Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Pénzváros 2

Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Pénzváros 2.

Az egész napos napsütésnek és az erős szélnek köszönhetően a két vitorlás hamar elérte Pénzváros partjait, ahol a magasan húzódó kőfalaktól nem lehetett egy lépést sem tenni a szigeten. A két hajó ideiglenesen lehorgonyzott a városkapu előtt, ahol Játékvároshoz hasonlóan az egyik őrtoronyból kiszólt egy manó.

– Mit akartok itt?

– A királlyal szeretnénk beszélni – válaszolta az élelmiszerszállító hajó kapitánya.

– Ilyen ostoba indokkal még a tavimanókhoz sem kapnátok bebocsátást, pedig nekik aztán tényleg semmijük sincsen, amit el lehetne lopni – gúnyolódott az őr, aki tisztában sem volt vele, hogy a városkapu előtt várakozó hajókon főleg tavimanók álldogálnak.

– És ha azt mondom, hogy az ügy, amiért hajóinkkal errefelé vettük az irányt, titeket is érint? – tette csípőre a kezét mérgesen a hajó kapitánya. – Azért, mert a városfalakon belül rengeteg kincset rejtegettek, nem vagytok jobb helyzetben nálunk. A halak nélkül egy idő után nektek sem lesz mit ennetek a kertjeitekben megtermesztett növényeken kívül. A rubinból, aranyból, vagy egyéb drágaságokból pedig nem lehet lakomát csapni.

A mondandója végén a kapitány gúnyosan mosolyogni kezdett, amitől az őr egyre idegesebb lett és hosszú szakálla is elkezdett felfelé meredezni. Egy ideig erősen gondolkodott, mit feleljen a szemtelen idegen szavaira, de végül csak ennyit mondott.

– Az egyik helyettesemet elküldöm a királyhoz az üzenetetekkel. Ő majd eldönti, hogy ezzel a két hatalmas vitorlással – mutatott a kapu előtt álló két hajóra – beenged–e benneteket a városba. Addig is itt kell türelmesen várakoznotok, és ha bármelykőtök megpróbálna bejutni a falakon túlra, azt én magam szúrom fel a lándzsám hegyére, megértettétek? – kiabálta harcias arccal a kapuőr. Az volt a célja, hogy megijessze a betolakodó idegeneket. Ez a terve azonban nem sikerült, és inkább tűnt viccesnek, mintsem ijesztőnek, ahogyan támadóállásba helyezkedett a torony ablakában és egyik kezében a lándzsájával, a másikban pedig egy karddal a levegőben hadonászott.

Hosszú idő telt el, mire a királyhoz szalajtott követ visszaért a városkapuhoz. A várakozás közben néhányan a legénységből elropogtattak egy–egy megszáradt algakekszet vagy a szakállukat fényesítették, csinosították. Egy összegubancolódott, összevissza álló szakállal ugyanis egy jólnevelt manó sosem lépett volna a király elé.

Nádi Sás és Cickafark a kabinjukban várakoztak. A róka néha el–elszundított és rövidre nyúló álmaiban mindig hatalmas sültnyulakkal találkozott, akik egy hosszú asztal közepén várták, hogy valaki megegye őket. Az egyiket már majdnem sikerült is megfognia. Egyre jobban nyújtózkodott, hátha eléri a finomságot, az asztal magassága azonban egyre csak nőtt és nőtt. Ekkor a rókának támadt egy remek ötlete. Hátrálni kezdett az asztaltól és nekifutásból megpróbált felugrani a sültek közé, ami sikerült is neki. Már csak néhány lépés választotta el a finom ételtől. A szájában összefutott a nyál. Lassan előre nyújtózott és már majdnem a mancsai között volt a nyúl, amikor valaki óvatosan lökdösni kezdte.

– Ébredj! Ébredj már! – hallotta Nádi Sás hangját. – Most kaptuk meg a hírt, hogy bemehetünk a szigetre. A király beengedi mind a két vitorlást a város falain belülre.

– De gondolom, őrök vigyázzák majd minden lépésünket – dörzsölte meg a szemét Cickafark, aki még mindig maga előtt látta az álmában megjelenő sült nyulakat.

Nádi Sás elgondolkodva nézett a rókára, majd bólintott. Bár már egy ideje ismerte útitársát, Cickafark még most is meg tudta őt lepni okosságával. Vagy inkább a manók voltak túl buták hozzá képest?

A hatalmas vaskaput felvonták és a két hajó bejutott a városba. A főcsatorna két partján, a vitorlásoktól nem messze rengeteg pénzvárosi manó gyűlt össze, hogy megnézzék az idegeneket. A hajók legénysége úgy érezte magát a sok–sok pillantás kereszttüzében, mintha egy másik bolygóról jöttek volna, miközben ők is ugyanolyan manók voltak, mint a pénzvárosiak.

A hajók a királyi palotától nem messze kötöttek ki. A fedélzetre ekkor egy maroknyi őrmanó lépett, akik csak a szigetek követeit engedték leszállni a vitorlásról. Így a róka is Nádi Sással tarthatott, aki még ebben a pillanatban is Gumós Sarkantyúkának, a pipacsszigeti manónak adta ki magát.

