Nyuszi szünet

Nyuszi szünet.

            A Nyuszi Iskola padjaiban izegtek-mozogtak az elsősök. Ez volt a tavaszi szünet előtti utolsó nap, utolsó órája. Alig várták, hogy végre szabadon nyargalhassanak a réten, ami a Nyuszi ház körül terült el.

            A tanító néni befejezte az órát, és a nyuszi szünet idejére elbúcsúzott tőlük. Felszabadultan indultak ki a teremből, alig bírták magukat visszafogni, hogy ne rohanjanak le a lépcsőn, melynek aljában a szülők már várták őket. Ezen a napon is szépen, sorban haladtak előre, ahogy az elvárták tőlük. Nyuszika az egyik fordulóban azonban nem bírt tovább várni, és felpattant a korlátra, hátán az iskolatáskával lecsúszott rajta, éppen az anyukája karjaiba érkezett. A többiek hamarosan követték őt, így felborult a szokásos rend. A tanító néni ezt már nem látta, mert épp háttal állt, és mire megfordult, már hűlt helyüket találta.

– De gyorsan elszeleltek a kis nyuszik! – mondta félhangosan, és közben mosolygott.

Nyuszi mama feje már tele volt a Húsvét előtti teendőkkel, azon gondolkodott éppen, mikor a kisfia elébe ugrott a korlátról.

– Mama, mit szólsz hozzá, hogy ilyen gyorsan leértem? – kérdezte tőle Nyuszika.

– Örülök, hogy itt vagy, de úgy tudom, nem szokás az iskolában a korláton csúszkálni – felelte az anyukája, majd elvette tőle a táskát, és elindultak hazafelé.

– Mit csinálunk a tavaszi szünetben? – érdeklődött Nyuszika.

– Közeleg a Húsvét, be kell szereznünk a tojásokat Tyúkanyótól, azután szépen meg kell őket festenünk! A gyerekek minden évben várják őket! – felelte az anyukája.

– Én játszani szeretnék! Menjünk inkább Vidámparkba! – mondta Nyuszika.

– A Vidámpark még nem nyitott ki! – nyugtatta meg az anyukája.

– Azért mi be tudunk menni! – erősködött Nyuszika.

– Nem lehet! Egyébként is mondom, hogy dolgunk van! – felelte a mamája.

Nyuszika egész úton hazafelé nem szólt többet. Mikor megérkeztek, durcásan bevonult a szobájába, és vacsorázni sem jött ki. Nem akart tojást festeni, játszani szeretett volna reggeltől estig. Mikor reggel felébredt, arra gondolt, ő bizony meglátogatja a Vidámparkot. Fogta magát, és korán elindult, átfutott a réten, melynek széléről már látszott az Óriáskerék.

– Mindenképpen bemegyek oda! – suttogta, és bőszen tovább haladt. Mikor odaért, bebújt a rácsok között, olyan kicsike volt, hogy éppen átfért rajta.

– Na ugye, hogy be lehet jönni! – gondolta, és rohant az Óriáskerék felé.

Az Óriáskerék már ébredezett, de még nem állt készen a forgásra. Rendbe kellett hozni magát az indulásra, nem sietett, hiszen volt még néhány hete addig. Csodálkozva nézte, ahogy Nyuszika beugrik a legalsó fülkéjébe, és kényelmesen elhelyezkedik az ülésen.

– Indulás! – kiáltotta a nyuszi.

– Nem tudok még indulni, most ébredtem, nincs még felújítva a motorom! – magyarázta az Óriáskerék.

– Próbáld meg, kérlek! – bíztatta Nyuszika.

– Nincs kedvem! Még pihenni szeretnék! – felelte az Óriáskerék, és egy nagyot ásított.

– Csak egy kört menj, légy szíves! – könyörgött Nyuszika.

– Hát jó, de ha elakadok, nem én leszek a hibás! Szóltam előre, hogy nincs még a motorom felújítva! – mondta az Óriáskerék, és nyikorogva elindult.

Nyuszika boldogan nézelődött szerteszét. A látvány lenyűgözte. A tavaszi virágzó fák között már nyíltak a virágok, a házak, amelyekben a gyerekek laktak messziről apró kis játékoknak tűntek. Haladtak a legmagasabb pont felé, és mikor odaértek, az Óriáskerék nyikorogva megállt. A kis fülke, amelyben Nyuszika álmélkodva ücsörgött, előre-hátra himbálódzott.

Ekkor Nyuszika meglátta a házukat, és az apró kertet, ahol az anyukája és az apukája a kiskocsit már előkészítette. Ezzel szoktak tojásokért indulni Tyúkanyóhoz. Itt a magasban úgy érezte, hogy jó volna most otthon lenni, és együtt készülni a Húsvétra.

– Indulj már lefelé, haza szeretnék menni! – türelmetlenkedett.

– Mondtam neked, hogy még nem állok készen a forgásra! Tudtad, hogy elakadhatunk! – bosszankodott az Óriáskerék.

– Csinálj valamit! Próbálkozz! – kiáltott rá Nyuszika.

– Próbálkozom! – felelte elkeseredetten az Óriáskerék, és nyikorgott, ahogy csak bírt.

Nyuszika kimászott a fülkéből, de megijedt, mert látta, hogy olyan magasan van, hogy ő onnan nem mer lekapaszkodni. Nem maradt más választása, mint várni. Leült, és figyelte, ahogy a szülei kinyitják a kertkaput, és elindulnak Tyúkanyó ólja felé.

– Én is veletek megyek! Várjatok! – kiáltotta, de nem hallatszott el a rétig.

Egyre jobban aggódott, hogy kimarad a húsvéti készülődésből. Már éppen nagyon elkeseredett, mikor az Óriáskerék döcögve elindult. Végig izgulta az utat. Csak akkor nyugodott meg, mikor földet ért a lába. Akkor aztán rohant a szülei után, akiket már csak a Tyúkanyónál ért utol.

– Mégis szeretnél velünk a gyerekeknek ajándékot készíteni? – kérdezte az anyukája.

– Igen! Kérlek, had segítsek nektek! – felelte Nyuszika.

– Jól van, gyere csak! – szólt az apukája, és kezébe adott egy tojást, hogy tegye fel a szekérre. Innentől gyorsan ment a munka. Sok-sok tojással megrakták a kis kocsit, aztán hazatolták, óvatosan kipakolták, majd elővették a festéket, ecsetet, és megfestették őket. Mikor a sok színes ajándék ott állt az apró udvaron, Nyuszi mama így szólt:

– Végeztünk a munkával, menjünk ki a Főtérre, láttam, hogy felállítottak ott egy Óriáskereket! Meghívlak benneteket egy körre!

Egy óra múlva a család ott ült a kis kabinokban, ahonnan rá lehetett látni a városra. Az idő gyorsan elszállt, indultak haza. Út közben megbeszélték, hogy vasárnap hajnalban elviszik az ajándékot a gyerekeknek.

            Nyuszika kíváncsian várta, hogy mit szólnak a gyerekek a tojásokhoz, amiket ő festett. Ezért egy bokor mögött elbújt, hogy láthassa, amint észreveszik az ablakokban, a kertekben, a lábtörlőn őket. Sokáig kellett várnia, de megérte. A gyerekek boldogan vették kezükbe az ajándékot, és szinte mindenki szerint az volt a legeslegszebb közülük, amit Nyuszika készített, mert ő mindegyikre rajzolt egy nyuszifület is.