Szivárványhídon érkező gondviselés

Szivárványhídon érkező gondviselés.

Szivárványhídon érkező gondviselés

Kis művészek                          

Nyár van. Vége van a tanításnak az iskolákban. Hurrá! Szabad az egész nyár! Örvendeztek a gyermekek, miután kézbe kapták a bizonyítványt. Kinek szuper, kinek jó. És van, akinek alig-alig, de a lényeg, hogy ez az év is letudva. Jöhet a pihenés, nyaralás, szórakozás és sok-sok játék. Barnabás is kézhez kapta az év értékelő bizonyítványát. Aztán sietett haza elújságolni a nagymamának, hogy ez az év is jól sikerült. Igaz már kicsit hozzá is szokott. Mert ez idáig, mindig jó jegyek kerültek a bizonyítványába.

-Nagyi, nagyikám, merre vagy? Megjöttem. Szólt izgatottan.

-Jövök, jövök csak tele van a kezem lekváros üvegekkel. Szól vissza a nagymama. Na itt is vagyok. Lássuk azt a bizonyítványt! És már nézi is az igényes írással bejegyzett betűket és számokat. Sugárzik róla a boldogság és elégedettség. Jön is a dicséret. -Nagyon ügyes voltál ismét Barni. Gratulálok! És az eddig, boldogságtól sugárzó arca, kicsit komorrá változik. Az édesanyád is boldog és büszke lenne rád!

-De nagyi! -te mondtad, hogy onnan a lelkek országából is lát bennünket. 

-Igen. Tényleg ezt mondtam. Biztos vagyok benne, hogy a két szerető kezét rajtad tartja és irányítja az utadat. Boldog és büszke, hogy ilyen ügyes jó gyermeke van. Aztán Barni egy nagyot sóhajtott.

-Milyen jó lenne, ha nekem is lenne apukám, mint a többi osztálytársamnak! 

-Ó, édes kincsem! Van neked is édesapád, csak valahol járja a nagyvilágot. Azóta, hogy elment külföldre, nincs vele kapcsolatunk. Még a szülei is elköltöztek innen egy másik városba. És az édesapád nem is sejti, hogy van egy ilyen okos, tehetséges gyermeke. Az anyukád is csak akkor tudta meg, hogy érkezel, mikor ő már külföldre távozott. 

-Azért jó lenne ismerni, tudni, hogyan is néz ki! Vajon hasonlítok rá? Tényleg nagyi, nem mondtad soha. Ugye hasonlítok rá? Néz kérdőn az idős asszonyra. 

-Igazad van szívem. Nem mondtam. Nem akartam, hogy fájjon neked. Hiszen nem is ismered. De igen hasonlítasz. És eltűnődve mondja még egyszer. Nagyon is hasonlítasz gyermekem! Aztán hogy ne kelljen többet az apjáról mondania, másra terelte a beszélgetésük fonalát. A jegyeidet láttam. Mi a helyzet a rajzszakkörön? 

-Most, hogy mondod nagyi! El is felejtettem. Kaptam könyvutalványt és dicséretet. Mehetek egész nyáron a színház térre a kis művészek terére. Ez lesz a nyári programom. Ugye megengeded? Néz kérdőn az idős asszonyra. Mehetek?

-Hogy engedem e? Örülök, hogy hasznosan jó helyen töltöd a szünidőt. 

-Köszönöm neked nagyikám! Szeretlek. Nagyon jó mamám vagy. Mi lenne velem nélküled? Jó, hogy vagy nekem. Akkor összekészítem a felszerelésemet és reggel megyek is a térre. Gyűjtök egy kis pénzt. Mire kezdődik ősszel újra az iskola. Tudom sok pénzbe kerül neked a rajzeszközök vásárlása. Mostanra már elég sok jó rajzom és festményem van. Megpróbálom a nyáron eladni őket. Megaztán portré rajzolást is vállalok. Azt minden nyáron igénylik a téren sétáló emberek.

-Na, hogy is van ez a kép és festmény eladás? Kérdez vissza a nagymama. Nem lehet, csak úgy kiállni és árulni a képeket! 

-De. Lehet nagyi! Ott a kis művészek terén, ezentúl nyaranta engedélyt kaptunk rá! Így próbálnak segíteni bennünket tehetséges rajzszakkörösöket. Holnaptól lesz egy igazoló kártyánk is és igen, lehet. Árulhatjuk a képeinket.

-Ez egy remek ötlet. Akkor most már tényleg minden fenntartás nélkül engedem, hogy eljárj a kis művészek terére. Sőt nagy örömmel teszem. 

-Na akkor én megyek! Összerakom a dolgaimat, amire holnaptól szükségem lesz. Mondja a fiú és elment a szobájába pakolni. A nagyi pedig ment, hogy befejezze a már megkezdett munkáját. És ahogy Barni már nem volt a közelében, összekulcsolt kézzel nézett az ég felé. Oda a mai ismereteink alapján még felfoghatatlan messzeségbe a lelkek országába. 

-Ó, édes lányom, ha itt lehetnél! Azt hiszem ebben a fiúban sok örömöt lelnél! Nagyon jó gyermeked van. Szeretünk. Nap mint nap velünk vagy, remélem érzed és tudod! Segítsd kérlek! Felettem látod eljárt az idő. Mi lesz vele, ha már én nem leszek? Egyre többször érdeklődik az édesapja felől. Mit csináljak, mit mondjak neki? Hiszen nem tudok róla semmit sem. Távozni kényszerültél. Oda, ahol a lelkek a földi élet után megpihennek. Kérlek a gondviselés szivárvány hídján küldj neki segítséget! Találjanak egymásra az édesapjával. Hiszen látod ugye? -milyen sok dologban hasonlítanak egymásra!

Másnap reggel aztán az ablakon át bevilágító Nap a sugarainak simogató melegével ébresztette Barnust. Nem kellett sokat fáradnia, mert a fiú tudta és várta, hogy ma egy érdekes és új dologban lesz része a téren. A rajzszakkört vezető tanárnő, Éva néni elintézte nekik, hogy a város színháza mellett lévő szép parkban, helyet kapjanak maguknak. Talán a park legszebb részén alakították ki az úgynevezett „kis művészek szigetét”.Több százéves fák, bokrok. És a sok színű virágtenger. A csodálatosan pompázó más-más színű virágok. Nem lehet mellettük úgy elmenni, hogy ne csodálnánk meg, ezt a szemet, lelket gyönyörködtető látványt. Miközben magukra vonják az erre járó emberek tekintetét, finoman, lágyan ölelik át a kis művészeknek alkotásra szánt területet. 

Tábla hirdeti, hogy itt leendő művészekkel találkozhatnak az erre sétáló emberek. „KIS MŰVÉSZEK SZIGETE”. Kényelmes alkotóhelyek vannak kialakítva. A csoportok egymást nem zavarva nyugodtan tudnak alkotni. Éva néni megígérte a szakkör tagjainak, amikor csak ideje engedi, kilátogat ő is ide a művészszigetre. És a névre szóló kártyákat is hozza magával, amivel a művészpalánták engedéllyel árulhatják a rajzaikat, festményeket.

