Szivárványgép

Szivárványgép.

Szivárványgép

Furiföldtől kétnapi járóföldre (persze ezt ne vegyétek készpénznek, Tóbiás bácsi akár öt naplementére is rácsodálkozik mire hazaér), egy csipkebokor mögött terpeszkedik a furik számára láthatatlan Szivárványerdő. Hogy miért ez a neve? Hát pont azért, mert csak akkor nyílik ki a bejárata, amikor esik az eső és a nap is süt egyszerre.  Ez a pompás hely számtalan kedves lakónak ad otthont. Lakik benne szőrös, tollas, aprócska és nagy is, fürgén szökellő vagy komótosan cammogó, morgós és vicces, úszkáló és repülő, lármás vagy éppen csendes, egyszóval akármilyen és bármilyen állatcsalád. Van, aki odúban alakította ki otthonát, van, aki fészket rakott, a tóban is élnek sokan, sőt a szomszédos Zúzmara zónát is lakják. Ám a magasra nőtt, földig érő ágú fűzfának csupán egyetlen lakója van: Rozoga, a különc hóbagoly. Folyton melege van, mert ő a havas vidékhez szokott, de mivel odavan a virágokért, egy napon átköltözött Zúzmara zónából, és hogy le ne maradjon semmiről, itteni élete első napján megfogadta, hogy ezentúl nappal lesz ébren és éjjel alszik majd. A szemét persze bántja a túlzott napfény, ezért olykor-olykor véletlenül nekirepül egy-egy fatörzsnek. Na, pont ezért olyan rozoga szegény.

– Nocsak, nocsak ki van itt! De hiszen korán van még az alváshoz! – szólította meg Szofi, miközben az egyik kecses, hajlékony ágával kuncogva megcsiklandozta Rozoga talpát.

– A kis gézengúzokat láttam az imént. Bizonyára valami rosszban sántikálnak, a málnabokor mögött piszmogtak.

 – Ugyan már, bölcsebbnek gondoltalak, mint hogy rémeket láss, amiért három kölyök sugdolózik – lebbentette meg Szofi azt az ágát, amin a bagoly ült.  Rozoga csapkodott néhányat a szárnyaival, hogy visszanyerje az egyensúlyát. A három fiatal éppen ekkor ért a terebélyes fűzfa árnyékába.

– Szofi néni! Nem tetszett látni véletlenül valami szokatlant errefelé? – nézett fel a magasba hunyorogva Bugri. A mindig vidám nyuszifiú ábrázatán most volt valami furcsa. A homlokát összeráncolta, mint aki nagyon töri a fejét valamin. Ekkor Sámuel, sünék legkisebb csemetéje vette át a szót: – Bűntényt szimatolok! – azzal jelentőségteljesen körbenézett, ám mindhiába. Szofin, Rozogán és kettőjükön kívül, csak barátjuk, Bara, a borzlány volt ott.

– Kell lennie valami magyarázatnak – dörmögte maga elé a kis borz, fejecskéjét vakargatva.

– Elmondanátok végre, hogy miről van szó? – kérdezte a fűzfa kedvesen. Annak ellenére, vagy talán pont azért, mert olyan szépkorú volt már, igazán élvezte a fiatalok társaságát.

– Apad a tó vize – rukkolt elő Samu a hírrel. - Talán elromlott a dugó. Vadkacsáék nagyon el vannak keseredve.

– Apad a tó vize????? – Rozoga szemei elkerekedtek, Szofi felsikoltott.

– A halak teljesen kétségbe estek. Honnan szedünk másik dugót, hogyha a mostani már nem elég jó? – Bugri izgatottan szökdécselt fel és alá.

– És mi van, ha nem romlott el? Mi van, ha ellopták? – kontrázott rá a tüskés hátú.

– Gyerekek, nyugodjatok meg! Mégis kinek kellene egy dugó? – csitította őket Szofi.

– Ez egy nagyon is lényeges kérdés. Majd mi kiderítjük! – vágta rá határozottan Bugri, azzal egy pillantás alatt eliszkolt a tisztás irányába.

– Kupaktanács! – kiáltotta el magát Samu, majd szélsebesen a nyuszi után eredtek.

Másnap reggel, amikor a nap még csak épphogy megbökte a magas jegenyefa legfelső ágát, a tapsifüles óvatosan kisettenkedett a házukból. Izgatottan ugrabugrált a tisztás felé, amikor hirtelen megbotlott valamiben. Hármat bukfencezett mire végül a sombokornak ütközve megállt.

– Szia Bugri! Csak nem keresel valamit a bokorban? – ugratta Bara jókedvűen.

 A kisnyúl észrevette, hogy egy hatalmas, szúrós tüske áll ki az orrából. Hirtelen felszisszent, majd meglátta, hogy Sámuel gömbölyödött labdává előtte. – Megszúrtad az orrom! – kiáltotta fájdalmasan.

