Sarkantyús káposztalevele

Sarkantyús káposztalevele.

Gyönyörű tavaszi nap virradt a baromfis udvarra. Tyúkanyó kedvtelve nézegette csibéit. Már olyan szépen tudták a rendet! Szépen gyarapodtak, igazán nincs oka panaszra! A nap melege porfürdőre csábította. Kinézett magának egy csendes kis zugot az udvarban, és leülve a hűs földre addig igazgatta magát, míg a felszálló por jól beterítette a tollát. Akkor aztán megrázta magát és kezdte elölről. – Hű de finom! – Gondolta. - Ezt megtanítom a pipikéimnek! El ne felejtsem! – De mire kigondolta, már ott tolongott mind a tizenkét cserfes csirke, persze Sarkantyússal az élükön.

• Mondtam, hogy a mama paskolja a földet! Ugye mondtam?- Sarkantyús fölényesen nézett testvéreire.
• Megmondtad, de mit is? Azt mondtad, siessünk, mert a mama nincs meg! – Piri, a nagyszájú persze most is ellenkezett.
• Nem is azt akartam mondani, de különben, nem volt meg! Elvarázsolódott a porban! Láttam!
• De itt van! Itt van, vagy nincs? Te anyámasszony katonája kiskakas!
• Na, megállj! Nem is vagyok anyámasszony katonája! Mondd még egyszer!
• Anyámasszony katonája! Bebebe!

Sarkantyús dühösen toppantott a lábával, csak úgy remegett apró sarkantyúja. Most véged Piri! Anyó szólt közbe csitítva őket. – Nonono! Elég legyen a perpatvarból gyerekek! – A két gyerek hátat fordított egymásnak. - Porfürdőztem. A porfürdő jó. Tanuljátok meg, mert a por nem csak hűsíti a csirkéket, de eltávolítja azokat az apró élősködőket is a tollainkból, ami betegséget okozhat. Tehát fürdőre fel! Megmutatom, hogy kell, jó?- És Tyúkanyó felverte a port, majd megrázta a tollait. Újra, meg újra. A csirkék visongva utánozták. Nagyon jó játék volt. Nem is olyan sokára akkora port vertek fel, hogy Liba asszony méltatlankodva szólt oda az urának:

• Géza, gyere, menjünk le a tóra. Rendes népek a vízben fürdenek! Igyekezz, mert megfulladok ebben a porban!
• Jó, jó, csak ne veszekedj! – Dünnyögte a párja. – Minek ez az örökös gágogás! Megyek már!

Sarkantyús egy kis idő után megunta a játékot. Otthagyva a többieket körülnézett az udvaron. Jó távol meglátott egy kerek, zöld valamit. – Ezt megnézem magamnak! – Gondolta, és már szaladt is a zöld valami felé. – Nahát, milyen érdekes! Elég nagy, meg olyan hullámos, de milyen szép zöld! Olyan bele csipedni való! – Azonnal bele is kóstolt. – Pfúj! Ez nem jó! – Köpte ki. Körbejárta. Rálépett óvatosan. – Ropog a lábam alatt. De nem úgy, mint a szalma, érdekes! Nagyon érdekes! Az enyém! Mindegy mi ez, az enyém! Én találtam! Őrt állok mellette! Ez az én kincsem! Igazi felfedező vagyok! Sarkantyús, a kincsvadász! Tadaaam!

Kihúzta magát és fel-alá masírozott. – Hasat be, mellet ki, fejet fel! Így jár egy igazi felfedező! Egy vitéz kiskakas! Ami én vagyok! Kedvtelve tette egyik lábát a másik után a nagy zöld valami mellett.

Nagy buzgalmában dalra fakadt:

Egy, kettő, három

Nincsen nekem párom!

Ha utamba vagy,

Lesz itt hadd el hadd!

Még alig tett három kört a valami körül, elé toppant szinte a semmiből egy mozgó orr. Sarkantyús hátrahőkölt. Mikor jobban megnézte, az orrhoz tartozott egy fej is két élénk szemmel és két nagy füllel.

• Hűha! – Sarkantyús még megijedni is elfelejtett.
• Szia! – Köszöntötte a barátságos idegen, akinek szép barna bundája volt. – Te ki vagy és mit csinálsz itt?
• Szia! – Szedte össze magát a kiskakas. - Sarkantyús a nevem, és őrzöm a kincsem!
• Miért? Meg akarod enni?
• Dehogy akarom! Nagyon rossz íze van!
• Én ezzel vitatkoznék, nekem ez a kedvenc csemegém!
• Mit mondasz? Te ezt megeszed?
• Hát persze! Ez káposztalevél, a nyuszik kedves eledele!
• Te nyuszi vagy?
• Nyuszi Robinak hívnak. Mi a terved a kincseddel?
• Még nem tudom, csak úgy őrzöm! El ne akard venni, mert akkor megbánod! – Húzta ki magát harciasan Sarkantyús.
• Már miért akarnám elvenni? Csak szépen elkérném, ha nem bánod, mert ha neked nincs vele különösebb terved, én szívesen elfogyasztanám, persze ha megengeded!

A kiskakas elgondolkodott. – Tulajdonképpen már őrizte eleget, és különben sem akarja megenni, és ha jobban belegondol, nem is tudja, mit kezdjen ezzel a nagy valamivel, bocsánat, káposztalevéllel. Tudod mit? Még egy kicsit őrzöm, és aztán neked adom jó?

• Mennyire kicsit? – Kérdezte a nyuszi.
• Kétszer körbejárom, jó?
• Persze!

Sarkantyús nagy büszkén kihúzta magát és rákezdett a dalra:

Egy, kettő három…

Két kör után azt mondta: - Ünnepélyesen átadom a káposzta levelet, megeheted. Egészségedre nyuszi Robi!

• Köszönöm, te igazán kedves kiskakas vagy! – Hálálkodott Robi, és jóízűen ropogtatni kezdte a levelet.
• Ha nem haragszol, én visszamegyek anyóhoz, itt már úgy sincs dolgom, szia! – Köszönt el Sarkantyús, és szaladt haza, ahogy csak a lába bírta.

Otthon aztán jólesően gondolt vissza a káposztalevélre. – Mégis csak nagy vitéz vagyok én, igazi hős kiskakas! Enni adtam egy nyuszinak! És felemelt fejjel, behúzott hassal kidüllesztett mellel masírozott estig csibetestvérei között, amikor is békésen aludni tértek mindnyájan Tyúkanyó szárnyai alá.

Forrás: https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/gyerekirodalom/mesek/sarkantyus-mesek