Reggel kilenc óra és szépen gyülekeznek a leendő kis művészek. Rajztáblák, kicsik, nagyok. Szépen gondosan a padokra, asztalokra helyezve. Lassan a táskák mélyéről is, előkerülnek a különbféle rajzhoz szükséges eszközök. Barna elég korán érkezett és sikerült egy igazán kényelmes, jó és szép helyet választani magának. Egy csodaszép magnólia fa mellett helyezte el magát. Régi lakója lehet a parknak. Formás alakján sok szép, minden irányba elágazó ágak. Az ágakon fényes egészséges, üde sötétzöld levelek. Aztán a levelek közül, sok-sok magabiztos bordó, piros és rózsaszín árnyalatokban pompázó virágcsodák kelletik magukat. Ez a fa maga volt a derű a szépség és magabiztosság. Mint aki teljesen tisztában van a pompás küllemével. 

 A jelenlévő fiatalok elég régóta ismerik egymást. Páran az általános iskolát is együtt kezdték. A rajzszakkörön pedig az évek alatt, jó kis közösséggé kovácsolódtak. Hamarosan el kell dönteni, ki merre szeretne indulni a nagybetűs élet irányába. Barna már kisiskolás kora óta tudja, ő művészeti iskolában szeretné a tanulást tovább folytatni. Okos fiú és elég jól átlátja a helyzetét. Tudja, látja, hogy a nagymama idős és már így is erőn felül tesz érte dolgokat. Ezért is örül ennek a lehetőségnek itt a téren. Az eladott képek árából, így kicsit ő is hozzájárul a szükséges kiadásokhoz. Szóval a művészpalánták azt a tervet eszelték ki, hogy az indulásnál mikor még nem ismeri őket senki az erre járók közül, egymást lerajzolva mutatják meg, mire is képesek és milyen ügyesek. Aztán párokba állva, nekiláttak az alkotásnak.

Szép az idő, hétvége van. Ráérősen, jönnek mennek az emberek a parkban. Kicsik nagyok mind élvezik a jó idő adta lehetőséget. A kisebb gyermekek önfeledten játszanak. Elég sok a látszólag unatkozó, céltalanul sétálgató fiatal. Ők aztán lassan csoportokba verődve beszélgetnek, viccelődnek egymással. A kezükben ott van a virtuális világ komoly képviselője az okostelefon. Azért azt jó látni, hogy szép számmal vannak közöttük, akik élvezik egymás társaságát és beszélgetnek, viccelődnek. Többen pedig a napsütötte padokon ráérősen adják át magukat a Nap melengető sugarainak.

Aztán a sziget bejáratánál feltűnik Éva néni a maga csinos, kedves és gondoskodó valójában. Imádják a szakkörös gyermekek. Ő a szó igazi értelmében egy pedagógus. Mindig számíthatnak rá a tanulói. Kiosztja tanítványainak a névre szóló, nyakba akasztható „művész palánta” kártyákat. És minden jelenlévő gyermeknek kellemes napot, szép alkotásokat és sok sikert kívánt a képek árusításához. Barni is megkapta a nevével ellátott kártyát. PÓCS BARNABÁS „KIS MŰVÉSZ” felirattal. Ő pedig boldogan és némi büszkeséggel akasztotta a nyakába. És felnézett a végtelen égboltra a lelkek országába. 

-Látod anya? Milyen jó lenne, ha te is itt lehetnél! Sokszor elképzellek. Hogyan is nézhetsz ki? Elmentél mielőtt még megismerhettelek volna. A szívemben és képzeletemben állandóan velem vagy. A nagyi elmondása alapján csinos, szép hosszúhajú anyukám voltál. A fényképeidet őrzöm, óvom, hogy megmaradjanak nekem. Nézd csak, mennyi ember! A hétvége és a jó idő kicsalogatta őket ide a parkba. Jönnek-mennek, sétálgatnak és nézelődnek. Sokan megállnak és gyönyörködnek például a kis művészek szigetét körbe ölelő virágtenger látványában. Ezek a sok színű színes csodák kínálják magukat. Nem lehet csak úgy elsétálni mellettük. Szebb és kellemesebb helyet elképzelni sem lehetne az alkotáshoz. Lassan körvonalazódnak az egymásról készülő portrék is. Egyik másik elég jól sikerült. Aztán egyre másra gyűlnek a nézelődő emberek körülöttük. Ha lehet ezt mondani a jelenlévő művészpalánták között, Barna által készített alkotásoknak van a legtöbb látogatója. Ő egy nagyon tehetséges fiatalember. Talán az itt szorgoskodó fiatalok közül a legtehetségesebb. És ahogy az már lenni szokott, ahol sokan megállnak nézelődni, ott egyre több ember gyűlik össze kíváncsiskodni. Nos ez történt Barni esetében is. Egyre másra jöttek az elkészített portré láttán az elismerő szavak. Neki ez eleinte furcsa és zavarba ejtő volt. Az őt méltató szavak hallatán az arca kipirosodott, égő érzés a két fülén és köszönte hálásan az elismeréseket. 

Egyszer aztán középkorú hölgy érkezett az asztalához, egy csinos kis tini fruskával. Szemrevaló kis hölgy volt, azt meg kell hagyni.

Annyira, hogy Barna is rajta felejtette a szemét egy rövid ideig. Hasonló korú lehet, mint ő, talán kicsit fiatalabb. 

-Idenézz anya! Milyen jó ez a fiú portré! És odaszólt Barnának. -Ezt te készítetted?

-Igen. Jött a fiútól a válasz. Amit itt látsz az mind az én munkám. Erre már az anyuka is érdeklődve nézte a fiú munkáit. 

-Mondták már neked, hogy nagyon tehetséges vagy? Kérdezte. 

-Még nem volt olyan alkalom, ahol ezt mondhatták volna. Kivéve a tanárnőm, akihez a rajzszakkörre járok.

-Akkor én most még egyszer mondom hidd el fiatal ember, nagyon tehetséges vagy! Amennyiben ezeket a munkákat, te magad egyedül készítetted és nem szülői segítséggel.

-Nekem nincsenek szüleim, csak a nagyim. Ő gondoskodik rólam kétéves korom óta. Válaszolta a fiú. A beszélgetésüket Eszter szakította félbe.

-Anya szeretnék egy portrét én is. Megengeded? 

-Kislányom tudod, hogy igyekeznünk kell. 

-De anya! Kérlek engedd meg! 

-Na jól van, legyen. Addig körül nézek. Csináljátok csak! Megyek sétálok egyet. Aztán körbe járta a téren lévő kis művészpalántákat. És kiült egy kicsit napozni. Jól is esett a kellemesen simogató Nap sugarainak átadni magát egy kis időre.

Amíg az anyuka a sugarak melegségét élvezte a kis hölgyet Barna leültette, hogy elkészítse róla a portrét. Aztán ahogy illik bemutatkozott a lánynak.

-Pócs Barnabás vagyok. A nagyim Barninak és Barnusnak szólít. Majdnem minden ismerősömnek, barátomnak csak Barna.

-Engem Karikás Eszternek hívnak. Csak Eszti. 

-Akkor kezdjük! Tudsz, nyugodtan ülni? 

-Igen. Remélem! Válaszol a fiúnak. És míg ő rajzol, Eszti csendben Barna arcát figyeli. Már-már olyan feltűnően, hogy ezt ő is észreveszi és kicsit zavartan megkérdezi. 

-Valami furcsát látsz rajtam? 

-Jaj -dehogyis! Csak rajtad felejtettem a szemem. Ismerősnek tűnik az arcod. Mondja, kicsit elmélázva. És folytatja. De hát nem ismerhetlek! Én Svájcban élek, csak most látógatóban vagyunk anya rokonainál.

-Értem. Válaszolja a fiú. De maradj egy kicsit még csendben és ne mocorogj állandóan! Szeretném, ha jól sikerülne a portré rólad.

