Óriások és törpék földjén

Óriások és törpék földjén.

Óriások és törpék földjén

 - Jó reggelt, gyerekek! Látom, már nagyon készültök a nyári vakációra. Nem rontom el a kedvetek, így az utolsó két órán csak a kétes osztályzatra álló, valamint a javítani kívánó diákokat feleltetem. Lássuk csak, kivel kezdjünk! Bakos Peti, te leszel az első, gondolom, szeretnél megküzdeni a négyesért. A múlt héten a Velencei-tó és a Velencei-hegység történetéről, a környék növény-és állatvilágáról tanultunk. Láttam, hogy az órán egészen belefeledkeztél a pókemberes képregénybe, de remélem, hogy közben az elhangzottakra is figyelni tudtál. Mindjárt kiderül. Halljuk hát, mit tudsz a tó keletkezéséről! Mikor és milyen körülmények között alakult ki Magyarország harmadik, legnagyobb, természetes tava?

- Ööö, tanárnő, nem lehetne, hogy inkább az utolsó órán feleljek?

- Ahogy szeretnéd, Petikém. Most lezárom az éved hármas osztályzattal. Ha marad idő a következő órán, javíthatsz, igaz, akkor már a teljes tananyagból kérdezhetlek.

- Ajaj, akkor inkább ma felelnék! A tó … , a Velencei-tó, évezredekkel ezelőtt alakult ki …

- Látod, megy ez, folytasd csak!

- Az úgy volt, hogy … sok-sok évezreddel ezelőtt még lankás dombokkal övezett síkság terült el e vidéken …

- Valóban? Nos, halljuk tovább!

- Szóval …, két, egymással állandó harcban álló embercsoport élt errefelé. Olyan régóta folyt az ellenségeskedés közöttük, hogy a kiváltó okokra már senki sem emlékezett. Az istenek nem nézték jó szemmel a folyamatos és értelmetlen viszályt. Próbáltak békét teremteni, sikertelenül. Egy idő múlva megelégelték az áldatlan helyzetet, és az egyik nép tagjait óriásokká, a másikét törpékké varázsolták. Az előbbiek nagy erejű, ámde lomha és kissé lassú észjárású lényekké változtak, míg az utóbbiak apró termetét fürgeségük és találékonyságuk ellensúlyozta.

Az istenek úgy gondolták, hogy a varázslat alapos lecke lesz mindkét csoport számára, de tévedtek. A torzsalkodás folytatódott, az óriások és törpék válogatott módszerekkel törtek borsot egymás orra alá. A békétlenkedés továbbra sem hagyta nyugodni az égieket, így újabb lépésre szánták el magukat. Sűrű és áthatolhatatlannak tűnő erdősávval választották el a két nép lakóhelyét, meggátolva ezzel, hogy egymás földjére jussanak.

Évszázadok teltek el, a viszály nem csitult, de legalább a közvetlen összecsapások elmaradtak. Az óriások és a törpék országában a szülők gyermekeiknek adták tovább a vélt vagy valós sérelmekről szóló történeteket, így egy pillanatra sem hagyták kihunyni a gyűlölet lángját.

Egy nap nagy öröm érte az óriások népét. A királyné lánygyermeknek adott életet, akit Franciskának neveztek el. Napokig tartott a vigasság Óriásföldön, és ez idő alatt még a törpék iránt érzett haragjukról is megfeledkeztek.

Vajon az istenek intézték úgy, vagy sem, nem tudni, de a másik királyságban is ekkor született a trónörökös, Márkó, szülei nagy-nagy örömére.

Teltek-múltak az évek, Franciska gyönyörű nagylánnyá, Márkó pedig eszes és bátor legénnyé cseperedett. A királyi szülők idejekorán elültették gyermekeik fejében a másik nép gyűlöletének magvát. Azzal azonban nem számoltak, hogy a fiatalok - különbözőségük ellenére - néhány dologban igencsak hasonlítanak majd egymásra. Mindketten kíváncsi, elszánt, de kissé önfejű teremtésekké váltak. Az unalomig hallott, rémisztő történetek egyáltalán nem szegték kedvüket, meg akarták ismerni a világot. A királylány és a királyfi rendszeresen kiszöktek a palotáikból, és a két népet elválasztó erdősávig merészkedtek.

Franciska reggelente leült az erdő szélén egy forrás mellé, gyönyörködött a napsütésben, hallgatta a madarak énekét és beszippantotta a virágok édes illatát. Néha olyan érzete támadt, mintha valaki szuszogna a rengeteg másik oldalán, de reménytelen vállalkozásnak tűnt keresztülvágni a sűrű erdőn.

