Szellőrózsa királykisasszony

Szellőrózsa királykisasszony.

            A morajló kék tengereken túl, hetvenhét homokos partra innen élt egy bronz hajú királyné, aki fehér szakállú férjével együtt sok kis csemetét felnevelt a hatalmas palotában, ahol laktak.

            Mikor minden királyfi és királylány felnőtt, a királyi pár esténként arról beszélgetett, milyen jó volna egy pici gyerek, akinek párnás kezecskéit megfoghatnák, akinek gügyögése melengetné a szívüket, és mosolya szebbé tenné a napjaikat. Teltek-múltak a napok, és már nagyon úgy tűnt, hogy az égiek nem teljesítik a kérésüket, mikor egy nyári napon a királyné arra ébredt, hogy a kertből a nyitott ablakon keresztül gyerekkacagás száll felé. Gyorsan felöltözött, sebtében feltűzte bronzhaját, és kisietett a palota csodás parkjába. Arrafelé haladt, ahonnan a hangok jöttek, megállt a vörös és lila magnóliák mellett, nézelődött mindenfelé, de senkit sem látott. Távolabb vöröslöttek a rózsakert virágai, ott is elidőzött, de nem talált rá a vékony hangocska gazdájára. Kezdte feladni a reményt, és szomorúan a palota irányába indult. Egy ponton azonban hirtelen egészen közelről hallatszott a nevetés. Lehajolt, és a puszta földön kedvenceit, a krémszínű szellőrózsákat pillantotta meg, melyeknek szirmai még félig zárva védték a kehely bordó közepét. Ismét felhangzott a hangocska, de már nem nevetés, hanem sírás formájában. A királyné bronzszínű haja kibomlott, lágy hullámokban libbent a virágok fölé, és egy pufók kezecske belekapaszkodott, majd kétségbeesetten megrángatta. A királyné így észrevette a kis kéz tulajdonosát, egy pici kislányt, aki koronával a fején feküdt a szellőrózsa félig bezárt szirmai között, éppen középen, a mélybordó szín tetején. Éhes és szomjas lehetett szegény, mert szeméből gyémántcseppekhez hasonló könny pergett a rózsaszín ruhácskájára.

A királyné tenyerébe vette, és bevitte őt a palotába, ahol megetette, megitatta, kicsi bölcsőbe fektette. A reggelinél büszkén mutatta a fehér szakállú királynak a legkisebb gyermeket, elmesélte, hogyan talált rá, és mivel a szellőrózsában született, a virágról nevezték el őt.

Szellőrózsa gyorsan felcseperedett, és bár termetre nagyon kicsi volt, a kedvessége, okossága és szépsége túlszárnyalta az összes testvéréét. A szülei kényeztették, mindenkinél jobban szerették, és folyton dicsérgették.

– Nem érdemlek ennyi jóságot, adjatok a többi testvéremnek is belőle!  – mondogatta, de nem hallgattak rá. Eljött az idő, mikor mindenki irigyelte őt azért, hogy az apja és anyja kedvence. Hiába segített mindenkinek jótanácsokkal, hiába gyógyította be a sebeiket, mégis azt szerették volna, ha eltűnik otthonról. Már minden testvére megházasodott, és azt tanácsolták a szülőknek, hogy Szellőrózsának is keressenek férjet. Igen ám, de ez nagy feladatnak tűnt, az ő apró termete miatt. A szülők elküldték az arcképét szerte a világba, özönlöttek is a kérők, mert fehér bőre, kék szeme és bronzvörös haja, karcsú alakja vonzotta őket, de mikor találkoztak vele és meglátták apró termetét nyomban hazamentek.

– Hiába vagy szebb és okosabb nálunk, nem kellesz senkinek! – mondták a testvérei. Szellőrózsa ilyenkor kiment a kert végébe, leült egy kerti székbe, és sírt, mint a záporeső.  Az egyik délután éppen az egereket itatta, mikor kiáltás ütötte meg a fülét:

– Nem hoztam esernyőt, bőrig ázom, hagyd abba a sírást!

Szellőrózsa úgy meglepődött, hogy azonnal elállt a könnye. Lenézett a földre, és a gombák között egy manót vett észre, aki még nála is kisebbnek tűnt.

– Ne haragudj, de muszáj volt sírnom! – mondta.

– Igen, hallottam hírét, hogy a termeted miatt senki nem akar feleségül venni. Ezért jöttem el hozzátok! Én szeretnélek elvenni! – szólt a manó.

