Sese manó útja

Sese manó útja.

            Valahol a magas hegyek között, a rózsaszín felhők alatt terült el Manóország, ahol sok kis manócsalád élt színesre festett házakban. A kertekben éneklő gyümölcsök, zenélő zöldségek teremtek, így minden lakó dallal ébredt és feküdt le esténként.

            Egy harmatos hajnalban Sese manó elgondolkodva üldögélt az ágy szélén. Hallotta, amint kattant a kulcs a zárban és a szülei elhajtottak az autóval valahová. Mit mondtak tegnap, hová mennek? – törte a fejét, de nem jutott eszébe semmi. Körülnézek az erdőben! – határozta el, és kikászálódott az ágyból. Felhúzta a papucsát, megmosakodott és felöltözött. Megette az asztalra készített reggelit, és mivel az ajtó zárva volt, kisurrant az ablakon. Az alma épp a kedvenc dalát énekelte, így megállt a fa mellett, és végighallgatta. Amikor a gyümölcs elcsendesedett, megszólította:

– Nem tudod, hová mentek a szüleim?

– A szomszéd városba hajtottak, elhozzák látogatóba a nagymamádat! – felelte a piros alma.

Addig járok egyet a környéken! – gondolta Sese manó, és se szó, se beszéd, elindult. Hosszú, kanyargós út vezetett az erdőbe. Amikor a végére ért, látta, hogy sok színes gomba álldogál a fák alatt, és az egyikük alatt éppen gyűlést tartanak a sünik. Arról beszélgettek, hogy eljött a tavasz, és egyre több manó jár errefelé, megzavarva a nyugalmukat.

– Ha nem vigyázunk, még eltaposnak bennünket! – háborgott az egyik hatalmas tüskéjű.

– Te nem szólhatsz egy szót sem! Úgy meg tudod szúrni a talpukat, hogy rögtön elfutnak! De mit mondjak én? – panaszkodott egy kicsi süni, és szomorúan mutogatta apró tüskéit.

– Mitévők legyünk? Hová húzódjunk? A manók mindenfelé csatangolnak! Nem tudjuk kiszámítani, hogy merre lépnek! Nem ülhetünk folyton az óriás gombák kalapja alatt! – mérgelődött egy haragos süni.

– Tudok egy megoldást! – vágott közbe Sese manó, mire a mérges süni hátranézett, és így szólt:

– Na, mit mondtam, itt a tavasz és máris megjelent egy manó!

– Hallgassuk meg, hiszen segíteni akar! – békítgette egy szemüveges süni.

– Mondd, mi a megoldás szerinted Sese manó? – szólította meg a mérges süni, de most már engedékeny hangon.

– Jelöljünk ki egy utat a manóknak, ahol közlekedhetnek! – felelte Sese manó.

– Ez jó ötlet! Hogyan tegyük ezt? – kérdezte a kicsi süni.

– A fák törzsére rajzoljunk manó fejet. Ahol azt látják, arra mehetnek. Ti pedig kerüljétek azt az utat! – felelte Sese manó, és se szó se beszéd eltűnt.

– Igaza van! Próbáljuk meg! Hozzunk zöld festéket, és az erdő szélétől a patak partig fessünk manókat a fatörzsekre! – helyeselt a szemüveges süni.

– Jó, jó. De honnan hozzunk festéket? – kérdezte a már nem mérges süni, és ezen tanakodni kezdtek.

– Erre ne legyen gondotok! Hoztam nektek zöld festéket! – szakította félbe őket Sese manó, aki hirtelen megérkezett, kezében egy vödörrel és egy ecsettel.

– Gyertek utánam! – kiáltotta, és ügyesen megfestette az első zöld manó fejet az egyik fa törzsére.

– Minden tizedik fára rajzolok egy ilyet, egészen a patakpartig! – ígérte.

– Én is szeretnék festeni! – szólt a kicsi süni, és Sese manó átadta neki az ecsetet. Amikor a patakpartra értek, mindannyian leültek, és megcsodálták az ideáig kanyargó fasort, ahol minden tizedik törzsön egy manófej díszelgett.

– De szép lett! – ismerte el egy álmodozó hangú süni lány.

– Biztos, hogy itt járnak majd a manók? – aggályoskodott egy félénk süni.

– Ne félj, majd erre is kitalálok valamit! – nyugtatta meg Sese manó.

Egy darabig üldögéltek a vízparton, megköszönték a jó ötletet a manónak, aki egy óvatlan pillanatban úgy eltűnt, mit a kámfor.

– El sem köszönt! – szólalt meg az álmodozó süni lány.

– Ő ezért Sese manó. Se szó, se beszéd, gyakran eltűnik szem elöl. De mindig jókor érkezik! Látjátok, most is milyen jó ötletet adott! – magyarázta a szemüveges süni. A kis süncsapat elindult visszafelé, de elkerülték a manó utat. Ezalatt Sese megkérte az erdei madarakat, hogy vigyék hírül a környékbeli manóknak, hogy készült számukra egy manó út a forrás irányába, és ezentúl azt használják. A madarak gyorsan elcsicseregték a színes manóházak lakóinak, és a hír futótűzként terjedt Manóvárosban.

Sese manó megnyugodva ért haza, ahol az éneklő alma egy csilingelő dallal fogadta:

– Vártalak már, hol jártál? Mindjárt dél lesz, hol kóboroltál?

– Nem hallottad, mit csicsergett a madár? Az erdőben manó út van már! Én festettem, édes almám! – felelte Sese manó, és úgy, ahogy jött, az ablakon át, beugrott a házba. Leült az ágy szélére, és már hallotta is az autótülkölést.

– Megjöttünk! Hoztuk a nagymamát! – lépett be a házba az anyukája. Sese manó kiszaladt a szobájából, és örömmel üdvözölte őket.

            Amikor délben asztalhoz ültek, a szülők érdeklődtek arról, hogyan telt a délelőtt. Sese manó azt felelte, hogy semmi különös nem történt, csak megszervezte a manók közlekedését az erdőben. A felnőttek megígérték, hogy másnap vele tartanak, hogy megnézzék a manó utat, amit kialakított, és nagyon büszkék lettek a fiúkra.