- Hahó! Van ott valaki? - kiáltotta egyszer, bár maga sem hitt abban, hogy a kérdésére válasz érkezik. Hangja azonban áthatolt a fákon, bokrokon keresztül, s a túloldalon heverésző Márkót felriasztotta szendergéséből. A királyfi körülnézett, de sehol sem látta a zaj forrását. Órákig kereste az ismeretlen lányt, mire rájött, hogy a hang csak az erdő másik oldaláról érkezhet. Elszörnyedve gondolt arra, hogy a gonosz óriások valahogy elhurcolhattak egy védtelen törpelányt, aki kétségbeesetten próbál segítséget kérni.

Fejében azonnal megszületett az elhatározás: bármi áron ki kell szabadítani a lányt a kegyetlen rablók fogságából. Arról azonban fogalma sem volt, hogy jut át az áthatolhatatlannak hitt erdőn, és milyen módon száll szembe az óriásokkal. Tudta, hogy egyedül csak leleményességében és fürgeségében bízhat.

Gondosan megtervezte a mentőakciót, és egy reggel nekivágott az erdőnek. Fák tövében, bokrok alatt kúszva próbált utat találni, s ebben apró termete előnyére vált. Ágak, gallyak, tövisek szúrták, vágták testét, de nem törődött a fájdalommal, csak a szabadságára váró lány járt az eszében. Színes magvakkal, levelekkel, kavicsokkal jelölte meg az ösvényt, hogy később meglelje a hazafelé vezető utat. Első alkalommal nem ért célba, de újra meg újra nekivágott az erdőnek, és egyre messzebbre jutott.

Egy nap halvány derengést észlelt a bozót sötétjében, s ekkor már tudta, közel az út vége. Remegés futott végig a testén, szíve a torkában dobogott, de hirtelen jött félelme nem akadályozta meg abban, hogy tettét véghez vigye. Egy óra múlva az erdő szélén kucorgott, nagy levegőt vett, és egy bokor alól kikukucskált. A hirtelen jött világosság először elvakította, majd, amikor körülnézett, meglepődött. Az ellenség szörnyűséges földje ugyanolyan volt, mint az övéké. A kék eget bárányfelhők fodrozták, a nap gyengéden melengette a talajt, nem messze fák, bokrok zöldelltek, az erdő szélén forrás csörgedezett, partján százszorszépek nyíltak. Egy pillanatig azt hitte, hazaérkezett.

- Te meg miféle szerzet vagy? - szólalt meg a korábban hallott hang. - Növény nem lehetsz, mert mozogsz, talán egy ismeretlen állatka lennél? Még sosem láttam ilyen fura alakot.

Egy hatalmas termetű valami beborította a napot. Márkó felnézett, de csak óriási lábujjakat látott. Először meg sem mert moccanni, majd szemét a földre szegezve, próbált hátrafelé kúszni, úgy, ahogy otthon a vadászok tanították. A fenevad azonban kacagni kezdett, és csilingelő nevetése egyáltalán nem hangzott fenyegetőnek.

- Ne menekülj, kicsikém, nem foglak bántani. Egy csípőbogarat sem tudok eltaposni, pedig az igencsak megkeseríti az életemet, amikor belém kóstol - mondta a hang vidáman. - Na, ne kéresd magad, nézz rám! Azt mondanám, hogy gyáva kukac vagy, bár nem hasonlítasz egyetlen féregre sem.

- Még hogy gyáva féreg, én! - kiáltott fel haragosan Márkó. Felállt és peckesen kihúzta magát. - Törpeföld trónörököse vagyok, a legbátrabb ifjak egyike a királyságban. Ne merészelj sértegetni! - mondta, és elszántan az ismeretlen szemébe nézett, azaz csak nézett volna, mert a lábnak és törzsnek egyáltalán nem akart vége lenni.

- Nahát, mit nem mondasz! Trónörökös! Elég aprócska az a trón, amit örökül hagynak rád - hahotázott a hang tulajdonosa. - Engem Franciskának hívnak, Óriásföld királyának egyszem lánya vagyok, de hogy szólíthatom felségedet? Törpeföldön talán nem divat bemutatkozni, vagy, egy ilyen apróságnak már nem is érdemes nevet adni? Különben sem jöhetsz arról a vidékről, mert a törpék rútak, szarvuk és patájuk van, orruk bibircsókos, miközben te egész helyre kis teremtménynek tűnsz. Áruld el, ki vagy, és hogy kerülsz ide?

