gyorsan felnyitotta a láda fedelét, majd a rókával együtt belemászott. A tetejét óvatosan visszacsukták, majd vártak. Nem telt bele sok idő, mire megpillantották Réti Füzényt és az élelmiszerszállító hajó teljes legénységét, ahogyan a vitorlás felé tartottak.

A ládát olyan könnyedén kapták a vállukra, mintha nem is rejtőzött volna benne senki sem, amikor azonban elindultak, hogy felvigyék a hajóra, az egyik halász váratlanul megszólalt.

– Ez a láda mindig ilyen nehéz szokott lenni?

– Nem tudom – vont vállat egyikük. – Én még sosem cipeltem előtte. Tudod, hogy Pénzlevelű Lizinkát helyettesítem, aki a múlt héten eltörte a lábát – magyarázta a halász, ahogy felcipekedtek a hajó fedélzetére, de a többiek már nem is figyeltek rá.

Amikor a láda és a benne rejlő potyautasok is megérkeztek a hajó gyomrába, Nádi Sás egy kicsit megnyugodott. A rókával megvárták, amíg a többi tavimanó elhagyja a raktárat, majd előmerészkedtek a ládából.

– A terv egy része már sikerült is – közölte a tavimanóval magabiztosan Cickafark, aki örömében úgy vigyorgott, mint a tejbetök.

– Igen – könnyebbült meg Nádi Sás is.

Főhőseink a délutánt a hajó gyomrának felderítésével folytatták. Az élelmiszerraktár csak a hajó belsejének egy részét foglalta el. Azonban a fadobozok, a liszteszsákok és a hordókba, edényekbe pakolt ételek között sok olyan hely kínálkozott, amik tökéletes búvóhelyet jelentett a rókának és a tavimanónak is. Nemsokára kevés motyójukkal együtt be is vackolták magukat két hordó mögé, ahol Cickafarkat hamar el is nyomta az álom. Nádi Sás a rókával ellentétben viszont még nem mert elaludni. Félt, ezért meg akarta várni, amíg Cickafark felébred. Ez a terve azonban nem sikerült, mivel egy kis idő múlva már minden végtagja elnehezült, a szemei pedig lassan lecsukódtak.