Pettyes hátú őzike

Pettyes hátú őzike.

            Az erdő zöldellt, a napsugarak rámosolyogtak egy–egy hatalmas levélre, virágra, gombára melyek alatt békésen szenderegtek az ott lakó kis állatok.

A pettyes hátú őzike ébredezett. Elalváskor mindig odabújt szorosan a szüleihez, szerette érezni a szívük dobbanását, de hajnalra mindig távolabbra került tőlük, az éjszakai ficánkolások miatt. Hatalmas barna szemével először édesanyját, édesapját, testvéreit kereste. A szülei már arról beszélgettek, hogy nap közben mit fog csinálni a család.

Testvérei még aludtak. Pettyes hátú nagyot nyújtózott a friss fűben, és már látta maga előtt, ahogyan ugrándoznak a tisztáson a testvéreivel, kergetik a színes pillangókat és csodálattal hallgatják a madarak énekét. Ha megszomjaznak, a patak vizéből isznak, utána figyelik a kicsiny halakat, amint ide–oda cikáznak a kristálytiszta vízben.

Nagyon szerette a nyarat, a virágok illatát, miközben egyet–egyet megszagolt, néhány kedves szót szóltak egymáshoz.

Gondolataiból feleszmélt amint két testvérkéje felébredt és vékony lábacskáikra álltak, ők már azonnal indulni szerettek volna reggeliért.

Apjuk mosolyogva szólt rájuk:

– Várjatok gyerekek, azonnal megyünk együtt mindannyian!

 Apukájuk elöl ment, őt követte Szőkeszőrű majd Feketeszemű, Pettyeshátú utánuk szökellt, majd Anyukájuk zárta a sort.

–Szia, Nagykalapos Gomba bácsi! – köszönt a legkisebb őzgyerek az út mentén tanyázó erdőlakónak.

A gomba összehúzta a szemöldökét, ő még álmos volt és kedvetlen, nem pihente ki magát az éjjel, Bagoly asszonyság történetekkel szórakoztatta, így nem tudott aludni. A mogorva Nagykalapostól kicsit megijedt a fiatal őzgida, aztán eszébe jutott, hogy szegény biztos megint rosszkedvű és mosolygó szemmel tekintett rá. Nagykalapos megenyhült és köszönésképpen biccentett a fejével.

Ahogy haladtak tovább szorgos kopácsolást hallottak. Felnéztek a fára, Harkály néni már gyógyította a fát, megszabadította a hernyóktól őket.

– Jó reggelt őz család! – köszönt kedvesen.

Mindannyian köszöntötték őt, de nem álltak meg beszélgetni, alig várták, hogy kiérjenek a tisztásra. Hamarosan meg is pillantották a dús füvet, távolabb a patakot.

Apjuk óvatosan körbenézett, majd intett, hogy nincs veszély, mehetnek enni.

Mikor jól laktak, hatalmas viháncolásba kezdtek.

Pettyes hátú ugrándozás közben arra lett figyelmes, hogy a tisztás szélén egy másik, eddig még általa ismeretlen őzcsalád áll.  Az apa óvatosan kémleli a terepet, ugyanúgy, mint az ő apukája szokta belépés előtt. Mikor meggyőződtek arról, hogy itt barátokra és nem ellenségekre találnak, kecsesen bejöttek ők is.

Pettyes hátú kíváncsian figyelte őket. Különösen azt a fényes szőrű őzgidát, aki önfeledten kergetni kezdte a pillangókat és boldogan ugrándozott. Közelebb merészkedett hozzá és megkérdezte:

 – Játszunk együtt?

Fényesszőrű egy pillanatra megállt, majd kis gondolkodás után bólintott.

Kergetőzni kezdtek olyan gyorsan, ahogyan csak a lábuk bírta. Mikor elfáradtak, beszélgetni kezdtek, közben észrevették, hogy a szüleik ugyanezt teszik. Pöttyös hátú mesélt Nagykalapos Gombáról, Bagoly asszonyságról és Harkály néniről. Fényes szőrű elmondta, hogy az ő szomszédságukban Mókusék laknak, most született kicsi gyerekük, aki lemászott a fáról az odujukból és csak nagy nehezen tudott visszakapaszkodni, mert még olyan kicsi, hogy nincs gyakorlata ebben.

Kiderült, hogy az őz óvodát mindketten befejezték és szeptembertől ugyanabba az iskolába fognak járni. Játék és beszélgetés közben észre sem vették, hogy elrepült az idő. A szülők szólították őket, indulni kell, hogy még sötétedés előtt hazaérjenek.

Szomorúan elbúcsúztak egymástól.

Hazafelé menet Pettyes hátú nagyon szótlan volt. Azon gondolkodott, vajon csak az iskolában találkozik Fényes szőrűvel, vagy összeakadnak még a tisztáson addig.

Szőkeszőrű és Feketeszemű azon tanakodtak, vajon legközelebb ők is játszhatnak–e testvérük új barátjával. Végül meg is kérdezték: Ha legközelebb találkozunk a tisztáson, akkor fogócskázhatunk mi is Fényes szőrűvel és veled?

– Persze, örülnék neki, csak épp azon gondolkodom, fogjuk–e még látni őket a nyáron – felelte Pettyes hátú.

Az anyjuk, aki hátul vigyázott, hogy menetközben le ne maradjon egyik őzikéje sem, megszólalt:

– Amíg ti ugrándoztatok, mi megbeszéltük a kicsi szüleivel, hogy ezentúl erre a tisztásra együtt járunk ki. Találhattok ki közös játékokat és mindannyian játszhattok együtt!

– Jaj de jó! Holnap a hátizsákban kihozzuk a labdát! – mondta Pettyes hátú.

– És a meséskönyvet!–kiáltotta Szőkeszőrű, aki kívülről tudta az összes mesét, amit eddig a szülei olvastak esténként.

– A kiskocsit is hozzuk, amire felállunk és húzzuk egymást! – kérte Feketeszemű.

– Jól van gyerekek, otthon mindent megbeszélünk, most már igyekezzünk – szólt az apjuk.

Fényes szőrű is megtudta a szüleitől, amint hazafelé mentek, hogy nem kell szeptemberig várni az iskolakezdésre, hogy újra találkozzanak Pöttyös hátúval, az új barátjával.

– Anya, pancsolhatunk a patakban holnap a többiekkel? – kérdezte.

– Hát persze, de most megyünk aludni, gyere, siessünk! – válaszolta az anyja.

A Hold fényénél még sokáig sugdolóztak az őzgyerekek az aznap történtekről, Pettyes hátú részletesen elmesélte miről beszélgettek Fényes szőrűvel. Izgalommal várták a másnapot, mikor újra találkozik a két család.

Az apukájuk csendesen rájuk szólt:

 – Aludjatok gyerekek, álmodjatok szépeket, jó éjszakát!

Pöttyös hátú őzike közelebb húzódott az anyukájához és lehajtotta a fejét. A testvérei is úgy helyezkedtek, hogy mindannyian össze tudtak bújni.

– Csendes éjt, nyugodt alvást, szép álmokat! – susogták a fák, a szellő.

A csillagok és a hold fényénél az őzcsaládok mély álomba merültek.