Szandi elvisz oda, ahová vágysz

Szandi elvisz oda, ahová vágysz.

            Egy kislány kuporgott a cipőboltban egy széken. Előtte nagy kupacban álltak azok a szandálok, amelyeket már felpróbált. Piros, fehér és fekete, csíkos, pettyes, sima, egyik sem tetszett neki. Anya már elfáradt a keresgélésben, ezért leült mellé.

            – Hogy lehet, hogy egyik sem tetszik? Nézd, már az összest idehordtam neked! – mutatott a földre. Milyet szeretnél? – kérdezte.

– Nem tudom, de ezeket biztos nem akarom! – felelt a kislány dacosan.

Az eladó néni közelebb jött hozzájuk.

– Nem sikerült választani? – kérdezte.

– A kislányomnak egyik sem felel meg. Mindet láttuk már? – kérdezte Anya.

– Igen, úgy látom, az összes itt van, ami az ő mérete! – felelt a néni kedvesen, és elkezdte visszarakni a szandálokat oda, ahonnan levették. A gyerek figyelte őt, ahogy járkál a polcok előtt és pakol. Ahogy nézelődött, a sarokban, a legfelső polcon észrevett a felnőtt lábbelik között egy magányosan árválkodó szandált.

– Azt kérem! – mutatott rá.

– Ezt? Hiszen most akartuk visszaküldeni a gyártónak, még eddig senkinek nem kellett! – mondta csodálkozva az eladó.

– Legyen szíves, adja oda a kislányomnak! – mondta Anya.

A néni hozott egy nagy létrát és felmászott a tetejére. Letörölte a port a nyers színű lábbeliről, és odaadta a gyereknek. A kislány felhúzta a lábára, és éppen ráillett.

–  Anya, ezt szeretném! – mondta csendesen. Anya kifizette, majd hazafelé indultak. Út közben vettek egy fagylaltot, málnát és őszibarackot kértek.

– Miért ezt a szandált választottad? – kérdezte Anya.

– Nem tudom. Csak úgy megtetszett – felelt a gyerek.

Otthon betették a szobájába. Apa vacsorára megérkezett, és együtt ültek az asztalhoz. Ott megbeszélték az aznap történteket, így gyorsan szállt az idő. Evés után a kislány felment a szobájába, felvette a szandált, mert meg szerette volna mutatni az apukájának.

– Szandi lesz a neved! – mondta neki, mikor már a lábán volt.

– Mit szeretnél, ma milyen legyen a színem? – kérdezte Szandi.

– Legyél rózsaszín! – kérte a kislány.

– Egy pillanat, máris! – felelt a szandál, és színe csillogó rózsaszínre változott. Úgy simult a gyerek lábához, mintha rászabták volna.

– Hová vigyelek? – kérdezte Szandi.

– Szeretnék annak a felhőnek a tetején ülni! – mutatott a kislány ki az ablakon.

– Pontosan melyiknek? – kérdezte Szandi.

– Annak, amelyiket most küldtek az égboltra! Nézd, olyan az alakja, mintha egy lovacska volna! – felelt a kislány.

– Rendben van. Azonnal indulunk, készülj! Mire hármat számolsz, már ott is vagyunk! – ígérte Szandi, és még csillogóbb rózsaszínre változott.

A nap lemenő sugarainál száguldottak a narancssárga fényben, miközben a szandál ragyogott. Hamar felértek a felhő tetejére, a kislány a lovacska hátán ülve lógatta a lábát a nagy kékségbe, és nagyon boldog volt. Mindig szerette volna innen látni a várost. Most ez a vágya valóra vált. Látta a házukat, a kertjüket, látta a játszóteret és a barátai otthonát is. Az autók sebesen igyekeztek hazafelé, mert az emberek nagy részének véget ért a munka. Olyanok is voltak azonban, akiknek most kezdődött. Ők az otthonaikból este indultak útnak.

A felhőlovacska úszott az égbolton, hátán a rózsaszín szandálos gyerekkel. Az Állatkert felett járva a kislány felfigyelt a zsiráfra, aki hosszú nyakát nyújtogatta, és a felhők irányába nézett.

– De jó volna a zsiráffal találkozni! – szólt a kislány.

– Kérésed parancs! Mire hármat számolsz, már ott is vagyunk! – mondta a szandál, és fényesen csillogott közben. Valóban. Rövidesen ott állt a gyerek a ketrec előtt, és a zsiráffal beszélgetett.

– Szeretnél a felhők fölé repülni? – kérdezte.

– Igen, nagyon szeretnék! – felelt a zsiráf.

– Kölcsönadnám Szandit, de neked négy lábad van, nekem pedig csak kettő. Te két darab szandállal nem jutsz fel a felhőkhöz. Neked két pár kellene! – mondta a kislány.

– Én nem hordok lábbelit! – mondta a zsiráf.

– Akkor mesélek neked arról, milyen a felhőkön ülve nézelődni, jó? – szólt a gyerek.

– Nagyon jó lesz! – lelkesedett a zsiráf.

A kislány mesélt a rózsaszínre és narancssárgára festett kék égboltról, mesélt a házakról, a játszóterekről, a lefekvéshez készülődő emberekről, és azokról is, akik éjjel dolgoznak. Orvosok, ápolók, mentősök, rendőrök, tűzoltók, taxisok, és még sokan mások. A zsiráf élvezettel hallgatta őt. Mikor elálmosodott így szólt:

– Köszönöm a beszélgetést kislány! Most lefekszem aludni, de kérlek, gyere máskor is el hozzám!

A kislány megígérte, hogy hamarosan eljön megint.

– Szandi, hazavinnél engem? – kérdezte.

– Persze, készülj, számolj hármat, és már otthon is vagyunk! – felelt a rózsaszín, csillogó szandál.

            Apa benyitott a gyerekszoba ajtaján. A kislánya az ágyra dőlve aludta az igazak álmát. A lábán ott volt az új szandál.

– De szépet találtatok! – mondta Apa, mikor Anya megjelent az ajtóban.

– Szépet? Nem láttam rajta semmi különöset. Nem kellett senkinek, ezért leárazva vettük. Már éppen vissza akarták küldeni a gyártónak! – felelt Anya.

– Rózsaszínű, csillogó, és éppen a lányunk lábára illik! – mutatott Apa a szandálra. Anya közelebb ment, mert nem akart hinni a szemének.

– Tényleg, annyit válogattunk, hogy én már kezdtem feladni a reményt, mikor végül erre a szandálra rámutatott a lányunk. Milyen ügyesen kiválasztotta! Én nem ilyennek láttam a sarokban eldugva, a felső polcon, porosan. Tényleg nagyon szép! – felelt Anya.

Odament az ágyhoz, levette a gyerekről, letette a földre. Szandi hálásan csillogott tovább. A kislányt Apa betakargatta, majd így szólt:

– A rejtett szépséget ügyesen felismerted!

Anyával együtt kimentek, és ők is lefekvéshez készülődtek. A szandál boldogan, rózsaszínűen állt a gyerekszobában, majd hamarosan elnyomta az álom őt is.