Szöcskemese

Szöcskemese.

Hatalmas robajra ébredtek a csendes kis utca lakói. A munkagépek egyszerre érkeztek meg a legutolsó ház szomszédságában álló üres telek elé. Hamarosan kezdetét veszi az építkezés.

Szomorú nap volt ez Hoppinak, a szöcskének és barátainak, akik a telken éltek gondtalan békességben. A bogárkák már sejtették, hogy egyszer eljön ez a pillanat, mégsem törődtek vele, hogy egy napon el kell majd hagyniuk szeretett otthonaikat.

A munkások serényen pakolták le szerszámaikat és a kisebb munkagépeket az autókról, amivel érkeztek. Nagy volt a sürgés-forgás, a hangzavar. 

Szegény kicsi bogarak azt sem tudták, hogy merre szaladjanak ijedtükben. Mindenki igyekezett a lehető leggyorsabban összepakolni szerény kis batyuját és útnak indulni mielőtt bárki eltaposhatta volna.

Hoppi is összepakolta a legszükségesebb dolgait, majd felkerekedett, hogy biztonságos otthont keressen magának. Útközben összetalálkozott többi szöcskerokonával és megbeszélték, hogy együtt haladnak tovább.

-Egységben az erő! - kiáltották egyszerre az apróságok.

Csak ugráltak és ugráltak, át a telek másik végébe, az ócska kerítés tövébe. Már évek óta nem gondozta senki, mert a telek gazdáját nem érdekelte, a szomszédba pedig még csak pár hete költözött be új család. 

Hoppi ezt is a madarak fecsegéséből tudta. A szárnyas vadászok gyakran keringtek a bogárkák otthona felett, bízva abban, hogy finom falatokat csipenthetnek fel a földről. Ilyenkor legjobb volt  behúzódni a házba, bár néhány kíváncsi bogár - mint Hoppi - a nagyobb levelek között bújtak meg és onnan hallgatták ki a legfrissebb híreket.

A kicsi szöcske, miután megpihent így szólt a többiekhez:

-Kedves rokonaim! Kérlek, hallgassatok rám! Pár napja hallottam egy fecske csőréből, hogy a kerítés túloldala nem biztonságos! Ne menjetek arra! - kérlelte társait Hoppi. 

-Ugyan! Egy fecske csőréből! Ki hiszi azt el?! - csattant fel egy idős szöcske. 

-Ha valóban onnan hallottad volna, most nem lennél itt és nem parancsolgatnál nekünk! - dohogott egy másik. 

-Nem parancsolok senkinek! - húzta össze szemöldökét sértődötten Hoppi. - Én csupán meg akarlak óvni titeket a veszélytől! 

-Ugyan miért hinnénk neked?! Aki fecskékkel társalog, az bizony vagy álmodik, vagy hazudik! - torkolta le mérgesen egy nagyhangú asszonyság. 

Végül olyan hangzavar kerekedett a kerítés tövében, hogy az égben is meghallották a vidám szavú madarak. Néhány perc múlva már ott köröztek a népes szöcskecsoport felett és készen álltak, hogy lecsapjanak az ízletes falatokra. 

A riadt kis bogárkák végül fejvesztve menekültek át a túloldalra. Hoppi is velük tartott, bár még mindig kitartott amellett, hogy hatalmas veszélynek teszik ki magukat. De a madarak nem tétlenkedtek és már le is csaptak a népes társaság egy - egy tagjára.

Menekülés közben Hoppi egyszer csak megbotlott és mire sikerült volna felállnia és továbbindulnia, egy éhes galamb csőrében találta magát. A hatalmas madár egyenesen a kerítés túlsó oldalára repítette a megrémült kis bogarat, majd az udvar közepén leszállt, hogy elfogyassza csemegéjét. 

Szegény kicsi Hoppi, nem is tudta hirtelen, hogy mitől fél jobban: attól, hogy a galamb megeszi, vagy attól, hogy a kerítés ezen oldalán milyen más veszély leselkedhet rá. 

Amennyire tudott, igyekezett elmenekülni, de az éhes galamb erősen szorította a földhöz éles karmaival. Hoppi már felkészült a legrosszabbra. Ekkor azonban meghallott két kacagó hangot a távolból, amik egyre közeledtek. 

-Hess, hess, hess! Hess, hess, hess, hess! - kacagta két kisfiú egyszerre, miközben integetve szaladtak a galamb felé. Szorosan a nyomukban egy hatalmas kutya loholt,vidáman csaholva.

A kicsi szöcske éppen idejében ugrott félre, amikor a gyerekek odaértek, ahol a galamb csapdába ejtette. A madár fejvesztve menekült, miközben Hoppi kiszabadult karmai közül. Egy hatalmas ugrással - hogy a hangoskodók ne tapossák el - a kerítést szegélyező bokrokban keresett menedéket.