-Oké, rendben. És igyekszik nyugodtan ülni, hogy Barna tudjon dolgozni. Közben pedig azon tűnődik, miért is lehet olyan ismerős neki a fiú arca? Ő pedig rajzol serényen. 

-Na mindjárt készen is vagyunk! Erre már a lány anyja is visszaért és nem tudta megállni, hogy ne pillantson rögtön a portréra.

-De hiszen ez csodálatos! Áradozik a kép láttán. Fiatalember te, nagyon ügyes és tényleg tehetséges vagy. Csak aztán el ne bízd magad! 

-Én is látni szeretném! -szólal meg a lány. És a kép láttán hirtelen szólni is alig tud a meglepetéstől. Barna te nagyon ügyes vagy! Aláírod nekem?

-Örömmel teszem tessék! És átadja a névjegyével ellátott portrét Eszternek.

-Köszönöm. Örülök. Ügyes vagy!

-Nos akkor intézzük el az anyagiakat szól az anyuka. És induljunk lánykám, már így is megkéstünk kicsit. Aztán mikor Barna lehajol a táskájához, hogy odaadja a visszajáró pénzt a póló kicsit előre csúszik a vállán és a nyakán lévő anyajegy, egy pillanatra kivillan alóla. Ekkor Eszter száján kicsúszik a következő szó.

-Megvan!

Anya nem érti a dolgot. -Mi van meg? -kérdez vissza. Na egy pillanat! És azt mondja a fiúnak. Nem kérek vissza pénzt. Ez egy olyan remek alkotás, egyáltalán nem fizettem érte sokat. Köszönjük. És kicsit arrébb mennek a lánnyal, hogy beszélni tudjanak. Eszter! Mi van meg? 

-Anya! Ne itt, majd a kocsiban elmondom. Aztán visszamennek a fiúhoz elköszönni és Eszti még megkérdezi tőle. -Te minden nap itt vagy a téren? 

-Igen. Egész nyáron itt leszek. Jött a válasz. És elköszöntek egymástól. Miután a két hölgy elment Barni leült és azt mondta csak úgy maga elé. Hogy ezek milyen furcsán viselkedtek, de sebaj! Jól megfizettek. És boldogan tette az első napi keresetét a táskába. Közben pedig Eszti jár az eszében. Milyen szép lány! Nagyon csinos szép arca van. Remélem látom még! És közben szedegeti össze a dolgait. Mára ennyi elég is volt, mindjárt nagyon meleg lesz. Megyek haza a nagyihoz a hűvös szobába.  

A nagy felismerés

Mindeközben anya és lánya már helyet foglalt a kocsiban. Erika az anyuka kérdőn néz Esztire. -Na most innen egy métert sem megyünk, amíg meg nem magyarázod a történteket. Mi van meg Eszti? 

-Nem is tudom, hogyan is kezdjem. Szóval míg a fiú rajzolt engem én alaposan megfigyeltem az arcát. Mondtam is neki, hogy nekem nagyon ismerős. De hát az nem lehetne ugye? Mert nem itt élünk és mi még nem találkozhattunk. 

-Eszti ne csigázz már! A lényeget! -Azt teszem anya, ha hagyod. Neked nem tűnt fel semmi mikor beszéltél vele?

-Nem. Nekem nem. 

-Akkor nagyon rossz megfigyelő vagy! Bocsi. 

-Mond már! 

-Ha figyelmesen megnézted volna az arcát, te is észrevetted volna. 

- Én az alkotásait néztem és teljesen lenyűgöztek. Nem figyeltem nagyon az arcát. Kislányom, ne szórakozz velem! Mit vettél észre? -mond már! 

-Nos anya! Ennek a fiúnak olyan az arca, mint a nevelőapámé. Teljesen Barnára hasonlít. És őt is így hívják. 

-Na és? Vannak ilyen véletlenek. Mi köze lenne ehhez a nevelőapádnak? Arra gondolsz talán, hogy rokonok?

Jaj -anya! De nehezen kapcsolsz! Ilyen nagy hasonlóság szerintem csak szülő és gyermeke között lehet. Én így gondolom. Erre már Erika is gondolkodóba esett.

-Hogy mi? … Arra gondolsz, ő talán a mi Barnusunk fia? Ugyanis Erika és a férfi egy ideje már élettársak. -Nem tudok róla. …. Lenne egy fia? Sosem mondott ilyet!

-Pedig elég egyértelmű anya. Ő is itt lakott mielőtt Svájcba költözött, ugye? Tök egyformák. Barnus szintén jól rajzol és fest. Ezáltal lett műkereskedő is. Szólj, ha nem tudsz követni!

-Nos elég sok a véletlen egybeesés. El kell ismernem. Mondja az anyuka. De lehet csupán csak a véletlenek műve is. 

-Igen, lehetne! Gondolkodik hangosan Eszter. Amennyiben nem láttam volna meg a fiú nyakán az anyajegyet. És nézd itt a portrén az aláírást! Figyeld a neve végén az „s” betűt. Éppen, mint Barnusé. Na erre is azt mondod? -hogy csupán véletlen. Nem anya. Ez már nem a véletlen! Ezért csúszott ki a számon az a megvan szó. Akkor lett világos a számomra, hogy miért olyan ismerős nekem ez a fiú. Hiszen Barnus nyakán ugyanolyan anyajegy van, mint a fiú nyakán. Nem anya ez, már nem lehet véletlen!

-Nos kislányom nem tudom mit mondjak? Ennek a végére fogunk járni. Holnapután érkezik az apád, majd megbeszéljük. Mindenesetre holnap még kijövünk a szigetre és óvatosan elbeszélgetünk a fiúval. Talán rájövünk, hogy milyen csavar rejtőzik ebben a történetben. Na de most már menjünk, mert a rokonok azt hiszik elvesztünk.

Mindeközben a fiú Barna is hazaért a nagyihoz és boldogan újságolta, milyen komoly összeget kapott a lány anyjától fizetség képen. Amiért a portrét elkészítette. -Tudod nagymama, nagyon csinos lányról készítettem ma ezt a portrét. És jól is sikerült. Igaz. Szép lányról, csak szépet szabad készíteni. -Te is így gondolod nagyikám?

-Egyetértek veled Barni. Látom téged elvarázsolt ez a kislány! 

-Hogy elvarázsolt volna? -nem tudom. De nagyon tetszik az biztos. Remélem jön holnap is! Rozi mama hallkan csak ennyit mondott.

-Gyanús vagy nekem Barnus! Szerintem fogod még őt látni. Na de most már menjünk pihenni egy kicsit, elfáradtam. És a szobájába indult. Pihend ki magad te is gyermekem.

Másnap Barna elég korán elindult a szigetre. Izgatott volt, remélte ma is találkozhat Eszterrel. A tér meglehetősen hamar benépesedett. A jó idő kicsalogatta az embereket a szabadba. És ő ma sem panaszkodhat, érdeklődőbe nincs hiány. Elég sokan gyűltek össze körülötte nézelődők. Pár képet is sikerült eladnia. Aztán egyszer csak egy magas jól öltözött férfi állt meg az őt körülvevő emberek között. Nagyon komolyan méregette Barna munkáit. Odalépett a fiúhoz és megkérdezte. 

-Fiatalember ezek az alkotások kinek a munkái? Barna kicsit meglepődve válaszolt. 

-Itt minden kép, rajz és festmény az én kezem munkája.

-Igen? ….. Fogadd elismerésem. Remekmű mind! Én Szatmári Barnabás műkereskedő vagyok. Téged, hogy hívnak? 

-A nevem Pócs Barnabás, csak Barna. Az elhangzott név hallatán a férfi egy pillanatra elgondolkodott. És visszakérdezett. 

