Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Pipacssziget 2

Nádi Sás, a tavimanó kalandjai: Pipacssziget 2.

– Segíthetek valamiben? – lépett oda a látványba belefeledkezett tavimanóhoz az egyik ajtóőr.

Nádi Sás mielőtt válaszolhatott volna, egy pillanatra megakadt a szeme az őr bársonyszerű, pipacsból készült egyenruháján, zöldszínű papucsán és a fején virító hatalmas pipacson. Aztán eszébe jutott a saját, szegényesebb ruhája, amely a nádas különböző, egyszerű növényeiből készült: a lábára simuló kis mohacipő vagy a sásból font nadrág és felső, a fején elhelyezkedő apró makk–kalappal.

– Igen – válaszolta magabiztosan a tavimanó. –A királlyal szeretnék beszélni.

A szakállas manó, aki – ha a ruháját nem vesszük figyelembe – ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik tavimanó, először csodálkozva nézett az előtte álló alakra. Csak akkor szólalt meg, amikor látta, hogy az idegent kénytelen lesz bekísérni a palotába.

– Kövess, kérlek – mondta.

Nádi Sás szófogadóan az ajtóőr nyomába eredt, miközben elgondolkozott azon, hogy bár a palotában dolgozók itt is ugyanazokat az udvarias szavakat használják, mégsem kezelik leereszkedően az erre tévedő manókat. Ráadásul itt még az uralkodóhoz is könnyebb volt bebocsátást kapni, mint a tavimanóknál.

Miután főhősünk az ajtóőr nyomában jó pár folyosón, emeleten és rengeteg lépcsőn áthaladt, elérkeztek a trónterem elé. Itt az őr Nádi Sást leültette egy piros párnájú, aranyozott székre, majd előresietett, hogy bejelentse az uralkodónak az idegent. A tavimanó nem hallotta rendesen a bentről kiszűrődő hangokat, azonban az őr nemsokára visszatért, hogy bekísérje a váratlan látogatót a trónterembe.

– Üdvözöllek – köszöntötte a trónon helyet foglaló királynő Nádi Sást. A tavimanónak először fogalma sem volt arról, mit kellene tennie, így aztán óvatosan meghajolt.

– Üdvözlöm, Pipacssziget királynője – mondta a meghajlás után a lehető legünnepélyesebben, majd óvatosan körülnézett.

A teremben az ajtókban strázsáló őrökön és a királynőn kívül nem volt senki más, még a trónszék mellett sem.

– A halhiány ügyében jöttem felségedhez, és hogy ha lehetséges, a királlyal szeretnék beszélni erről a problémáról – folytatta Nádi Sás egy kicsit bizonytalanabban, mint az előbb.

– Itt nincs király, csak királynő – felelte az uralkodó. –De ettől még nyugodtan elmondhatod, hogy honnan jöttél és mi járatban vagy erre. A róka egy pillanatra meglepetten nézett maga elé, de aztán így folytatta:

– A tavimanók nemzetségébe tartozó manó vagyok. A nevem Nádi Sás, és a halászokkal együtt hajóztam a Pikkely–tengerre. Mivel azonban egy halat sem találtunk a vízben, ezért a vitorlásaink kapitányai összeültek, hogy megvitassák, merre folytassuk utunkat. Végül arra jutottak, hogy kérdőre vonják a közeli szigetek lakóit, ők lopták–e el a Pikkely–tenger halait.

– Akkor te is egy halász vagy? – kérdezte a királynő, aki váratlanul felállt a trónról és hatalmas pipacsszoknyájában fel–alá kezdett sétálgatni a teremben.

– Nem. Én nem vagyok az – hajtotta le a fejét a tavimanó, majd elmesélte, miért nem hajózhatott ki soha a többiekkel a Pikkely–tengerre, sőt, még a Kristály–tóra sem, és azt is, hogy miért lopakodott fel az egyik vitorlásra egy róka társaságában.

