Rókakölyök az iskolabuszon

Rókakölyök az iskolabuszon.

            Az erdőben felcsendült az énekes madarak hajnali ébresztő dala. A napsugár bekukucskált a sűrű lombok között, és elidőzött a vadvirágok szirmain. A gombák megemelték kalapjukat, így köszöntve az újabb hétköznapot.

            Róka mama halk léptekkel kisietett a konyhába, és vizet öntött a forralóba. Elkészítette a teát, kávét főzött és megrakta az asztalt finomságokkal, majd elindult a gyerekszobába.

– Ébredj Kisrókám, kész a reggeli! – költögette a vörös bundájú rókakölyköt.

– Még álmos vagyok! – dünnyögte a kicsi, de azért engedelmesen felkelt, és készülődni kezdett. Mire az étkezőbe ért, róka mama már elkészítette a tízóraiját, és gondosan becsomagolva az iskolatáskájába rakta. Rövid idő elteltével az erdei iskolabusz tülkölése verte fel a csendet.

– Szedd a lábad, le ne maradj, tudod, hogy a busz nem vár két percnél tovább! – figyelmeztette az anyukája. Rókakölyök kapta magát, és mint a szélvész úgy szaladt a megállóba.

– Ne hagyd itthon a táskád! – kiáltott az anyukája, és lélekszakadva szaladt utána, kezében az iskolatáskával.

Medve bácsi rosszallóan csóválta a fejét a buszvezető üléséről.

– Nem hiányzik valami? – kérdezte, mikor a kisróka felkapaszkodott a járműre.

– De igen! Otthon hagytam a táskám! – felelte Rókakölyök, és már le is szállt, hogy hazamenjen érte. Róka mama pár lépésre volt csak tőle, és már nyújtotta is az otthon felejtett csomagot.

– Legyen sikeres napod! – kívánta hangosan szeleburdi kisfiának.

Az iskolabusz már majdnem teljesen tele volt. Mackók, őzikék, mókusok, kisfarkasok, borzok és sünik ültek rajta. Egy helyről azonban még hiányzott valaki. Hamarosan megálltak abban a megállóban, ahol ő fel szokott szállni. Medve bácsi tülkölt, de senki nem futott a kis erdei házból kanyargó úton feléjük. Mikor letelt a két perc, a jármű elindult, hiszen ennél tovább nem várhatott. Kölyökróka sokáig figyelte a környéket az ablakon keresztül, de nem látta Rókalányt. Szomorúan gondolt arra, hogy ma nem lesz ott az iskolában, nem fog jelentkezni, ha Bagoly tanító bácsi kérdezi az osztályt, nem rohangál velük az udvaron. Rókakölyök még egyszer sem beszélgetett vele, de máris hiányzott neki. Megérkeztek az erdei nagy fához, ahol már sok kis állat várta, hogy kinyissák az iskola kapuját. Beálltak a sorba, és a jelző csengő hallatán bevonultak az osztályba. Bagoly tanító bácsi felolvasta a névsort, és közölte a többiekkel, hogy Rókalány beteg lett.

– Ki viszi el a házi feladatot, hogy ne maradjon le a tananyagban? – kérdezte a bagoly az osztályt. Rókakölyök gondolkodás nélkül nyújtotta a kezét.

– Én majd elviszem! Minden nap elmegyek hozzá, amíg nem jön iskolába! – mondta.

– Te még a saját holmid is otthon felejted! – kiáltotta a kisfarkas a hátsó padból.

– Én bízom Rókakölyökben! Vidd el Rókalánynak te a házi feladatot! – szólt Bagoly tanító bácsi. A kicsi róka nagyon izgatott lett. Egész nap figyelt, hogy mindenről be tudjon számolni Rókalánynak, ami az órán történik. Mikor hazafelé indultak, elsőként szaladt fel az iskolabuszra.

– De sietős! – mosolygott Medve buszsofőr, mikor meglátta a rohanó rókát.