- Márkó a nevem - válaszolt a királyfi, és majdnem hátrabukott, amikor tekintete végre elérte a lány kedves arcát és huncutul mosolygó kék szemét. - Törpekirály egyetlen fia vagyok, valóban, és azt hiszem, minket rútul becsaptak a szüleink. Úgy tudtam, az óriásoknak két feje van, szemeik állandóan vérben forognak és testüket kelések borítják, de te egész csinos volnál, ha nem lennél ilyen hatalmas.

Így kezdődött a beszélgetés a két fiatal között, aminek csak az este vetett véget. A találkozások titokban folytatódtak, és a kapcsolat barátsággá alakult. Minél többet tudtak meg a másik országáról, annál erősebben fogalmazódott meg bennük az elhatározás: mindenáron békét kell teremteni népeik között.

Az istenek bizakodva szemlélték az eseményeket, szívük már-már megenyhült, mégis úgy döntöttek, hogy próba elé állítják a nagyokat és kicsiket egyaránt. Óriásföldre küldték a világon valaha ismert, legfélelmetesebb lényt. Umbululú magában egyesítette mindazokat a tulajdonságokat, amelyekkel az ellenséges felek egymást illették. Kétfejű, szarvas és patás lény volt, szemei vérben forogtak, két orrán bibircsókok virítottak, és rút testét kelések borították.

A szörnyeteg nem átallotta feleségül kérni Franciskát, majd, amikor a királylány visszautasította, egy nehezen megközelíthető toronyba zárta. Óriáskirály egész hadseregét mozgósította, de lomhaságuk és ügyetlenségük miatt az óriások nem tudták bevenni az erődítményt.

Márkó már napok óta hiába várta barátnőjét a szokott helyen, és a környéken sem lelt a lány nyomára. Komolyan aggódott, ezért összeszedte minden bátorságát, és a királyi palota közelébe merészkedett. Bokrok alatt mászva, gombák tövében megbújva, kihallgatta a szolgálók jajveszékelését, így tudta meg a szörnyű hírt. Egy percig sem késlekedett, hazarohant, és elsőként a szüleitől kért segítséget. A királyi család hallani sem akart az óriásokról és az ő nagy szerencsétlenségükről. Túl sok időn keresztül őrizték emlékezetükben a szomszéd nép rémtetteiről szóló történeteket.

Apja heves ellenkezése ellenére, Márkó összehívta Törpeföld népét, könyörögve a támogatásukért, de senki sem akart csatlakozni a kockázatos vállalkozáshoz. Nem maradt más választása, elbúcsúzott szüleitől, és egyedül vágott neki az erdőségnek.

Elsőként a királyné gondolta meg magát, egy anya mégsem hagyhatja magára egyetlen gyermekét. Nem sokáig maradt egyedül, a férje, az udvartartás és végül az egész nép követte őt a Márkó által megjelölt úton. Eltartott egy ideig a menetelés, majd egy éjszaka végre elérték a tornyot.

Ami nem sikerült az óriásoknak, sikerült a törpéknek. Egymás vállára állva, létrát alkottak, amelynek tetejére a királyfi mászott. Ahogy mondani szokás, a sok lúd disznót győzött, az országnyi törpe magasabbra jutott, mint korábban az óriások hada. Egy utolsó erőfeszítés, és Márkó már ott is állt a torony egyetlen ablakának párkányán. A törpék szomorú szívvel hagyták magára a trónörököst, tudva, hogy a fiú ezentúl csak magára számíthat.

Márkó egy ugrással Franciska szobájában termett. Amikor a lány meglátta, nem akart hinni a szemének, biztos volt benne, hogy a fogságban megzavarodott.

- Egész csinos volnál, ha nem lennél még mindig ilyen hatalmas - törte meg a csendet Márkó, és a királylányra kacsintott. S talán, ha nem volnál ilyen óriási, el is vennélek feleségül.

- Csak nem gondolod, hogy egy ilyen apróságot választanék férjemül - viszonozta a csipkelődést a lány. - Egyszer még véletlenül agyontaposnálak.

Ebben a pillanatban döngő léptek hallatszottak, és Márkónak csak az utolsó pillanatban sikerült elbújnia Umbululú összes szeme elől. Tudta, hogy csak találékonysága lehet az egyedüli esélye a szörnnyel szemben. A terv már készen is állt a fejében.