– Te pedig majdnem elsodortál, mint egy úthenger – vágott vissza a kis sün szemrehányóan.

– Valaki vagy valami elgáncsolt – állapította meg Bugri. Erre mind körbe néztek. Aztán Bara intett, mire közel hajoltak egymáshoz, összedugták a fejüket és a borzlány titokzatosan súgta oda nekik, amit gondolt: - Szerintem a dugótolvaj próbált meg leszerelni. Tuti berezelt, hogy máris a nyomában vagyunk.

– Na de hová lett? – a nyuszi megpördült, lenézett a földre, és észrevett valami furcsát a levelek alatt. – Psszt! - intette csendre a barátait és lopakodva követte a hosszú valamit. Samu és Bara szorosan a nyomában voltak. Addig osontak, amíg a valamit a földről, a közeli mandulafa törzsére tekeredve nyakon nem csípték. A meglepetéstől alig bírtak megszólalni.

– De hisz ez egy kígyó! – suttogta Bugri.

– Az nem lehet! – állt ellen Samu. – Itt sosem lakott kígyó. Márpedig ez tényleg egy kígyó. Biztosan ő a tolvaj! – vonta le a logikus következtetést. – Fogjuk el!

– Jó, de hogyan? Láttad milyen óriási! – csóválta a fejét a kis borz.

– Ti menjetek a végéhez, én meg elkapom a fejét. Aztán jó hangosan kiabálunk! Felverjük az erdőt, és addig el nem engedjük a grabancát, amíg ide nem ér a medve. Ő majd kihajítja Szivárványerdőből.

– Miután visszaadta a dugót – bólintott Bugri, majd Barával a nyomában hátrafelé tolatva settenkedtek, de a szemüket le nem vették a veszedelmes hüllőről. Ebben a pillanatban masírozott arra az öreg teknős.

– Nicsak, egy slag! – állapította meg a kígyót nézve, majd egy hangos sóhaj kíséretében tovább is araszolt. – Milyen régen láttam utoljára slagot…

– Tóbiás bácsi! Veszélyes kígyó a slag? – kérdezték a kölykök egymás szavába vágva.

– Kígyó…! Még hogy kígyó… Locsolótömlő… – motyogta a bácsi, miközben komótosan bandukolt tovább. Bugri és a barátai tovább faggatták volna, de az idős teknőc megvolt már vagy háromszáz éves, nem hallott túl jól. Rájuk sem hederítve folytatta reggeli sétáját.

Mivel a kígyó nem mutatott sok életjelet, a kölykök Szofi felé vették az irányt.

– Mi az a slag? – egyenesen nekiszegezték a kérdést. Sejtették, hogy a terebélyes fűzfa tudni fogja a választ. Amióta világ a világ, ő mindig itt állt, jó magasan. Mindenfélét látott már. Szofi szemei a távolba révedtek, szája mosolyra húzódott amikor végre megszólalt:

– Réges-régen, mielőtt a szivárvány elválasztotta Furiföldet Szivárványerdőtől, hatalmas kertek voltak errefelé, amíg csak a szem ellátott. Az emberek slaggal öntözték a növényeket amikor száraz volt az idő. A legjbban azt szerettem nézni, amikor a gyerekek fröcskölték egymást a tömlő végén táncoló vízzel. Olyankor, amikor egyszerre volt az égen rengeteg vízcsepp és napfény, sokszor előbukkant a szivárvány. A kicsik magasra ugrottak, hogy elkaphassák a végét – Szofi arca ragyogott ahogy a gyerekekről beszélt. Ekkor érkezett meg Rozoga. Kifulladva újságolta: – El csóri és a Mosómedve valami nagyon fényes, csillogós holmit dugdosnak megint.

El csóri egy furfangos szarka volt, aki szeretett elcsórni ezt-azt vagy bármit. Igaziból mindent, amit csak tudott.

– De mikor szállt el Furifödre? Már jó ideje nem nyílt ki a kapu…. – morfondírozott a fűzfa.

– Talán készített egy esőgépet, hogy kinyithassa! -  Sámuelnek élénk volt a fantáziája.

– Ahhoz előbb csórnia kellene egy slagot – okoskodott az öreg bagoly.

Barának felderült az arca. Leugrott Szofi ágáról és a tó felé eredt. Bugri és Samu alig érték utol. Nem kellett sokáig keresgélniük, egy hatalmas tavirózsa levele alatt megtalálták a vízből kikandikáló tömlőt. Hatalmas vigyor terült el az arcukon. – Megvagy Szarka!

Egy hét múlva hirtelen eleredt egy nyári zápor. Az illatos csipkebogyó bokor ágai széthajlottak, amikor feltárult a kapu. A kölykök csak erre vártak. Fogták a slagot, és meg sem álltak, amíg el nem értek vele a közeli a folyópartra. Ott aztán bedobták a végét a vízbe, és egy ághoz kötözték. Attól kezdve El csóri szabadon járhatott ki és be a kapun, amikor csak kedve tartotta.