– Tessék megállni Rókalányéknál, mert viszem a házi feladatot! – kérte Rókakölyök.

Nem kellett sokáig várnia, és feltűnt a házikó, ahol az osztálytársa lakott. Mikor a busz megállt, gyorsan leszállt, és futott egészen az ajtóig. Ott aztán megállt, és lihegve megnyomta a csengőt.

Rókalány anyukája beengedte, és így szólt:

– Még lázas Rókalány, nem mehetsz a közelébe, nehogy te is influenzás légy. De amint jobban lesz, találkozhattok!

Kölyökróka beszámolt az iskolában történtekről, majd csalódottan hazafelé indult. Rókalány apukája éppen akkor érkezett meg, és felajánlotta, hogy hazaviszi őt. Így aztán alig késett otthonról, de a mamája így is nagyon idegesen fogadta.

– Mi történt veled, hogy nem az iskolabusszal jöttél haza? – kérdezte.

– Egész héten én viszem a leckét Rókalánynak! Beteg lett, és engem bízott meg Bagoly tanító bácsi ezzel a feladattal! – felelte Kölyökróka.

Róka mama nagyon büszke lett, hogy az ő kis szeleburdi fiacskája ilyen komolyan veszi a dolgát. Teltek-múltak a napok, és Rókakölyök kitartóan járt Rókalányékhoz a leckével. Egyik alkalommal az osztálytársa a kertben várta őt.

– Meggyógyultam! Most már beszélgethetünk nyugodtan! Holnap én is megyek iskolába! – közölte boldogan. Rókakölyök a szokásosnál tovább maradt, mert sok megbeszélni valójuk akadt. Mikor végül elbúcsúzott, Rókalány és a szülei megköszönték a segítségét, és az apuka hazafuvarozta, mint eddig minden egyes alkalommal. Most azonban kiszállt a kocsiból, és becsengetett a házba. Mikor Róka mama kijött, így szólt:

– A hét végén szeretettel várjuk a családot egy kerti partira hozzánk!

Róka mama megköszönte a meghívást, és megígérte, hogy elmennek.

Másnap reggel nem kellett költögetni Rókakölyköt, korán felébredt. Mikor meghallotta az iskolabusz tülkölését, már félúton tartott a megálló felé. Medve buszvezető bácsi elismerően bólintott:

– Két percet sem kell várni rád! Mennyire pontos lettél!

A farkaskölyök, a mókus, az őzike, a süni, a borz elismerően néztek rá. Rókakölyök izgatottan várta a pillanatot, mikor a következő megállóban Rókalány feltűnik az úton. Hamarosan meglátta, és örömmel sietett az ajtóhoz.

– Ülj mellém! – hívta, és felsegítette a lépcsőn. Az iskoláig vezető utat végig beszélgették. Az osztályteremben Bagoly tanító bácsi üdvözölte Rókalányt, és megkérdezte:

– Van valami, amit nem értettél a tananyagban otthon?

– Már nincs! Rókakölyök mindent elmagyarázott! – felelte büszkén Rókalány.

Bagoly tanító bácsi elégedetten szemlélte az osztályát. Csupa csillogó szempárt látott.

– Egy ilyen közösséghez nagyon jó tartozni! – mondta ki hangosan.

            A hétvége hamar eljött. Kölyökróka és szülei elmentek a Rókalányék kertjében tartott bulira, és mondani sem kell, hogy nagyon jól érezték magukat. Ettől a naptól fogva egyre gyakrabban találkoztak, szülők és gyerekeik megértették egymást. Az erdei élet felpezsdült körülöttük. Egy kis figyelem, egy kis segítség, egy kis szórakozás, ez mind együtt jelent meg a mindennapjaikban. Két család, akik örökké számíthattak egymásra, a nehéz és vidám napokon is. Esténként ezzel a boldog tudattal alhattak el.