A kicsik észre sem vették, kacagva továbbszaladtak a behemót kutyával a nyomukban. Amikor a riadt kis bogárka kicsit kifújta magát, észrevette, hogy rokonai szintén a levelek közül vizsgálják a kertet. 

Amerre a szem ellátott, mindenütt szépen megnyírt bokrok, fák, puha és zsenge fű vette őket körül. Nagyon megörültek szerencséjüknek, hiszen úgy gondolták, itt új otthonra lelhetnek. 

Hoppi ugyan tartott tőle, hogy még bonyodalom származhat abból, hogy itt emberek élnek, ráadásul egy kutya is. De ő már nem mert szólni a többieknek. Így, amikor a vezetőjük jelt adott, ő is felkerekedett és a népes csapattal tartott, hogy megkeressék azt a helyet, ahol új otthont építhetnek maguknak. 

Ahogyan egyre beljebb merészkedtek a kertben, egyre inkább úgy érezték, hogy Hoppi valóban nem mondott igazat és szúrós szemekkel tekintgettek hátra a kis szöcskére. 

Már éppen csípős megjegyzést akart intézni hozzá egy haragos asszonyság, amikor robajra kapták fel a fejüket. A hatalmas kapu kitárult és egy óriási autó gördült be rajta. A kicsi bogárkák azt sem tudták, hogy hova ugráljanak ijedtükben. Mindenki fejvesztve menekült: vissza a bokrok közé, fel a járdára, fel az autóra, a kiszálló emberek ruhájára. Még olyan is akadt, aki a hatalmas kutya bundájában keresett menedéket.

Lett is erre akkora lárma és ijedtség, hogy Hoppi csak kapkodta a fejét zavarában. Ugyanis a kicsi szöcskék félelmükben kiabáltak, az emberek pedig meglepettségükben, hiszen eddig a napig nem élt erre ilyen sok bogár.

Az apa meglepetten csapkodott és taposott jobbra-balra, az anyuka ijedtében leseperte ruhájáról a rákapaszkodókat és berohant a házba. A kutya haragosan rázta magát, a kicsi gyerekek pedig tágra nyílt szemmel, csodálkozva nézték mi történik a kertjükben. 

Amikor a felnőttek bevonultak a házba, hogy megoldást keressenek a bogárinvázióra, a gyerekek kedves mosoly kíséretében, óvatosan leheveredtek a fűbe és tanulmányozni kezdték az új kis jövevényeket. 

-Mik ezek? - kérdezte a kisebbik fiúcska. 

-Szöcskék. - válaszolta a bátyja - Láttad, milyen nagyot tudnak ugrani?! 

-Hogy kerültek ide? Délelőtt még nem voltak itt. - tűnödött a kicsi. 

Ekkor hatalmas dörrenéssel valami a helyére került az építkezésen. 

-Lehet, hogy onnan jöttek. - mutatott a szomszédba a nagyobbik fiú. - Biztos megijedtek. Ne féljetek kicsi szöcskék! Nem bántunk titeket! - folytatta mosolyogva és meg akart fogni egy kicsi ugrándozó bogárkát , ám az elmenekült a bokrok alá. 

Hoppi, miután kifújta magát, keresett egy magasabban fekvő részt a bokrok alatt és hangosan beszédbe kezdett:

-Kedves rokonaim! - kezdte - Ti nem hittetek nekem, mégis megtörtént a baj. Ahol emberek élnek, ott bizony nekünk nem biztonságos! Azt javaslom, hogy induljunk minél előbb tovább egy olyan helyre, ahol békében letelepedhetünk!

A tömeg ekkor felmorajlott. Mindenki vagy túlságosan félt, vagy fáradt volt egy újabb úthoz. 

-Nem tudunk ma már továbbmenni! Fáradtak, éhesek és szomjasak vagyunk! - szólt egy idős szöcskeaaszony. 

-És nagyon félünk! - tették hozzá az apróságok. 

-Akkor hát erre megoldást kell találnunk. - töprengett Hoppi.

Amint mindenki leült egy kicsit megpihenni, az apuka kijött a házból és a gyerekekhez ment. 

-Hol vannak az apróságok? - kérdezte. 

-Mindenhol! - kacagott a kicsi fiú. 

-Hmm az nem jó - túrt bele a hajába a felnőtt - el kell őket vinni innen. 

-De mégis hova?! - kérdezték egyszerre a gyerekek. 

-Minél messzebb! Itt nem biztonságos nekik. - lépett melléjük az apuka és gondolkodóba esett. - Van egy ötletem! 