-Azt mondtad Pócs a vezeték neved?

-Igen. Azt mondtam. Válaszolt a fiú.

-Gratulálok a munkáidhoz! A szüleiddel szeretnék találkozni! Van rá lehetőség? Érdekelnek a rajzaid. 

-Sajnos az lehetetlen! Nekem nincsenek szüleim, csak a Rozi mamám. Ő nevel kétéves korom óta. 

-Megkérdezhetem, mi történt a szüleiddel? 

-Igen. Az anyukám kétéves voltam, mikor egy betegség következtében a lelkek országába költözött. Az apukámat pedig nem ismerem. Elment mielőtt megszülettem volna. Így a nagyim van csak nekem.

-Értem. Akkor a nagymamáddal lehetne találkozni? Ezeket az alkotásokat meg, csomagold össze és vidd haza kérlek! Én megveszem őket. Miután találkoztam a nagyiddal. Üzletet ajánlok nektek. Add meg a címeteket és holnap felkeresnélek benneteket. Miután beszéltél a mamáddal, ezen a számon hívj fel, légyszíves, hogy melyik időpont lenne jó nektek. Köszönöm!

-Rendben. Válaszolta Barna és egy papírra felírta a címet. Majd akkor telefonálok.

És amíg ők címet és telefonszámot váltottak egymással, hátulról Eszter átkarolta Barnust. 

-Hát te mit keresel itt? Csak holnapra vártunk! 

-Előbb tudtam jönni. Nem baj ugye? -kérdi és átöleli a családját. Jó benneteket látni. Minden rendben? 

-Igen. Mi jól vagyunk. -De mi dolgod van ezzel a fiúval? Kérdi Erika kicsit gyanakodva. 

-Én sem tudom, hogy mit keresek itt. Mert nem is erre szándékoztam jönni. De egyszer csak egy belső hang, érzés, ide a térre irányított. Igyekeztem volna hozzátok, de valami erő azt súgta, menj és nézz kicsit körül! Aztán láttam milyen sokan állnak itt a fiú körül. Hát gondoltam megnézem én is. Miért van itt ennyi ember? És milyen jó, hogy kíváncsi voltam! Találtam egy tehetséget. Meg is beszéltem vele, hogy szeretnék találkozni a nagymamájával. Üzletet ajánlok nekik. Szerintem ő egy őstehetség.

-De még milyen! És lehet, hogy komoly meglepetést okoz neked ez a fiú. Motyogta maga elé Eszti. Várjatok, beszélek vele. És a fiúhoz lép.

-Szia! Látom megismerkedtél a nevelőapámmal. 

-Ő az apád? Kérdez vissza Barna. Nahát! Jó neked! Nekem csak mamám van. Már elég idős. Az apáddal most beszéltük meg, hogy eljön hozzánk. Ha eljössz vele, megismerheted a nagyit. Gyertek mindhárman. Ő szívesen látna benneteket. Szeret sertepertélni a konyhában, finom sütiket tud készíteni.

-Oké ezt megbeszéltük. Akkor nálatok találkozunk és legalább tudunk beszélgetni is. -Szia! Hamarosan jövünk! Azzal a szülei után indult. És egyszer csak hangosan felkiáltott.

-Anya, apa odanézzetek! Ilyet még nem is láttam. Ott fent. Nem is esett az eső és csodálatos szivárványcsík az égbolton. És ahogy ő felkiáltott a körülöttük lévő emberek is mind a szokatlan jelenségre figyeltek és csodálták a látványt. Aztán egyszer csak lágy, simogató szellő futott végig a téren. És ott fent a magasban pedig, Eszter családja felett az égbolton a szivárványcsík egy érdekes köralakú képződménnyé változott. Majd a színes látványosság tovább hömpölyög a tér azon része felé, ahol Barna munkái voltak kirakva. Ekkor a lágy fuvallat ismét végig simította az arcokat. Erre már a fiú is felfigyelt és csodálattal nézte a szokatlan jelenséget. És e közben valami végtelen nyugalom és boldogság járta át az egész lényét. Aztán a nézelődő emberek közül, valaki megszólalt. -Nézzétek! Olyan, mint egy híd! És a furcsa gomolyagszerű képződmény, méltóságteljesen, egyre közelebb és közelebb kúszik a fiú fölé az égbolton. Eszter nem is tudott szó nélkül elmenni a szokatlan, nyugalmat árasztó látvány mellett. Csendben odasúgta az édes anyjának.

-Anya! Ez jelent valamit. Érzem. Nem lehet véletlen. Felettünk kezdődik és Barna felett van vége. Az anyuka csendre intette gyermekét. Kicsit megrémisztette, amit látott. Lehet, ha valaki hasonló jelenséget mesélne neki, talán el sem hinné! De most ezt a saját szemével látta és ez gondolkodásra késztette. A lányának már megint, jó lenne a meglátása? És így szólt a párjának. 

-Nézz fel az égre kérlek! Láttál már ilyen csodát?

-Nem. Még nem. Nem is tudom mihez hasonlítani. ….De. Talán mégis! Ez tényleg egy csoda? -vagy valami égi jel lehet? Mindenesetre csodálatos a látványa és kellemes borzongással nézem. Időzzünk még egy kicsit itt a téren! Kíváncsi vagyok, mi marad belőle, hogyan tűnik el a szemünk elől a végtelen égboltról.

Nem kellett sok idő és a fejük felett lévő színes gomolyag, na meg a fiú feletti szivárványszív, e két szokatlan látványos alakzat a nagy kékséggel eggyé olvadva, eltűnt a szemük elől. A férfi egy ideig még állt és az eget kémlelte. Aztán csak annyit mondott.

-Ilyen csodás természeti jelenséget még nem láttam. Jó, hogy errefelé jöttem. Nos nincs több látványosság induljunk hazafelé.    

Eszti pedig már nagyon izgatott volt. Alig várta, hogy a lakásra visszaérkezzenek. A felismerését nem szerette volna az utcán közölni nevelőapjával, akit apjaként szeret. És legtöbbször apának szólít. Azért előfordul, hogy mint az anyja, ő is Barnusnak becézi. Nagyon érti hogyan is kell a férfit az ujjai köré csavarni, hiszen ő is lányaként szereti Esztit. A lány pedig türelmetlenül várta a pillanatot, mikor elújságolhatja a nagy felismerését az apjának. A férfi mellé kuporodott és kezdte volna mondani. 

-Tudod Barnus én most egy hihetetlen, furcsa dolgot fedeztem fel.

-Nos hallgatlak. Mond! Mi lenne az a hihetetlen dolog? Ekkor megszólalt Erika. 

-Kislányom. Majd inkább én szeretném! 

-Na ne csigázzatok, mondjátok már! Szól kíváncsian a férfi. Mi van? 

- Ma láttuk, hogy beszélgettél azzal a tehetséges fiúval. Lehet, hogy egy sorszerű találkozás volt a tiétek. 

-Ne kerülgessétek a dolgot, mondjátok már! 

-Jaj -anya! Majd én! Szóval Barnus én úgy gondolom a fiú a téren a te fiad. 

-Hogy mi? Nekem nincs is fiam! 

-Szerintem meg van, csak te nem tudsz róla! -Mondja a lány. 

-Ó édes kislányom! Honnan szeded ezt a butaságot? 

-Mikor beszélgettél vele, nem tűnt ismerősnek? 

