Orka

Orka.

Volt egyszer egy csodálatos, kék vizű tenger, melyben élt egy kardszárnyú delfin. Ez a delfin különlegesebb volt a többinél, mert szárnyai voltak, hosszú szárnyai, melyekkel könnyedén repült a víz alatt.

A kardszárnyú delfin, azaz Orka mindig is kíváncsi volt a világra, és nagyon szeretett új dolgokat felfedezni. Gyakran elhagyta otthonát, és boldogan, gondtalanul úszkált az óceánokban, az Antarktisz környékén, hogy új helyeket fedezzen fel.

Egy napon Orka elindult az ismeretlen vizekre. Úgy döntött, hogy eléri a tenger mélyét, ahol talán még sosem járt. Ahogy úszott, mélyebbre és mélyebbre merült a vízben. A sötétség kezdte körül ölelni, de ő nem félt. Csak úszott tovább. Végül elérte a tenger fenekét, ahol olyan látványban volt része, amit még sosem tapasztalt. Olyan élőlények éltek itt, amelyek nagyon különlegesek voltak, és nem hasonlítottak semmi másra, amit eddig látott. Orka nagyon boldog volt, hogy megtalálta ezt a helyet, és elkezdte felfedezni. Úszott és úszott erre, meg arra.

Azonban ahogy úszkált, észrevette, hogy valahogy csapdába esett, egy üreg fogságába. Sehogy sem tudta kiszabadítani magát, és a sok- sok próbálkozás után, nagyon elfáradt. De nem adta fel! - Azért is kiszabadulok! - mondta határozottan magában. Azonban fogytán fogyott az ereje, amikor felbukkant egy barátja, egy másik delfin, aki szintén kíváncsiságból messziről követte őt. Amikor észrevette, hogy Orka bajban van, azonnal a segítségére sietett. Sietve fogott neki, hogy kiszabadítsa a szűk üregből. Húzta- vonta, húzta- vonta, amíg egyszer csak kihúzta a szűk üreg fogságából. Szabad volt! Orka nagyon hálás volt Pajtinak, a barátjának és megfogadta, hogy sosem fogja elfelejteni a segítségét.

Miután megnyugodott, veszettül korogni kezdett a gyomra és vadászatra indult, természetesen pajtásával. Nem válogattak, szinte minden kellően nagy tengeri állatot megtámadtak és elfogyasztottak. A halak mellett megettek egy delfint, egy fókát, egy tengeri madarat, és még egy náluk sokkal nagyobb bálnát is.  Már úgy jól laktak, hogy majd kipukkadtak! Ekkor ért a közelébe egy nagy fehér cápa.

Az amint észrevette a tenger farkasait, az óceán urait, sietősen eliszkolt a közelükből. Az ám! De Orka észrevette. - Gyere Pajti, őt még együk meg! - Rendben! Milyen finom a mája! - Bizony! Nekiveselkedtek és sebesen úszni kezdtek. Úsztak és úsztak, sebesen hasították a vizet, hamarosan utol is érték. A hátára fordították a nagy fehér cápát, hogy ne kapjon levegőt és vártak, csak vártak. Már majdnem megfulladt, már alig kapott levegőt, amikor Pajti szintén fuldokolni kezdett, ezzel elterelve Orka figyelmét. A cápa meg gyorsan kereket oldott. - Hm… ez meleg helyzet volt! - mondta magában.

- Mi a baj, drága barátom? - kérdezte Orka aggódva. - Segíts, alig kapok levegőt! Valószínűleg annak a partnak a közelében lehetünk, ahova az emberek vegyszereket öntöttek. Festékek, ragasztók, szigetelőanyagok, meg még ki tudja, hogy milyen adalékanyagok szennyezték be az élőhelyünket. Azt hiszem, hamarosan elpusztulok. - Dehogy! Dehogy! Hagyjuk itt a nagy fehér cápát, hisz máshol is találunk majd. Ússzunk el innen sietősen messzire, amíg nem késő! - Rendben! - Így is tettek. Amíg még volt erejük úsztak és úsztak a Föld másik feléig. Addigra már Pajti is jobban érezte magát. - Most sokkal jobb! Köszönöm, hogy segítettél rajtam! - Ez csak természetes! – felelte Orka.

Azóta is barátok és gyakran úsznak együtt a tenger mélyén. Sosem felejtették el, hogy a bajban megmentették egymást, és nagyon, de nagyon boldogok, hogy van egy ilyen hű pajtásuk, akivel jóban- rosszban felfedezhetik a világot.

Így volt, mese volt. Ha nem hiszed, járj utána!

Forrás: https://elizabethsuzanne.5mp.eu/