Pitu, a kályhaszörny

Pitu, a kályhaszörny.

A nagyapámék házának udvarán állt egy kicsi, sárga falú ház, úgy hívták ‘A nyári konyha’. Sosem értettem, hogy miért nyári, amikor a nagymamám télen is ott főzött. Itt készültek a sültek, sütemények és itt készítette azt a finom húslevest is, aminek a tetején mindig vicces zsírpettyek úszkáltak. A kanalam segítségével ezekből bármit rajzolhattam. Hatalmas köröket, napocskát, de az is előfordult, hogy fogát vicsorgató szörnyet varázsoltam a levesem tetejére.
A nyári konyha berendezése egyszerű volt. Volt benne egy pici kályha, egy asztalka két hokedlivel, egy gáztűzhely, egy székre tett teli vizesvödör és egy kiságyból eszkábált pad. Itt ült a nagyapám rendszeresen, mikor a téli hidegben végzett házkörüli teendők után egy kis melegre vágyott. Ilyenkor kicsit megpihent, felmelegedett, miközben forró tejeskávét kortyolgatott. A téli, hideg hónapokban még egy fahasábokkal teli fa ládikó is helyet kapott a konyhában, amit még a nagyapám nagyapja készített maradék fahulladékból.
Egy téli ottlétem alkalmával a reggeli vajas kenyeret majszoltam a asztalnál ülve, a nagyapám pedig a padon ülve melegedett, mikor furcsán kezdett pattogni a tűz a kályhában.
– No, a Pitu már megint csuklik! – mondta sejtelmesen.
– Pitu? Kicsoda az Nagyapa? – kiváncsiskodtam.
– Nem hallottál még Pituról, a kályhaszörnyről? – ült ki az arcára a döbbenet.
– Jaj, viccelsz... – nevettem el magam.
– Viccelek? Már miért viccelnék?
– Hát azért mert szeretsz viccelődni… Olyan vagy! – hárítottam a tréfáját.
– A Pitut mindenki ismeri. Már nem tudom, hogy hányadik tele húzza meg magát a kályhánál, a fás ládában. Gondolom, jól érzi magát nálunk és így nem is fázik. De a Pitut hallod ám... Amikor pattog a tűz, na az.., az biztosan a Pitu. Nem ijesztget ő senkit, csak csuklik néha, aztán egyszer csak csendben marad – azzal felállt és kiment a konyhából. 
Egyedül maradtam és bevallom kicsit féltem. Ha Pitu egy kályhaszörny, akkor bizony ijesztő lehet - ha előugrik a kányha alatt található fás ládából, akkor megijedek.
Gyorsan megettem a maradék vajas kenyeret és nyúltam a kabátomért, amikor megint pattogott egy furcsát a tűz. Amilyen gyorsan csak lehetett magamra dobtam a kabátom és még a vajas kenyérrel a számban az ajtó felé léptem sietősen, de ekkor.., ekkor elém gurult egy zöld szőrgombóc.
Pitu nem lehetett nagyobb mint egy húszforintos érme és apró lábai ellenére mégis gyors volt. A lábait nem használta, gurulva haladt mindenhova. Hatalmas szemei voltak, melyeket egyenesen rám meresztett és időnként csuklott egyet. Először összerezzentem, megijedtem, ledöbbentem, majd felocsúdtam: Pitu létezik és nem a nagyapám találta ki, hisz itt áll előttem. Letérdeltem hozzá és az ujjammal meg akartam bökni, hogy valós-e. Ahogy közelítettem, a hatalmas szemei morcosan pislogtak felém.
– Hé, mit akarsz Te? Hukkk… – hátrált előlem.
– Valós vagy? Tényleg a Pitu vagy? A kályhaszörny? – kérdeztem ámulattal.
– Mesélte a Nagyapád? Hukkk… – állt meg egy pillanatra és ismét elkerekedtek a szemei, – Még mit mondott rólam? Hukkk…
– Hát mondta, ha furcsán pattog a tűz, az te vagy. Olyankor éppen csuklasz. Mesélte, hogy telente itt húzod meg magad a kályha mellett, a fás ládikóban – válaszoltam.
– Nagyon klasz hely. Hukkk… Próbáltad már? Meleg van… hukk...  és az asztalról lehulló ételmaradékkal jól is lehet lakni. Hukkk – mutatott Pitu a földön heverő kenyérmorzsákra.
– Lehulló ételmaradék? Ööö…, nem hiszem, hogy az elég lehet nekem – tiltakoztam a hétköznapinak nem mondható lakoma ellen.
– Összeszedjem? Hukkk… Úgy talán elég lesz. Hukkk – erősködött az aprólábú zöld szörny.
– Nem, nem hinném. De miért csuklasz? - tereltem másra a szót, – Próbálkoztál már valamivel, amitől abbamarad? Van valami ötleted, hogy ez mitől lehet? – kérdezősködtem lelkesen.
– A hideg levegőtől van. Hukkk… Néha, ha kinyílik az ajtó, hukkk.., egyszerűen elkezdődik, hukkk.., és nagyon sokára múlik csak el, hukkk.., de ne aggódj, ez engem egyáltalán nem zavar. Hukkk... – próbálta látható aggodalmam nyugtatni Pitu.
Elmesélte, természetesen óriási csuklások közepette, hogy korábban egy unokatestvére, aki piros szőrmók hatalmas mancsokkal, egy látogatása alkalmával már próbált ráijeszteni, hátha elmúlik attól a csuklása, de az eredménytelennek bizonyult. Egy másik unokatestvére, aki kék szőrmók hatalmas fülekkel, egyik ittléte alkalmával vizet itatott vele. Nagyon, de nagyon sok vizet, de a csuklás akkor sem maradt abba. Egy harmadik unokatestvére, aki sárga szőrmók narancs színű csíkokkal a hátán és a hasán, azt mondta, tartsa vissza a lélegzetét egy pár csuklás erejéig és lélegezzen egy papírzacskóba, de a csuklásra ez sem volt megoldás. Egy negyedik unokatestvére, aki lila szőrmók hatalmas talpakkal, azt javasolta, hogy aprócska lábait szorítsa a hasához, de ez sem használt a csuklásra. Ráadásul ahogy aprócska lábait felhúzta, folyamatosan elgurult. Aztán egyszer csak elmúlt. Pont úgy, ahogy akkor, amikor mesélte ezt nekem. Mielőtt felhívtam volna erre a figyelmét, nyílt a nyári konyha ajtaja és a nagymamám lépett be rajta. Ijedten ránéztem, amit ő egy mosollyal viszonzott. Lenéztem a padlóra és Pitunak már hűlt helye volt. Eltűnt, sehogy sem találtam. Talán még az ajtó nyílása előtt észrevette, hogy a csuklása megszűnt és gyorsan arrébb gurult, nehogy megint rákezdjen.
– Elalszik az a tűz, ideje rátenni! – törte meg a gondolataim a nagymamám.
Később még próbáltam Pitut szólongatni és keresni, még a fás ládát is átpakoltam és körülnéztem a kályhánál is, de Pitu eltűnt, nem láttam többet. Egyedül a tűz furcsa hangú pattogásából, vagyis Pitu csuklásából tudtam, hogy valahol ott bújik a fás ládában a fahasábok között, a meleg kályha mellett.