-Megmondom neked őszintén a munkáival voltam inkább elfoglalva. Nagyon érdekesnek és jónak találtam őket. De most, hogy mondod! A neve hallatán csodálkoztam kicsit. Nektek nem beszéltem róla, de volt egy szerelmem mielőtt Svájcba mentem. Az ő vezetékneve is Pócs volt. És a fiú is így mutatkozott be Pócs Barnabás. 

-Na ugye? Én megmondtam az első pillanatban éreztem, hogy itt valaminek lennie kell! Mondta elégedetten Eszti. 

-Ugyan kislányom ez lehet csupán véletlen egybeesés is. Szólal meg kicsit a gondolataiban elmerülve a férfi. Nekem nincs róla tudomásom! -még hogy lenne egy fiam? Igaz nagyon szerelmes voltam. Pócs Kamillának hívták a lányt. Szerettem volna, ha velem jön, de az édesanyját nem hagyta magára. Csak ő volt neki. Így én elmentem, ő maradt az anyját választotta. Nem volt könnyű elválás, de így alakult.

-Látod anya! Itt a csavar a dologban. Ezt kerestük. 

-Hát kislányom a hallottak alapján, lehet, hogy igazad lesz! Barnusnak tényleg van egy fia.

-Mondtam már. Lehet csupán egy véletlen egybeesés. 

-Nem Barnus nem hiszem. Mondja Erika. Eszti! Hozd a portrét az aláírással légyszíves! És a férfi elé teszi a képet. 

-Ez egy remek alkotás. Mondja ő. 

-Igen. És nézd az aláírást! Mintha csak te írtad volna. 

-Valóban. Az „s” betűnk teljesen egyforma. 

-Bizony! -mondja helyeslően Eszti. 

-Na de mégis, hogyan? Még ez is lehet csupán véletlen! 

-Nem! Nem lehet. A fiú nyakán is ott van az anyajegy, mint neked! Mondja a lány határozottan. 

-Atyaég! Akkor tényleg az én fiam lenne? És én nem is tudtam róla? Felnőtt nélkülem? De hiszen, akkor Kamilla az édesanyja! Ő meg meghalt mikor kétéves volt a fiam? Te jó ég! Nyugi Barnabás, nyugi! Próbálj higgadt maradni. Nyugtatgatja magát. Ez a tehetséges fiú az én gyermekem? És a nagyi még él, felnevelte Barnát? Ó, Kamilla! Ne haragudjatok nekem most kicsit egyedül kell maradnom. Aztán bement a szobába. Lehuppant a sarokban álló kényelmes fotelbe. A nagy magas ember szinte elveszett benne. Egyszerre volt megrendült és boldog. Ha tudtam volna! Ó, édes Kamillám! Miért is nem jöttél velem? Lehet, hogy van egy remek tehetséges gyermekem? Azzal ledobta magát a heverőre és elmerült az emlékeiben, melyeket átélt a fiú anyjával. És Barna szavai motoszkáltak a fejében. „Nekem nincsenek szüleim. Az anyukám meghalt. Az apám elköltözött mielőtt megszülettem.” Csak másnap reggelre ébredt. A Nap ragyogása ébresztette, ahogy beszűrődött az ablakon. Érezte, hogy sugarainak fényével meg kell koronázni a férfi napját.

A bizonyosság

Izgatott készülődés sürgés-forgás van a házban. Hosszabb időre bérelték, mert ezentúl lehet mondani, kétlaki életet terveztek maguknak. Az év nagy részét itt szeretnék tölteni. Barnabás komoly kitartó munkával kiépített magának egy műkincs kereskedő céget. Mindig is rajongott a művészetekért. Most elsősorban festményekkel, képekkel foglalkozik. Mára már elismert szakember lett e téren. Több országra is kiterjed a kereskedése. Mostanra megengedheti magának, hogy csak felügyelje az eleinte keserves munkával induló cégeket. Hiszen még egyedül élt Kamilla emlékével a munkába temetkezett. Sok időbe tellett, mire beletörődött a lány hiányába. Nem volt sokáig más csak a munka az életében. Aztán összetalálkozott Erikával. Megismerte őt és az akkor még kilencéves Eszter lányát. Akit sajátjaként szeret és nevel. Ugyan nem házasok, de családként élnek hármasban. És most tessék, arra készül, hogy bizonyosságot nyerjen. -Talán van egy fia? Nagyon izgatott. De nem csak ő. Erika és Eszti úgyszintén. Különösen Eszter. Ő aztán meg is kérdezi Erikát. 

-Anya! Akkor mostantól lesz egy testvérem? 

-Nagyon úgy fest a dolog gyermekem!

-Nem bánom, ha lesz. De én nem úgy szeretném, hogy a testvérem legyen! Mondja kicsit tétován. 

-Hanem hogyan? Kérdez vissza Erika meglepetten. 

-Anya nekem tetszik Barna. Nagyon kedvelem, de nem úgy, mint egy testvért. Az anyuka éppen ruhákat pakolt a szekrénybe. És a lánya szavait hallva, egy pillanatra a két keze, megállt a levegőben. Egy mélylélegzetet vett és megkérdezte. 

-Akkor mégis hogyan kislányom? 

-Jaj -anya! Mindent olyan nehezen akarsz megérteni. Nekem Barna a fiú tetszik. Érted már? Amikor készítette a portrét rólam. Már ott megkedveltem. És hát akkor még nem tudhattam, hogy egyszer majd a testvérem lesz!

-Tudod kislányom most igazán megleptél. Mond! -szerelmes lettél Barnába? 

-Nem tudom anya. Én csak szeretnék minél több időt tölteni és sokat beszélgetni vele. És állandóan rá gondolok. Ha ez szerelem, akkor igen! Szerelmes vagyok. 

-Dehogy éppen most! És pont Barnus fiába kellett belehabarodnod? Na hiszen! Jó kis forgatókönyv nem mondom.

-Jó, nem jó, ez van. Te szoktad mondani, el kell fogadnunk, amit a sors kioszt a számunkra. Hát akkor fogadd el! És szépen kérlek, ne hívj mindig a kislányodnak. Látod? -olyan magas vagyok már, mint te.

-Igen. Látom gyermekem. És azt is, hogy Ámornyila is eltalált. Azt azért tudnod kell, lehetsz bárhány éves, nekem mindig a kislányom leszel. Megígérem, figyelembe veszem a kérésedet. Hogy aztán mennyire sikerül betartani? -majd meglátjuk! Kérlek maradjon még egy kis ideig köztünk ez a felismerés. Az apádnak majd később elmondod. Most előbb hadd ismerjék meg egymást a fiával. Adjuk meg a módját ennek a nem mindennapi apa és fia találkozásnak.

-Rendben. Én is éppen erre gondoltam.

-Akkor ezt megbeszéltük. Én itt vagyok, tudod rám mindig számíthatsz! Szeretlek! Te kis fruska. Mondja magát elnevetve az anyuka. És szorosan magához öleli Esztit. De most már készülődjünk, nem illik elkésni a megbeszélt időpontról.

-Köszi anya, jó anyukám vagy. Én is szeretlek! Megyek széppé varázsolom magam. Aztán megy, hogy kicsinosítsa magát. Nagyon szeretné a fiú figyelmét megnyerni, magára irányítani. Egy kis idő elteltével apja hangja zökkenti ki a gondolataiból, melyek természetesen csak is Barna körül forognak.

-Lányok! Én elkészültem. Remélem ti is! Indulnunk kell! Készen vagytok? 

Elsőnek Eszter penderül ki a szobából. 

-Tessék, itt is vagyok. És a nevelőapja elé áll. Na, hogy nézek ki? Jól gondold meg mit válaszolsz! -mondja sugárzó arccal.

