Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Játékváros 2

Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Játékváros 2.

A vihar miatt egy nappal később érkezett meg az élelmiszerszállító hajó és utasai úti céljukhoz, amely az eddigieknél jóval nagyobb sziget volt. Homokos, hosszú partszakaszok helyett a legénység először egy fakockákból épített, hatalmas fallal találta szembe magát. A fal körbe kerítette Játékvárost, amely így a kíváncsi szemek és az idegen hajósok elől is el lett rejtve.

Az élelmiszerszállító hajó hosszú ideig körözött a sziget körül, amíg a manók meg nem találták a városba vezető főkaput. A kormányos a hajót a sziget bejáratához irányította, majd a vastag rácsokból emelt kapu előtt a legénység behúzta a vitorlákat.

– Kik vagytok, és mit akartok itt? – kérdezte egy csíkos, kantáros nadrágba öltözött szakállas manó, miközben a kapu mellett álló őrhelyét nem hagyta el.

Nádi Sás és a többi manó is a furcsa alak felé nézett, akinek az őrtorony nyitott ablakán keresztül is jól látszott cseppet sem hétköznapi fejfedője. A különböző helyeken lakó manók kinézetében ugyanis ez volt a legfontosabb különbség. Míg a tavimanók makk–kalapot, addig a pipacsszigetiek egy pipacs alakú kalapot, a cukorvölgyiek többsége pedig egy cukorkákkal megpakolt fejfedőt viselt. A játékvárosi lakosok azonban egészen mást hordtak a fejükön. Csúcsos kalapjuk egy varázslóra emlékeztette volna őket, ha nem lett volna egy keskeny karimája, amelyet egymás mellé pakolt apró dobókockák és bábuk díszítettek.

– A legénység tavimanókból áll, ahogyan jómagam is az vagyok – szólalt meg a kapitány. –Ezen kívül akad köztünk még egy pipacsszigeti, egy cukorvölgyi és egy álommanó, valamint egy róka. Azért jöttünk ide, hogy az uralkodóval beszéljünk, hátha tud valamit a halqk eltűnéséről.

– És honnan legyek biztos abban, hogy nem vagytok kalózok, akik a drága aranyból készült társasjátékainkat akarják ellopni? – kérdezte gyanakvóan a kapuőr.

– Szavunkat adjuk rá, hogy nem akarjuk ellopni a kincseiteket – ígérte a kapitány. –Egyébként szoktak erre járni kalózok is?

– Igen. Sajnos előfordulnak néha – gondolkodott el a játékvárosi manó, majd így folytatta:       – De elküldhetem a helyettesemet, hogy bejelentsen benneteket a királynőnél és a királynál.

Ezután hosszú várakozás vette kezdetét. A manók megpróbálták elfoglalni magukat, amíg az a király és a királynő válaszára vártak. Ettek, ittak vagy a kalózokról beszélgettek. Nádi Sás és Cickafark még ekkor sem hitte el teljesen, hogy valóban léteznek olyan manók, akik a többiek kirablásából élnek meg. Hiszen ők otthon mindig azt hallották az idősebbektől, hogy kalózok már nincsenek, mert minden manó egyet akar: megélni a saját kis szigetén.

A követ csak estefelé érkezett meg a kapuhoz. A kapitány már éppen meg akarta kérdezni, mit mondott a királynő, amikor a játékvárosi manó beszélni kezdett.

– Jelentem, bebocsátást kaphatnak az idegenek – fordult a kapuőr felé a követ. – Egy feltétele van csak az uralkodónak –folytatta aztán.

– Hallgatjuk – nézett fel komoly arccal az őrtoronyba a kapitány.

– Csak a róka jöhet be a város falain túlra – fejezte be mondandóját a kapuőr helyettese.

– Hogy micsoda? – szaladt ki a manók száján a meglepett kérdés.

– Miért pont a róka? – kérdezte aztán az álommanó is.

– Mert ő biztosan nem kalóz. Olyanról pedig még sosem hallottam, hogy egy róka kincset lopott volna. Őket általában a húsok érdeklik, ha valamit el kell csenni, ezért bízik meg benne a legjobban a király – mondta az őr, akin látszott, hogy eddig csak a mesékből ismerte a vörösbundásokat.

A hajó legénysége egy ideig még zúgolódott kicsit, majd belátták, hogy vagy elfogadják a feltételt, vagy pedig követ nélkül távoznak erről a szigetről. Azt ugyanis mindenki tudta, hogy változást csak akkor lehet elérni a halak miatt, ha minden szigetről magukkal visznek egy követet. Ez egy olyan íratlan szabály volt, amit minden manó tudott.