Szellőrózsa királykisasszony arra gondolt, hogy mennyire fognak örülni a testvérei, ha ő már nem lesz itt. Egy percig sem marad a palotában, ha férjhez megy, végre akkor csak a többieket és az ő családjukat fogja szeretni a király és a királyné, és boldogok lesznek nélküle.

– Hozzád megyek kismanó! – felelte Szellőrózsa.

A kismanó nagy üggyel-bajjal felmászott mellé a kerti székbe, és előhúzott a zsebéből egy apró gyűrűt. Felhúzta a királykisasszony kecses ujjára, és lássatok csodát, a gyűrű éppen illett rá.

– Reméltem, hogy igent mondasz! – mondta csendesen a manó, és előhúzott a zsebéből egy másik gyűrűt.

– Húzd fel az ujjamra! – kérte Szellőrózsát. A királykisasszony felhúzta a gyűrűt a manó ujjára, megölelték egymást, és ekkor az égbolton egy óriási szivárvány jelent meg. A vörös és krémszínekből egy tündér szállt le, aki varázspálcájával meglegyintette a jegyespárt. Mire egyet pillantottak, már nem fértek el ketten a kerti székben, mert a manó délceg királyfivá, Szellőrózsa sudár királylánnyá változott. A manóból lett királyfi letérdelt a királylány elé, és így szólt:

– A gonosz szellemek varázslata megtört, akik engem egykor manóvá varázsoltak. Elcsaltak az erdőbe, mikor még kisgyerek voltam. Én tudatlan kisfiú, elmentem velük, ott azt mondták, legyek manó, beleegyeztem, elvarázsoltak, aztán közölték, hogy addig maradok az, amíg egy olyan lány nem lesz a jegyesem, akinek a jósága az ő gonoszságukat is legyőzi, és elmentek. Nem mertem hazatérni, féltem a szüleim haragjától, azóta kirekesztetten, egyedül éltem, kerestem a jóságot, kerestelek téged Szellőrózsa, és végre megtaláltalak! Leszel a feleségem?

Szellőrózsa meghatódva ült a széken, és így válaszolt:

– Hozzád mentem volna, mikor manónak hittelek. Hozzád megyek, mikor királyfi vagy, akkor is!

Ismét megölelték egymást, majd a palotába siettek. Szellőrózsa szülei nagyon boldogok voltak, hogy a lányuk emberi méreteket öltött, és hamar megbarátkoztak a párjával is. A testvérek azonban még sokkal irigyebbek lettek, mint eddig voltak. Hamarosan megtartották az esküvőt, és az ősz szakállú király a bronzhajú feleségével együtt szomorúan vette tudomásul, hogy Szellőrózsa minden rimánkodásuk ellenére elhagyja a palotát.

– Szeressétek a testvéreimet! – mondta búcsúzóul a lányuk, és a férjével együtt elment az aranyhintóval.

A palotát hirtelen nagyon hidegnek érezte mindenki. Az a sok kedvesség, a sok jóság és a szeretet, ami Szellőrózsából sugárzott, már nem melegítette többé. A testvéreknek hamarosan nagyon hiányzott a legkisebb királykisasszony. Nagyon megbánták, hogy nem becsülték meg őt.

Egyik nap esett az eső, és hamarosan megjelent egy szép szivárvány a palota kertje felett. A testvérek így fohászkodtak:

– Szivárvány, hozd vissza Szellőrózsát! Szebb és okosabb nálunk, már nem irigyeljük ezért, mert rájöttünk, hogy a jósága és szeretete nagyon hiányzik nekünk!

A szivárványban lakó tündérek meghallgatták a kérésüket, és megkeresték Szellőrózsát, aki az ifjú férj szüleivel élt tíz homokos tengerpartra innen.

Az ifjú király szülei nagyon boldogok voltak, hogy visszakapták gyermeküket, akit már elveszettnek hittek. Elmondták neki, hogy manóként is szerették volna, és sajnálják, hogy nem bízott bennük annyira, hogy a nehéz időkben hazamenjen. Végül fátylat borítottak a múltra, és egyetértésben éltek. Mikor a tündérek megjelentek, és arra kérték Szellőrózsát és férjét, hogy látogassák meg a bronzhajú királynét és annak családját, mindannyian úgy döntöttek, hogy nem hagyják magára egyik családot sem, fél évet egyik, fél évet másik helyen töltenek.

            A morajló kék tengereken túl két családot és két ország népét is boldoggá tette Szellőrózsa, a jószívű és szeretetteljes királynő, aki férje oldalán boldogságban élt élete végéig sok-sok gyermekükkel együtt.