-Nos most aztán igazán megleptél. Mit is mondhatnék? Csak úgy ragyogsz kislányom. De családlátogatásra megyünk, nem színházba! Nagyon szép és csinos vagy. 

-Köszönöm apa, igyekeztem. De kérlek felejtsétek már el ezt a kislányom szót! Úgy nézek ki, mint egy kislány?

-Hűha te tényleg felnőttél!

Közben Erika is megérkezett. -Nos felőlem mehetünk. És végignéz gyermekén, aztán annyit mond. Nahát! De ki csípted magad! Csinos vagy kislányom.

-Eszti nem is tudja szó nélkül hagyni a kislány szót. Köszönöm anya! De megígérted. Nem hívsz kislánynak.

-Tudom-tudom! Megígértem, bocsi. Még hozzá kell szoknom, hogy kis hölgyé cseperedtél. Majd igyekszem szem előtt tartani. Most már viszont indulnunk kell!

Az alig félórás út alatt a kocsiban a megszokott kedélyes beszélgetés helyett, izgatott és várakozással teli csend uralkodott. Hármójuk közül a férfi volt a legcsendesebb. Az agya viszont szüntelenül zakatolt. Egymás után törtek elő az emlékek, képek, ami nagy szerelmére Kamillára emlékeztette. Erika is izgatott volt, hiszen nagyon úgy néz ki, hogy bővül a család. Ráadásul egy olyan fiúval, aki majdnem biztos, hogy az élettársának a gyermeke. És ha ez még nem volna elég a lánya, fülig szerelmes ebbe a srácba. Hogy ebből mi lesz? Most még megjósolni sem tudja. Eszti pedig Barna miatt izgul, de nagyon. Hiszen nem tudja, vajon a fiú hogyan is érezhet iránta. Nem szeretne egy elutasításba belefutni! És miközben mindenki a saját gondolataiba mélyült a nagy csendet a férfi hangja törte meg.

-Na meg is érkeztünk! 

Éppen a kertkapu csengőjét nyomta volna meg, mikor észrevette a fiút, aki már jött beengedni őket. Üdvözölték egymást és mutatta az utat a lakás felé. Rozi mama az ajtóban várta az érkezőket. És kedélyesen tessékelte beljebb a családot. Aztán ahogy Erika és Eszti beléptek a lakásba, akkor vette jobban szemügyre a felé közeledő férfit. Alig tudott uralkodni az érzésein. A szemében örömkönnyek csillogtak. A mutatóujját a szája elé tette, jelezve, hogy felismerte, de ez a felismerés maradjon még egy kis ideig a kettejük titka. A lakásban pedig a kialakult helyzetről mit sem sejtő fiú hellyel kínálta az érkezőket. Az asztal szépen megterítve, finom süteménnyel és hűsítő italokkal várta a vendégeket. A beszélgetés elég nehezen indult. Eszti ezt azonnal észrevette és próbálta kicsit feldobni a hangulatot. Látta, hogy az általa ismert Barnus most szokatlanul bizonytalan és ideges. A fiú pedig Rozi mamát látta csendesnek és némi izgatottságot vélt felfedezni rajta. Erika is feszült izgatott volt, érezte ő is, hogy a párja nehezen tud mit kezdeni a helyzettel. Most egy a számára eddig nem ismert bizonytalan férfit látott maga előtt. Aztán Rozi mama arra kérte a fiú apját, kicsit sétáljon ki vele az udvarba. És a nagy diófa alatt lévő padon beszélgetni kezdtek. Mert számos kérdés volt mindkettőjük fejében, amit meg kell egymással beszélniük. 

Erika ott maradt a lányával és a fiúval a finom sütit kóstolgatva beszélgettek egymással. Eszti elég jól szóval tartotta a fiút. Az anyuka nem igen tudott szóhoz jutni mellette. Barna sem sokat beszélt, inkább a lányt hallgatta és nézte. Közben pedig arra gondolt jó lenne, ha többet tudna együtt lenni vele. És szóba került a család is. Aztán a fiú egy nagyot sóhajtva azt mondja.

-Tudod nagyon irigyellek.

-Tényleg. És miért? 

-Mert neked van családod. Nekem mindig is csak a nagyim volt. És bizony sokat álmodoztam én is egy igazi családról. De az anyukám meghalt és apámat meg nem ismerem. Ő sem tudja, hogy létezem. Pedig én mindig is szerettem volna megismerni. A mamám azt mondja sok mindenben hasonlítok rá. 

-Ez igaz! Mondja Eszti. Az anyuka meg, intett gyorsan a cserfes gyermekének. És aztán azonnal javította magát a lány.

Igen. Igaz lehet. Hiszen a gyerekek általában hasonlítanak a szüleikre, -gondolom! 

Közben a véndiófa árnyékában Rozi mama és Barna felidézték a múltat. A férfi sajnálkozott, hogy nem várt még egy kis időt a külföldre távozással. Amennyiben nem siet a költözéssel, most nem kellene szemrehányást tennie magának, hogy kimaradt Barni eddigi életéből. Azon lesz, hogy a fiúnak jó apja legyen, de a kimaradt időt, sajnos behozni már nem lehet.

Rozi mama pedig csak most tudta meg, hogy a lánya azért nem ment Barnával külföldre, mert őt nem akarta egyedül itt hagyni. Így most magát hibáztatja, hogy az unokája eddig apa nélkül élte az életét. Pedig milyen sokszor érdeklődött felőle. Letörölte az arcán végig guruló örömkönnyeket és azt mondta Barnának.

-Tudod édes fiam, Barni nagyon sokat kérdezősködött rólad. Nem tudtam felőled semmit sem. Így aztán fájószívvel azon igyekeztem, hogy az unokámnak jó nagyanyja legyek. Láttam, mennyire hiányzik neki az apa. De hát nem tudtam mit mondani neki rólad. Azon imádkoztam, hogy valahogy találjatok egymásra! És most nagyon boldog vagyok. Örülök, hogy találkoztatok.

-Nekem meg fogalmam sem volt róla, hogy egy ilyen tehetséges gyermekem van. Csak ne siettem volna olyan nagyon azzal a külföldre költözéssel! Nagyon sajnálom, hogy így alakult. Mondta némi szemrehányást téve magának. 

-Nézd a sors így akarta. Én sem gondoltam, hogy eltemetem a lányomat. Kérlek, légy jó apja Barninak! Látod felettem eljárt már az idő. Most pedig neked kell közölnöd vele, hogy a sokat emlegetett apja te vagy. Azt hiszem nagyon boldog lesz! Na akkor én megyek is és kiküldöm a fiadat. Van mit megbeszélnetek egymással. Azzal már indult is vissza a lakásban maradt vendégekhez. 

-Nos kedveseim itt is vagyok, bocsánat, de volt egy kis megbeszélni valónk az udvaron maradt fiatalemberrel. Barni kérlek menj ki te is, veled is szeretne beszélni!

-Oké nagyi máris megyek.

Aztán amint a fiú kitette a lábát a lakásból, Erikához és Esztihez fordult és annyit mondott.

-Szeretnélek benneteket megölelni. Lehet? Nem is gondoljátok milyen nagy öröm ez nekem, hogy az én Barnusomnak végre családja lesz. Neki mindig is hiányzott egy ilyen igazi család. Elfogadtok engem is? -ha nem is mint családtag, csak, mint az unokám nagymamája. Kérlek szeressétek őt, nagyon jó gyermek. Büszke vagyok rá! És azt hiszem a lányom onnan fentről, szintén boldog, hogy ilyen gyermeke van.