A rókát Nádi Sás felpakolta minden jóval, mielőtt útnak indult. Egy kisebb méretű zsákba tett neki némi élelmet, egy makkiránytűt, egy álompor elleni cseppeket tartalmazó üvegcsét a biztonság kedvéért, és egy távcsövet, amit Cickafark tarisznyájában talált. Amikor minden készen állt az indulásra, a róka felkapta a hátára a zsákot és a hajó oldalának döntött deszkán átegyensúlyozott az őrtorony aljához. Itt a játékvárosi manók kinyitották neki az ajtót, amin Cickafark belépett.

A rókával együtt az egyik kapuőr is útnak indult a palotához, hogy ne tévesszék szem elől az itt lakók a vörösbundás idegent. Ahogyan egyre beljebb haladtak a sziget belseje felé, Cickafark számára egyre egyértelműbbé vált, miért nevezik ezt a helyet Játékvárosnak. Az utak mentén húzódó épületek ugyanis egytől egyig építőkockából készültek, amiket tarkára festettek. Emellett a malomban használt korongokból gondos kezek asztalkákat és hozzá padokat készítettek, amiken a helyiek ücsörögtek és különböző társasjátékokat játszottak.

A főút közepén elterülő széles csatornán hajók haladtak, és a köré épített házikók melletti parkban néhányan fogócskát játszottak. A róka meglepetten nézte, hogy nemcsak manógyerekek, hanem –felnőttek is kergetik egymást az épületek között. Cickafark figyelmét az sem kerülte el, hogy a labirintusszerűen a sziget közepe felé futó utcákat egyre díszesebb házak szegélyezik, ahol a gazdagabb manók lakhattak. Olyan volt ez az apró királyság, a békésen benne lakó manókkal, mintha a látogató egy mesébe csöppent volna. Vagy az emberek világába.

– Szép ez a város – szólalt meg óvatosan Cickafark.

– Igen. Szerintem is az – húzta ki magát olyan büszkén a rókát kísérő manó, mintha ő építette volna az egészet. Majd így folytatta: – Az uralkodó az emberektől leste el, hogyan kell felépíteni egy ilyen fallal körülvett várost, ami a kalózok ellen is védelmet nyújt.

– A király járt az emberek között? – kérdezte kíváncsian a róka. – Hogyan?

– Ezt inkább tőle kellene megkérdezned – mutatott a manó az előttük magasodó palotára.

A róka, bár életében még nem látott palotát, mégis úgy érezte, hogy ennél szebb nem létezik a világon sehol sem. A kockákból épített, fehérre festett falú épület, hosszúkás tornyaival és csúcsos, vörösesbarna tetejével valóban csodálatos látványt nyújtott. A kapun belépve pedig a rókának szinte még a lélegzete is elállt. Az arannyal és különböző festményekkel díszített boltíves folyosón sétálva jött rá arra, hogy a tavimanók a legszegényebbek a manók nemzetségei közül. Az ő kisebb nádtetejű házikóik és kőből épített váruk fel sem érhetett a pipacsszigeti vagy a játékvárosi épületekhez.

– Üdvözöllek – köszöntötte a király Cickafarkat.

A rókát annyira elvarázsolta a palota pompája, hogy csak most vette észre, hol van. A szintén csodálatosan díszített trónterem közepén egy barátságos arcú, fehérszakállas manó állt aranyozott szegélyű, fehér ruhában, a fején aranykoronával.

A róka illedelmesen meghajolt, majd elmondta, miért jött ide a manókkal együtt, ahogyan azt is, miért fontos neki, hogy a király egy követtel együtt küldje őt vissza a hajóhoz. Az uralkodó egyszer sem szólt közbe, amíg Cickafark mesélt, és a történet végén is csak bólintott egyet, majd kisétált a teremből.

Egy kis idő múlva a király egy rövidszakállú, fiatal manóval tért vissza, akit Ligeti Zsályaként mutatott be a rókának. Ezután egy inas lépett a trónterembe, kezében egy díszes bőrtarisznyával és egy kifényesített karddal. Mindezt az uralkodó mellett álló követ kezébe adta, majd így szólt.

– Felség. Az élelmiszerrel megpakolt hajó a kapunál várakozik.

– Majd szólok, ha indulhat – bólintott a király.

– Az a mi hajónk vagy egy másik? – szólt közbe Cickafark.

– Úgy gondoltam, hogy mint a manótörzsek egyik vezetője, a követemen kívül mással is hozzájárulok utatokhoz – mondta kedvesen a király. – Most pedig menjetek. Már biztosan türelmetlenül várnak rátok – intett a rókának és a mellette álló Ligeti Zsályának, akik erre a jelre szinte azonnal elhagyták a tróntermet.