Hoppi reménykedve figyelte ahogyan az apuka szeme felragyog egy ki nem mondott ötlettől. De aztán el is komorult, mert a felnőtt kézen fogta a gyerekeket és a kutyával a nyomukban hátat fordítottak a kicsi szöcskének és bementek a házba. Szegény kicsi Hoppi fáradtan roskadt le egy fűszál takarásába. Most már minden reménye elszállt, hogy biztonságban tudhassa rokonait.

Egyszer csak az egyik kisszöcske felkiáltott: - Nézzétek! Valami készül!

Erre aztán mindenki felkapta a fejét és a kertet kezdte figyelni. 

A gyerekek egy hatalmas papírdobozzal tértek vissza, amin rengeteg apró kis lyuk volt. A dobozt óvatosan letették a fűbe, majd a nagyobbik fiú megszólalt:

-Gyertek kicsi szöcskék! Ne féljetek! Ugorjatok a dobozba és elviszünk titket egy biztonságos helyre! - bólogatott beszédéhez mosolyogva. 

Hoppi nem hitt a fülének! Tényleg igaz lenne? Még csak ugrálni sem kell nekik? Örömében azt sem tudta mihez kezdjen hirtelen. 

Persze a többi bogárka nem volt ennyire elragadtatva. Csapdától féltek és nem mertek közelebb menni. 

Hoppi végül elsőként elindult és egyre közelebb ugrándozott a dobozhoz. 

-Gyerekek, lépjetek egy kicsit hátra - szólt az apa - Nehogy összetapossuk őket. 

A kicsi szöcske érezte szívében, hogy most már minden rendben lesz és ezek az emberek segíteni szeretnének rajtuk. Így hát összeszedte minden bátorságát és egyre gyorsabb tempóban közelített a doboz felé. 

-Gyertek! Minden rendben lesz! Végre lesz új otthonunk! - hívta a többieket is. 

-A dobozban?! - kérdezte elkerekedett szemmel egy aggastyán. 

-Dehogy a dobozban! Nem hallottad?! Elvisznek bennünket valahova. 

-De mégis hova? Miért bízzunk bennük?! És ha ártani akarnak?! Éppen te voltál az, aki azt mondta, hogy az emberek veszélyesek! - csattant fel egy másik. 

-Ha ártani akartak volna nekünk, akkor már régen megtehették volna. Ráadásul - mutatott Hoppi a doboz oldalára - nem lyukasztották volna ki, hogy kapjunk levegőt. Ők jó embereknek tűnnek. Lehet, hogy mégiscsak tévedtem. - Azzal még gyorsabban szedte kicsi lábait a remény felé. 

A többi szöcske elgondolkodott a hallottakon és lassan ugyan, de Hoppi után igyekeztek. Szépen sorban, egymás után beugráltak a nagy dobozba. Amikor mindenki bent volt, Hoppi egy hatalmasat ugrott, ezzel jelezve, hogy nem maradt hátra senki. 

-Milyen sokan vannak! - csodálkozott el a kisfiú. 

Az apuka rátette a dobozra a tetejét és lassan felemelte. A szöcskék ugyan megijedtek és kicsit kellemetlenül érezték magukat a ringatózás miatt, de már nem volt visszaút.

Nem kellett azonban hosszú időt a dobozban tölteniük, hamarosan a szállítóeszköz földet ért és a tető is lekerült róla.

A kicsi bogárkák gyanakodva néztek körbe. Amerre a szem ellátott, hatalmas fák, bokrok és mindenütt füves terület vette őket körbe. Hoppi kíváncsian kiugrott és körülnézett. Majd amikor látta, hogy biztonságos helyre kerültek, jelzett a többi rokonának, hogy nyugodtan kijöhetnek a dobozból. A kicsi szöcskék ámulva nézték meg maguknak az új tájat, ahol felépíthetik majd leendő otthonaikat. Szerencsére mindenkinek nagyon tetszett a kis liget, ahova kerültek.

Az emberek mosolyogva figyelték, amint az apróságok elhagyják a dobozt és szétszélednek kedvenc parkjukban.

-Itt biztonságban lesznek - tette a kezét a gyerekek vállára az apuka.

-És bármikor meglátogathatjuk őket. - jegyezte meg a nagyfiú.

-Igen, ez igaz. - mondta a férfi - De most menjünk,hagyjuk őket új otthont építeni.

-Viszlát kicsi ugrik! - integetett a kisebbik fiúcska. 

-Viszlát! - köszönt el a nagyobbik is. Majd kézen fogva elindultak apukájukkal hazafelé.

Hoppi hálás szívvel gondolt a távolodó emberekre, akik reményt adtak neki és rokonainak, hogy szebb, boldogabb jövőt építhessenek ezen a mesés tájon.