-Ó, kedves Rozi mama örülünk mi is a találkozásnak! Nagyon tehetséges az unokád. A lányomnak úgyis hiányzott egy nagyi, nálunk már nincsenek nagyszülők sajnos. Mondja Erika és hosszasan nagy szeretettel öleli át az idős asszonyt. Csatlakozik hozzájuk Eszter is.

-Én is örülök, de igazán! Újra lesz egy mamám. Sokszor éreztem a hiányát egy jó mamának. És te Rozi mama, Barnitól tudom, hogy nagyon jó nagyi vagy. Örülök neked.

Aztán a felesleges köröket nélkülözve a beszélgetés tovább folyt közöttük, mint akik már régóta ismerik egymást.

Közben a véndiófa árnyékában pedig Barna kéri a fiút, hogy üljön oda mellé, mert komoly mondanivalója van a számára.

-Gyere kérlek, foglalj helyet itt mellettem! 

Ő pedig mit sem sejtve kérdezi.

-Nos sikerült a nagyival beszélni? Gondolom beleegyezik, hogy eladjam a képeimet. Jó lenne, mert akkor betudnék segíteni a kiadásainak a fedezésébe. Sokat költ a rajzeszközeimre.

-Látom egy igazán jó gyermeket nevelt belőled Rozi mama. De mostantól nem lesz anyagi gondotok. Ígérem. Viszont nem erről szeretnék beszélni veled.

-Akkor miről? -kérdez vissza.

-Nem nagyon találom a szavakat, hogyan is kezdjek neki. Talán az lesz a legjobb, ha most itt és azonnal elmondom neked. Jól nézz meg!

-Én vagyok az édesapád. Nos édes gyermekem, te most az apáddal beszélgetsz itt a diófa alatt. Gyere, hadd öleljelek meg úgy igazán! Nagyon sajnálom, hogy csak most jutott a tudomásomra a létezésed. Van egy szupertehetséges fiam és fogalmam sem volt rólad. Tudnod kell! Nagyon szerettem az anyukádat. Aztán szorosan magához ölelte gyermekét.

-Ameddig csak akarod, mindig melletted maradok és vigyázok rád. Na és a nagyira is. Nagyon hálás vagyok Rozi mamának, hogy ilyen remek fiúval ajándékoz meg. Mert számomra nálad jobb és szebb ajándék nincs a világon. Köszönöm, hogy vagy nekem! Ezentúl mindig a közelemben szeretnélek tudni! Akaratomon kívül sok mindennel adós maradtam nektek.

-Én is örülök neked. Sokat álmodoztam rólad. Most azért egy kicsit elengedhetnél! Összeszorítasz teljesen, alig kapok levegőt!

-Jó-jó! Kicsit elragadtattam magam. De nagyon boldog vagyok, hogy vagy nekem.

-Alig tudom elhinni. Te vagy az apám? Milyen sokszor elképzeltem, hogy egyszer majd csak találkozom veled! Hogy nekem is lesz egy igazi családom. És most tessék itt ülünk egymás mellett. Mit szól majd a családod? Néz kérdőn az apjára.

- Örülnek neked és a mamádnak is. Ők fedezték fel, hogy te, talán az én fiam lehetsz, mert Eszti úgy találta a portré készítés közben, hogy nagyon hasonlítunk egymásra. És szintén ő hívta fel a figyelmemet a közös anyajegyre, ami a te nyakadon is ott van.

-Igen. Emlékszem. Annyira nézett, még ott ült előttem, hogy zavarba is hozott rendesen. Mondta, hogy nagyon ismerős az arcom. Hát akkor ezért volt az érdeklődése felém!

-Én meg azt gondoltam, hogy bejövök neki. Ha már Eszternél tartunk! 

-Ő viszont nagyon tettszik nekem. De hát ő is a lányod! 

-Ez így van. Jól látod. Ő a nevelt lányom. Erikával kaptam. De őt is sajátomként szeretem.

-Akkor ezentúl testvérek leszünk? Az úgy nem jó. Én szeretem őt, de nem úgy, mint egy testvért!

-Hűha!  És ezt ő már tudja?

-Nem. Még nem. Nem találkoztunk annyiszor, hogy elmondhattam volna neki!

-Nos lesz még elég időtök, hogy egymással tisztázzátok ezt a kialakult helyzetet. Mondja az apa. Most viszont menjünk vissza a többiekhez! 

-Biztosan kíváncsian várnak már bennünket. Egymást átkarolva nyitottak be a lakásba. És a felnőtt Barna a következőket mondta.

-Nos kedves családom! Köszönöm, hogy rátaláltatok a fiamra. De azt hiszem főleg az ifjú hölgynek tartozom nagy köszönettel. A jó megérző képességével ugyanis ő mindig, mindenbe beleüti azt a fitos kis orrát. De ezt most nagyon köszönöm neked gyermekem!

-Nos örülünk neked Barni. Üdvözlünk a családunkban. Szólalt meg Erika. Szeretnélek megölelni! Szabad? És átölelte a fiút. Aztán Esztit is hívta. Gyere, te is lánykám! Mostantól úgy tekintem, hogy két gyermekem van. Szerencsés vagyok, mert kaptam egy kész fiatalembert a lányom mellé.

-Tudjátok én olyan nagyon boldog vagyok! -mondja egy nagyot sóhajtva Rozi mama. Féltem, mi lesz Barnival? Ha már nem leszek! Így ahogy elnézlek benneteket, megnyugodtam. Látom, szép kis család lesztek! Lett egy testvére az unokámnak. 

-Na azt már nem, Rozi mama! Testvére nem szeretnék lenni! Csattan fel Eszti.

-Nem? ….. kérdez vissza a nagyi. Igazad van gyermekem. Azt hiszem Barni sem a testvéred szeretne lenni! De ezt beszéljétek meg egymás között. Ott kint a diófa alatt jókat lehet beszélgetni, menjetek és ismerkedjetek egymással.

És egy kis sütit, innivalót visz ki nekik a fa alatt lévő asztalra.

-Tessék fogyasszatok! Közben pedig tudtok egymással beszélgetni is. Aztán visszament a felnőttekhez a lakásba.

-Na, eddig simán ment a családegyesítés. Lehet, hogy kezdődnek a bonyodalmak? Nagyon remélem, hogy nem!

-Hogy érted ezt Rozi mama? -kérdi Barna.

-Hát úgy édes gyermekem, hogy a fiad szerelmes! Azt hiszem.

-Igen. Én is úgy gondolom!

-Erika! Mit szólsz hozzá? 

-Mit szólhatnék! Az én lányom is fülig szerelmes!

-Tényleg? Nem is tudtam róla! Csodálkozik a férfi. És ki a szerencsés?

-Mégis mit gondolsz? Hát a fiad kedvesem. Érted? -a fiad! Az első pillanatban, ahogy meglátta, belehabarodott. Bocsi. Azt hiszem így történt. De majd kiderül, talán elmondják nekünk is! És ha így lesz, vagy már van! Akkor nagyon észnél kell lennünk Barnus!

-Érdekes forgatókönyvet sodort elénk az élet. Remélem jó kis szerelmes történet kerekedik ki belőle! Vagy ha mégsem a gyermekeink egy szép emlékkel lesznek gazdagabbak. Majd vigyázunk rájuk! Az első szerelem nyomot hagy minden ember emlékezetében. Mondja kicsit távolba révedve Barna. Nos nekünk is van megbeszélnivalónk bőven, azt hiszem.