Az út a palotához nem tartott sokáig, mivel az épület elég közel helyezkedett el a kikötőhöz. Ráadásul az idegen manókat és a rókát kísérő pénzvárosi őrök is siettették a menetet, így előzve meg, hogy egyikőjük se vesszen el vagy szökjön meg. A hatalmas tömeg és a nagy sietség miatt így senkinek sem volt esélye megcsodálni a drágakövekkel díszített épületeket. Csak a márványból faragott, hatalmas palotára volt idejük egy pillantást vetni. Az épület magasságától és a különféle ékkövekkel díszített falaktól egy kicsit meg is szédültek, mivel egyikőjük sem volt hozzászokva az ilyen mértékű pompához.

– Itt jobbra lesz a trónterem – mondta egy őr a palota egyik labirintusszerű folyosóinak végén.

A követek értetlenül néztek az őrökre, mire az egyikőjük, aki aranyruhát és a legtöbb drágakővel kirakott kalapot viselte, magyarázkodni kezdett.

– Nekünk itt nem szabad tovább mennünk. Ebbe a terembe csak a látogatók, a királyi család tagjai és a legmagasabb rangot viselő manók léphetnek be.

Nádi Sás és útitársai csodálkozva hallgatták az őr szavait, szólni azonban egyik sem szólt egy szót sem. Ehelyett inkább megtartották maguknak a gondolataikat és a trónterem felé vették az irányt.

Az ajtón belépve ugyanaz a mérhetetlen pompa tárult a szemük elé, amit a palota falain már korábban láttak. A földet vastag selyemszőnyegek borították, a falakat arannyal festett ágakon drágakőből készült gyémántszemű madarak díszítették, mind a trón felé fordítva fejüket. A bársonypárnájú, színarany trónon maga a király ült, és gondterhelt arccal számolgatta ujjain a drágakövekkel kirakott gyűrűket.

– Üdvözöllek benneteket! – mondta az uralkodó fel sem pillantva az érkezőkre.

A manók szinte a földig meghajoltak, és csak utána mentek közelebb a trónhoz, amelynek két oldalán egy–egy ezüstpáncélos manó állt.

– Fenség – lépett előre Nádi Sás, aki bár nem érezte kevésbé furcsán magát a teremben, mint útitársai, mégis ő tudott először megszólalni.

– Ne vesztegessük az időt feleslegesen – emelte fel hangját az király, végre felpillantva Nádi Sásékra. – Tudom, mi járatban vagytok erre. Az egyik kapuőr már mindent elmondott, amiről tudnom kell – itt az uralkodó ismét a gyűrűiben kezdett el gyönyörködni, majd sokkal kedvesebb hangon folytatta. –A követem már úton van a hajótok felé. A neve Pénzlevelű Pilea.

A trónterem egyik kisebb ajtaján ekkor valaki óvatosan kopogott. A király intett az ott álló ajtóőrnek, hogy nyugodtan beengedheti a manót. Az őr úgy cselekedett, ahogy a király mondta, a következő pillanatban pedig egy apró termetű, hosszúszakállú manó lépett be a terembe. A ruhája bársonyból készült és az ujján rengeteg gyűrű csillogott. Úgy tűnt, ő volt itt a király mellett az egyik leggazdagabb.

– Uram, az uzsonna tálalva. Itt kívánja elfogyasztani vagy inkább az étkezőben terítsünk? –kérdezte sűrűn hajlongva a pénzvárosi manó.

– Az étkezőben – felelte a király, majd Nádi Sásra és útitársaira pillantott. – A vendégeimnek is teríts!   

Nádi Sás jól tudta, hogy egy ilyen ajánlatot visszautasítani végzetes hiba lehet. Főleg egy ilyen karót nyelt manókkal teli helyen. A fülében azonban még mindig ott csengtek a cukorvölgyi manó szavai, amikor óva intette őket attól, hogy valaha is ételt fogadjanak el bármelyik szigeten. Nádi Sás azzal is tisztában volt, hogy annak nem lenne semmilyen következménye, ha ő bármiből is enne, hiszen az ereiben többféle manó vére is csörgedezik. A többiekre azonban ki tudja milyen hatással lennének ezek a nagyon drága ételek, még ha nincsenek is megmérgezve.

A tavimanó rájuk gondolt, amikor előrelépett és udvariasan visszautasította az uzsonnaajánlatot.

A király arcszíne ennek hallatán lassan vörösödni kezdett, de mielőtt még bármi rossz történhetett volna, Nádi Sásék sietve elhagyták a tróntermet. A hosszú folyosón néha hátra– hátrapillantottak, hátha követi őket valaki, az uralkodó azonban nem küldött utánuk senkit sem. Egyedül a kiabálását lehetett hallani, ahogyan a drágakövekkel megpakolt palota falai között visszhangzott.

– Mit képzelnek ezek? Azt hiszik, hogy megmérgezem őket?

– Fenség, talán jobb is így – próbálta megnyugtatni valaki az ideges királyt. – Ezeknek a manóknak sosem szabadna megkóstolniuk azokat a pompás ételeket, amelyeket mi eszünk itt, a szigeten.

– Igazad van. Még a végén rájönnének, hogy finom – nevetett a király olyan hangosan, hogy a palota falai szinte beleremegtek.