Éjféltájt előbújt, a fenevad fülébe mászott, és hangosan danolászni kezdett. A bestia felébredt, és többet nem is tudta álomra hajtani a fejét. Márkó, a királylány szabadon engedését követelve, válogatott énekekkel, csúfolódó rigmusokkal kergette őrületbe a rettegett teremtményt. Umbululú ezerféle módon próbált szabadulni bosszantó helyzetéből, sikertelenül. Végül megadta magát, és elengedte a lányt Márkó és az óriások nagy-nagy örömére.

Az égiek azonban úgy döntöttek, hogy egy, utolsó próba elé állítják a két népet. Súlyos aszállyal sújtották a törpék földjét. Kiszáradtak a folyók, tavak, kutak, a növényeket, állatokat és az egész lakosságot pusztulás fenyegette. A kétségbeesett Márkó Franciskától kért segítséget. Óriásföld lakosságát sem volt könnyű mozgósítani, az évszázadokon keresztül beléjük táplált félelmek és előítéletek élénken éltek lelkükben. A királyi család azonban már nem aggályoskodott, hiszen jól tudták, hogy a törpék mentették meg Franciska életét. Elszántságuk meggyőzte a többieket is, így az óriások egy emberként indultak segíteni korábbi ellenségeiknek. Ki-ki, amit tudott, fejszét, fűrészt, bozótvágót ragadott, ritkította, tisztította a törpék földje felé vezető erdei ösvényt.

Az óriások erőfeszítése meghozta a gyümölcsét, és az élen haladók nemsokára kijutottak a rengetegből. Szomorú látvány tárult a szemük elé. Törpeföld haldoklott. Az óriások port és homokot, elszáradt növényeket, elhullott állatokat, magukat vonszolni is alig tudó apró teremtményeket láttak mindenfelé. Egy percig sem pihenhettek, bármennyire is fáradtak voltak. Ásni kezdtek, hosszú és mély gödröt vájtak a talajba, a földet pedig a legközelebbi dombra halmozták fel. Amikor a mélyedés már elég nagynak bizonyult, szabaddá tették az erdő túloldalán lévő forrás útját. A víz hömpölyögni kezdett, a kialakított, széles ösvényen már semmi sem állta útját.

A meder lassan megtelt vízzel, és az új tó híre pillanatok alatt bejárta a vidéket. Nemsokára megjelentek a törpék kannákkal, fazekakkal, dézsákkal felszerelkezve. Az apró emberkék azt sem tudták, hogy sírjanak vagy nevessenek örömükben. Legszívesebben arcon csókolták volna megmentőiket, de csak a lábfejükig értek fel.

Az istenek most már elégedetten szemlélték az eseményeket. Egy szempillantás múlva varázsport szórtak a két népre, s ezzel emberi méretükre változtatták vissza őket. Az egykori óriások és törpék ámulva néztek magukra és egymásra, majd hangos éljenzésben törtek ki. Franciska és Márkó megilletődötten álltak a sokadalom közepén. A fiú szólalt meg először:

- Azt hiszem, most már nem kell attól félned, hogy véletlenül eltaposol engem. Ha egyszer férjül kérsz, ígérem, hogy nem mondok nemet – évődött.

- Ahogy látom, a varázslat csak a méretedet változtatta meg, a modorodon nem sokat javított – vágott vissza a lány mosolyogva, majd gondolkodás nélkül megkérte Márkó kezét.

Házasságuk végérvényesen megpecsételte a két nép barátságát, így az isteneknek nem akadt többé dolguk errefelé. A valamikori ellenfelek a következő évszázadokban féltő gondoskodással vigyáztak a tóra és a tőle nem messze emelt hegységre. E vidék a kitartás, az elszántság, a szeretet, az együvé tartozás jelképévé vált, és a mai napig is arra emlékezti az embereket, hogy azt erősítsék magukban és egymásban, ami összeköti őket, nem pedig azt, ami elválasztja.

- Nagyon szép mesét rögtönöztél, Petikém, igazán büszke vagyok rád. Nem is hittem volna, hogy ilyen élénk fantáziával rendelkezel. Bízom benne, hogy e tulajdonságodat a tanulmányaidban is kamatoztatod majd. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy az órán nem figyeltél és a leckét sem tanultad meg, így nem tudom négyesre változtatni az osztályzatodat. Értékelem azonban az igyekezetedet és a kreativitásodat, így az utolsó órán lehetőséget biztosítok számodra az ismételt felelésre. Remélem, akkor már módom lesz meghallgatni a tó és a hegység keletkezésének valódi történetét.

Megjelent a Mesék a Velencei-tóról c. kötetben. A Kárpát-medencei Művészeti Népfőiskola pályázatán különdíjban részesült.