-Rozi mama, ha egyet értesz vele ezentúl a fiamról én gondoskodnék. És természetesen rólad is. Nem tudok elég hálás lenni, amiért ilyen szépen felnevelted Barnit. Ha bármire szükséged van csak szólnod kell! Kérlek használd is ki a lehetőséget, megérdemled, hogy gond nélkül élhesd az életedet. Köszönöm neked az eddigi áldozatos munkádat.

-Ugyan. Örömmel tettem. Igaz sokszor szomorkodtam, hogy így alakult az életünk. De el kellett fogadnom. És Barni egy remek fiú.

Amíg ők így hárman beszélgetnek, kint a padon is komoly beszélgetés zajlik.

-Tudod Eszti! Amikor ott ültél előttem a parkban és készült a portréd, bizony nem gondoltam, hogy ekkorát fordul az életem. Csak annyit szerettem volna, hogy találkozhassam veled és láthassalak többször. 

-Elárulom, nekem is hasonló gondolatok jártak a fejemben. Válaszol a fiúnak. Azt azért meg kell kérdeznem. Nem bánod, hogy nem szeretnék a testvéred lenni? 

-Ellenkezőleg. Örülök, mert azt én sem szeretném! Hiszen nem is vagyunk testvérek! És kicsit félszegen közelebb csúszik a lány felé a padon. 

-Örülök mondja Eszti. Féltem, hogy majd nem tetszem neked. És Barna mellé húzza magát, amennyire csak tudja. De jó itt ülni melletted!

-Én is így érzem! Mondja a fiú. És így ültek kéz a kézben egy ideig. Talán lassan vissza kellene mennünk, nem gondolod? Melyikünk fogja elmondani nekik? 

-Majd én! Anya már úgy is tudja. Válaszol a lány.

-Én is elmondtam apának amikor beszélgettünk. De furcsa ezt az apa szót kimondani! Még soha nem volt rá alkalmam. Pedig milyen nagyon vágytam rá! Esténként mikor egyedül voltam a szobámba szoktam beszélgetni az anyukámmal. Sokszor kértem tőle, hogy valahogyan intézze el nekem, ezt a találkozást. A nagyi mindig azt mondta még kicsi voltam. Nyugodtan beszélgessek csak vele, mert biztosan meghallja és vigyáz rám, onnan fentről! Sokáig hittem is Rozi mamának. Jó volt elhinni, hogy így van. 

-Nos már van családod. És bőven lesz alkalmad az apa szóval ismerkedni. Jó apát kapsz tőlünk! Barnus szuper apuka, majd meglátod te is. Na akkor, gyerünk mondjuk el nekik, hogy mi ezentúl járunk egymással. Mert ugye járunk? És összekapaszkodva, kéz a kézben a boldogságtól sugárzó arccal, léptek be a lakásba.

-Megjöttünk! Mondja Eszti. Hát tudjátok! Mi mostantól járunk egymással. Ugye Barni? 

-Igen. Mi járunk!

Erika szólalt meg elsőként. -Mondhatnám, hogy meglepődtem, de nem. A lányom érzéseit ismertem. Reméltem, hogy Barni, te is hasonlóképpen érzel az én cserfes lányom iránt. Örülök nektek! Ismerjétek meg egymást és majd meglátjuk mivé alakul a kettőtök kapcsolata. 

-Én hasonlóképpen gondolom. Mondja Barna az apa. Ugyan kicsit összekuszáltátok a dolgokat, de bízom benne nem lesz semmi probléma. Kívánom, hogy érezzétek jól magatokat egymással! Feladtátok a leckét nekünk nem mondom! Legyetek boldogok!

-Nos furcsa egy helyzet, meg kell hagyni! Szólal meg a nagyi is. Nem tudom hogyan alakul az életetek, de kérlek benneteket. Soha ne bántsátok egymást! Még akkor sem, ha a dolgok nem a kedvetek szerint alakulnak. Örül a lelkem. Jó rátok nézni, legyetek mindig ilyen sugárzóan boldogok!

-Köszi Rozi mama, azon leszünk! Szól Eszti. És annyit mond a fiúnak. 

-Ugye tudod! A nagyi szeretetét én is szeretném elnyerni. Már nem csak te vagy neki, én is itt vagyok.

-Na gyertek ide, szól az idős asszony. Bőven jut szeretet mindkettőtöknek. És magához öleli a két gyermeket. 

-Tudjátok nem gondoltam, hogy lesz még egy unokám. De nagyon boldog vagyok, hogy így alakultak a dolgaink! Nagyon szép család vagytok. Éljetek meg együtt, sok-sok örömöt és boldogságot. Vigyázzatok egymásra! És közben pedig alig győzi, kitörölni a szeméből az örömkönnyeket. 

Erika és Barna, egymást átkarolva nézte a nagyit a két gyermekkel. És szavak nélkül is érezték, milyen nagyon szerencsések, hogy végül így alakult az életük. Aztán Erika csak ennyit mondott.

-Igen. A sors néha kifürkészhetetlen. Új és újabb próbatétel elé állít bennünket embereket. Egy a fontos. Mindig a legjobb tudásunk szerint éljünk az adódó lehetőségekkel!

-Bölcs gondolat kedvesem. Jegyezte meg az apa. Sok időt elvesztegettünk egymás nélkül. A hátralévő közös életünket ezekután kezdjük felépíteni. Természetesen veled együtt nagyi. Amennyiben neked is megfelel. Szeretnénk, hogy az elkövetkezendő időben a családunk része legyél! Megérdemled a gondtalan életet.

-Igen nagyi! Szeretnénk! -ugye igent mondasz? Néz kérdőn Eszti az idős asszonyra. Kérlek Barni, mondj már te is valamit! Nem lehet, hogy nem él velünk Rozi mama! Én is szeretnék egy mamát!

-Nos kedveseim! Sok időt nem hagytatok a gondolkodásra! Hálával tartozom nektek, amiért nem hagytok egy öregasszonyt magára. Örömmel csatlakozom hozzátok, hiszen ti vagytok most már a családom. Igyekszem jó mamátok lenni. Köszönöm! 

Aztán a családegyesítés óta eltelt hat év. Rozi mama szépen belesimult a készen kapott kis családjába. Idős kora ellenére, ha az egészsége engedi, igyekszik a család segítségére lenni. És van, amikor neki van segítségre szüksége. Barna folytatja a már kiépített üzleti tevékenységét.  Munka van bőven. Jut a családtagoknak is belőle. A fiatalok, Eszti és Barni az iskola befejezése óta az apa vállalkozásaiban dolgoznak. Ők maradtak egy pár. Szeretik egymást és közös jövőt terveznek, esküvőre készülnek. Erika is a családi vállalkozásban találta meg a helyét. Most éppen Barni közelgő kiállítását szervezi Eszter segítségével. Az apa? -ő, nagyon büszke a tehetséges fiára és nagy jövőt jósol neki. Eszter pedig kiállítások szervezésében, tárlatvezetésben éli ki a művészetek iránti szeretetét.

Munkájukból adódóan sokat utaznak. Ez egy közös családi elhatározás volt. Amíg a nagyi velük van, így látják el a munkájukat. Azonban idővel majd, szeretnének visszaköltözni a Svájci otthonukba. 

Barni, mikor egyedül van még ma is beszélget az édes anyjával. Annál is inkább, mert időközben, megfestette azt a furcsa szivárványos felhőképződményt. Amit mindenki láthatott, aki akkor a téren tartózkodott. A szivárványhíd és a szivárványszív természeti jelenséget. Már több jelentkező volt a kép megvásárlására. A következő választ kapták az ajánlattételnél.

Ez a kép nem eladó.