– És hol van most ez a róka? – jött a következő kérdés.

– Amikor a palota felé tartottunk, váratlanul elaludt, vagy a fáradtságtól vagy a pipacsok bódító illatától.

– És te egyszer sem éreztél fáradtságot, amíg a palota felé tartottál? – nézett gyanakodva a tavimanóra a királynő.

– Nem. Egyszer sem – felelte bizonytalanul Nádi Sás.

– Hm… ez érdekes – gondolkodott el az uralkodó, majd tovább folytatta a járkálást. – Tudod, hogy ez mit jelent? – kérdezte aztán, mire Nádi Sás bizonytalanul megrázta a fejét. – Azt jelenti, hogy te is pipacsszigeti manó vagy, vagy pedig... Nem az nem lehet…

– Mi nem lehet? – lett most már kíváncsi a tavimanó is.

– A legenda szerint minden ezredik évben születik egy manó, akinek mind a hat féle manófaj keveredik a vérében: a tavi–, a pipacsszigeti, az álom–, a cukorvölgyi, a játékvárosi és a pénzvárosi manóké. Ezzel a képességeddel azokba az országba is be tudsz menni, ahol a határokra álomport szórtak az ott lakó manók.

– Álomporuk nem csak az álommanóknak van? – töprengett hangosan Nádi Sás.

– Valamikor régen az összes manó egy helyen lakott – kezdett bele a történetbe a királynő. –De röviden elég most annyi, hogy amikor elváltak útjaink, mindegyik manófaj adott a többieknek egy ajándékot. Így jutott hozzá mindenki az álomporhoz is.

Nádi Sás, aki már nem is tudta, milyen manó valójában, először meglepődött a hallottakon, aztán eszébe jutottak az iskolában töltött történelem órák, ahol a régi könyvek fele hiányzott, mintha a múlt egy része meg sem történt volna. Aztán az öreg tavimanók félbeharapott mondataira és még ezer meg egy furcsaságra gondolt, amik akkoriban fel sem tűntek neki. Mielőtt azonban jobban belefeledkezett volna a gondolataiba, a királynő ismét megszólalt.

– Szeretném, ha te lennél Pipacssziget követe, aki a tavimanókkal tart, hogy kiderítsék, vajon ki lophatta el a Pikkely–tenger halait – Itt szünetet tartott, majd megfogva hatalmas szoknyája szegélyét visszament a trónhoz, és leült rá. – Keresd meg a többieket és mondd azt, a királynő küldött, hogy velük tarts útjukon.

– És mi lesz akkor, ha valaki felismer? – aggódott Nádi Sás.

– Kapsz álruhát is, ne félj – mondta megnyugtatóan az uralkodó, majd így folytatta: – A rókáról pedig mondd azt, a társad lesz a tengeren és ragaszkodj hozzá, hogy ő is veled tarthasson. Most azonban új ruhát kell választanom, mert ez a mostani már napnyugta óta rajtam van – mondta a királynő, majd szoknyáját óvatosan feljebb emelve kisietett a teremből.

A csodálkozó tavimanót ezután egy kisebb szobába vezették, ahol a palota szabója egy bársonyos tapintású pipacssziromból készült mellényt adott rá, egy szőtt levélnadrággal és elegáns, fonott cipővel. A fejére még egy hatalmas pipacskalapot is kapott, miközben a hátára terítettek egy köpenyt és a kezébe nyomtak egy minden jóval teletömött, elegáns tarisznyát.

– Ezt pedig vidd el a rókának – adott a kezébe búcsúzásként még egy pipacskalapot és egy apró üvegcsét a szabó. –És ne felejtsd el feltenni az álszakálladat sem.

Nádi Sás megköszönte a szíves vendéglátást, majd elhagyta a palotát és a part felé vette az irányt. Útközben vígan fütyörészett, mivel boldog volt, hogy nem kell többé a hajó gyomrában bujkálnia.