Sarkantyús és a vihar

Sarkantyús és a vihar.

Tyúkanyónak azon a reggelen hasogatott a dereka. – Jaj, Jaj, alig bírok lépni! – panaszkodott fennhangon. Míg az etetőhöz lépegetett nagy óvatosan, fürkészve nézett az ég felé. – Biztosan eső lesz, érzem a csontjaimban! Bár egy felhő sincs az égen, ez érdekes, nagyon érdekes. De akkor mitől olyan nehéz a mozgás? – Aggódva tapogatta a derekát. – Ez a fájdalom! Biztos, hogy időváltozás lesz!

Liba asszony éppen arra járt.

• Jó reggelt Tyúkanyó! Hogy s mint? Szép időnk van, nem, de bár?
• Ami azt illeti nem sokáig lesz ilyen szép én azt mondom!
• Már megint a dereka, kedves szomszédasszony?
• Úgy hasogat, mint még soha. Biztos vagyok benne, hogy vihar közeleg!
• Ugyan, ugyan, biztosan elgémberedett kedves Tyúkanyó! Az a sok csibe bizony nagyon nagyocska már, alig férnek a szárnyai alá, ideje lenne kiköltöztetni onnan őket! Én nem akarok beleszólni, de ami igaz, az igaz! Ők kényelmesen alszanak, maga meg teljesen elnyomja a csontjait. Csak nézzen magába kedvesem, nézzen magába! Gááátolják már a pihenésben, annyi szent!
• Nyugodjon meg kedves szomszéd, ha gátolnak bármiben is, akkor majd kiköltöztetem őket saját ólba. Már készül is, de még jól elférünk a régiben. Vihar lesz, én amondó vagyok. Majd meglátja!
• Nahát ha vihar lesz, én leszek az első, aki meghajtom a fejem maga előtt, sőt, viszek az ól avatóra a rosszcsontoknak egy egész kalászt, tele búzaszemmel, amit még aratáskor tettem félre magunknak rossz napokra! Na, viszontlátásra kedves szomszéd! – És peckesen elvonult.

Tyúkanyó elgondolkodott.– Azért én tudom, hogy vihar lesz, szólok is a csibéimnek, hogy maradjanak a közelemben, mert ha kitör az égi háború, hát jobb, ha behúzódnak a biztonságos ólba a szárnyaim alá!

Sarkantyús éppen elmélyülten tanulmányozta a tollacskáit. – Hű! Milyen szép vagyok! Már van farktollam! Igazi farktoll! Azt hiszem, nagy kakas kezdek lenni! Ha majd igazi kakassá válok, ami nem lesz soká, akkor aztán hajrá! Felszállok a szemétdomb tetejére, és onnan figyelem a baromfiudvar népét! Én leszek a király!

Peckesen ballagott az itatóhoz. – Félre innen buta csibék! Megérkezett a király!

A testvérei nevetgélve adták tovább egymásnak: király, még mit nem! Még hogy király! – Sarkantyús a király, hallottátok? Hihihi! – De azért helyet adtak neki, hadd igyon.

A kiskakas nagyot kortyolt a vízből, feltartott fejjel nyelte a hűs nedűt, közben az eget nézte.

A nap olyan melegen sütött, szinte égetett. A levegő fullasztó volt. A baromfiudvar népe árnyékba húzódott, és mozdulatlanul pihegett.

A levegő nem mozdult. Szellő sem rezdült. A virágok szomjasan lógatták szirmaikat. Így telt el a délelőtt. Ám egyszerre megjelent egy sötét felhő az égen, és eltakarta a napot. Aztán még egy. Az állatok felkapták a fejüket. Hirtelen izgatottság lett úrrá rajtuk. Először csak a levegőt szimatolták gyanakodva, mintha megváltozott volna! Mintha valami elektromossággal töltődött volna fel, amitől olyan szaladozhatnékuk támadt, maguk sem értve miért. Mindnyájan felkeltek a helyükről, ahol szunyókáltak és össze-vissza szaladoztak az udvaron.

Lehült a levegő. A szél feltámadt. Először gyengén, majd egyre erősebben fújt. A por csak úgy szállt a levegőben. Szalmadarabok repkedtek. A fák susogtak, a bokrok mozogtak. Az állatok a baromfiudvarban már nem össze-vissza szaladoztak, hanem mind igyekezett a saját óljába. Ott aztán meghúzódtak, összekuporodva.

• Csibécskéim, gyorsan, gyertek utánam, közeleg a vihar!

Csibe Piri rohant Tyúkanyó után, a többiek észt vesztve követték. Még Sarkantyús is jobbnak látta követni a testvéreit a biztonságot adó tyúkólba. Ott aztán behúzódtak Tyúkanyó szárnyai alá.

Ekkor elszabadult odakinn a pokol. Az égből először lassan, majd egyre gyorsabban hullottak alá az esőcseppek. Úgy kopogtak a cserepeken, mintha ezernyi apró golyó kérne bebocsáttatást fentről. A csibék nem szóltak. Összehúzódtak olyan kicsire, amilyenre csak tudtak. Olyan sötét lett, mint éjszaka.

Tyúkanyó ekkor megszólalt.

• Csibécskéim, nem kell félni! Hallgassátok csak? Milyen szép, ritmusos ez a kopogás! Azt kopogja:

Esik, esik az eső,

vizes lesz a tekenő.

Hadd legyen, hisz úgy a jó,

tekenőbe víz való!

Ha majd eláll az eső,

megszárad a tekenő.

Akkor aztán úgy a jó,

belekerül a dió.

• Na, megtanuljuk?
• Igeeeen!
• Akkor mondjátok utánam…

A csibék versengve szavalták a versikét, csak úgy zengett az ól nagy jókedvüktől. Észre sem vették, amikor kibújtak tyúkanyó szárnyai alól és körbe táncoltak a mondókára. Még azt sem hallották, hogy kinn dörgött és villámlott az ég. Egyszer csak, amikor Csibe Ági éppen az egyik rés közelébe táncolt az ólban, megcsiklandozta valami az orrát. Odanézett, hát a napsugár bújt be az otthonukba!

• Gyerekek! Gyerekek! Kisütött a nap!
• Nohát, akkor vége a viharnak csibécskéim, kifelé, a friss levegőre! – Nyújtózott egyet anyó. – Nahát, elmúlt a derékfájásom! De jó!

A csibecsapat kitódult az ólból. A baromfiudvar többi lakója is kifelé igyekezett az udvarra. Mindenki jólesően nyújtózkodott.

Sarkantyús felnézett az eperfára. Egy kis cinege éppen szomját oltotta a levélről lecsurranó esőcseppel.

• Jó kisvihar volt igaz? – Szólította meg.
• Hát, igen, de jónak éppen nem nevezném, én nagyon féltem! – Rázogatta le a vizet a tollairól a kismadár.
• Én nem! Mi játszottunk! Nem is olyan szörnyű a vihar! Tudod mit? Ha legközelebb vihar lesz, gyere el hozzánk! Tudunk egy jó mondókát!
• Óh szívesen! Köszönöm a meghívást Sarkantyús!

A kismadár megnyugodva szárítkozott tovább. Tudta, a legközelebbi vihartól már nem kell félnie!