Teodóra titka

Teodóra titka.

         Teodóra titka

-Már megint retek-óránk van – sóhajtotta unottan Rebeka.

    Rebeka nevezte el így a szerda délutánokat, amikor mindannyian az udvaron levő veteményeskertben dolgoztunk tanítónk, Mária Rafaella nővér irányításával.

   Nem igazán értettem, hogy miért nem örült, hogy végre kint lehettünk az udvaron, ahelyett, hogy a dohos, szürke teremben lettünk volna, amit akkoriban osztályteremnek használtunk. Igazán nem volt jellemző Rebekára, hogy annyira lefoglalta volna a tanulás, hogy egész nap azt akarta volna csinálni. Velem ellentétben, őt  az olvasás se kötötte le. Én, mióta megtanultam olvasni, ha csak tehettem, elbújtam egy sarokba vagy a kertbe egy bokor mögé és hagytam, hogy a könyvek lapjain megelevenedő képzeletbeli mesevilág ismeretlen tájakra és szereplők közé repítsen. Rebeka nagyon élvezte, ha utána ezeket a történeteket neki is elmeséltem, de arra nem volt türelme, hogy maga elolvassa ezeket a meséket. Annak ellenére, hogy ennyire különböztünk egymástól, mióta  csak az eszünket tudtuk, legjobb barátnők voltunk. Ami nem is csoda, hiszen mi  voltunk a „ két kicsi” az árvaházban. Csak mi kettőnket fogadtak be újszülött korunkban. A többiek pár éves korukban érkeztek. Mielőtt iskolásak lettünk volna, rengeteget játszottunk együtt a kertben. Minden egyes fát és bokrot ismertünk.

   Az ellen nem is lett volna barátnőmnek iskolás korában se kifogása, hogy továbbra is csak játszani menjünk ki. Igaz, számomra kertészkedés is játék volt, mert izgalmasnak találtam, ahogy figyeltük, hogy nőnek a növények. Egyedül azt nem szerettem, amikor „egyelni” kellett az apró kis hajtásokat. Alig bújtak ki a földből, máris minden másodikat ki kellett tépni. Állítólag jót tesz a növénynek. El se tudtam képzelni, hogy tehet jót az, hogy egy frissen kikelt kis növénykét, aki élni akar, kitépek és meghal szegényke. Hát nekem ehhez nem volt szívem! Ezért amit óvatosan kihúztam a földből, nehogy a kis hajszálvékony gyökérkék elszakadjanak, azokat a kis csírákat mind visszadugdostam, de  pár centivel arrébb. Kaptam is érte Mária Rafaella nővértől, hogy az én ágyásaim a legrendetlenebbek, és nemcsak nem látszott rajta, hogy dolgoztam rajta, de még csúnyább lett, mint amikor elkezdtem. Bezzeg barátnőmet mindig megdícsérte, mert ő pillanatok alatt kitépkedte a hajtásokat, nem sajnálta őket. Persze Mária Rafaella nővér nem vette észre, hogy Rebeka azért csapta úgy össze a munkáját, mert már menni akart játszani. Ugyanis, velem ellentétben, a kertészkedést munkának tartotta, ezért nevezte el retek-órának. Ezzel az erővel nevezhette volna krumpli-órának vagy répa-órának is, mert azokból sokkal több termett a kiskertünkben és amiből aztán Márta néni, a szakácsnőnk finom ebédeket főzött. Persze ezzel nem mindenki értett egyet, mármint azzal, hogy mindig finom az ebéd. Voltak nagyobb lányok, akik csak fintorogtak, amikor azt látták, hogy már megint répafőzelék volt ebédre. Persze kizárólag akkor fintorogtak, amikor a Kedves Nővérek nem látták. Én sose fintorogtam, de nem azért, mert nem tudtam volna finomabbat kitalálni, mint a répafőzelék vagy a krumplifőzelék. Mindkettő teljesen ehető étel, bár amikor ezek a krumpligombóccal és a répafasírttal váltakoztak egymás után, néha már nekem is elegem volt belőle kicsit. De a világ minden kincséért nem fintorogtam volna, amikor a Kedves Nővérek látták. Hiszen igazán nem ők tehettek arról, hogy a háború után nyolc évvel még mindig szegénységben éltünk,  ráadásul sok kis éhes szájat lellett jól lakatni és más ételre nem futotta a pénzükből. Fintorgás helyett inkább  hálásnak kellett volna az összes kislánynak lennie, hogy minket, szegény árvákat befogadtak és felneveltek. Ezért aztán úgy gondoltam, hogy itt szakadjon meg a kicsi szívem inkább, minthogy szomorúságot okozzak bármelyik Kedves Nővérnek. Főleg Mária Daniella nővérnek. Őt szerettem a legjobban. Olyan kedvesen tudta mondani nekem: „Teodóra, kérsz-e még, kincsem?” vagy azt, hogy „De szépet rajzoltál, nagyon ügyes vagy, kicsi Teodóra!” Amikor a felnőttek nem hallották, néha csúfoltak is egyes lányok, hogy én voltam a kis kedvence, de engem ez nem érdekelt. Mármint az nem zavart, hogy csúfolnak. Egyrészt én is éreztem, hogy engem szeret a legjobban, ezért igazuk volt. Másrészt, úgy voltam vele, hogy ez nem baj. Ha már nincs anyukám, legalább lehessen egy Kedves Nővér, aki engem szeret a legjobban és én is őt.

    Még a vezetéknevünk is azonos! Egyszer egyik gyerekkori mesekönyvét kölcsönadta és láttam, hogy bele volt írva az elejébe Szűcs Daniella tulajdona. Mária Daniella nővér ezt azzal magyarázta, hogy annak idején ő talált meg engem a kolostor bejárata elött egy mózeskosárban. Rögtön a szívébe fogadott és ő nevezett el Teodórának, mert ez azt jelenti, hogy „Isten ajándéka”. Így lettem Szűcs Teodóra, ami szerintem túl komoly név egy nyolcéves kislánynak. Amikor ezt a véleményemet elmondtam neki, Mária Daniella nővér csak nevetett azon a bársonyos hangján, megsimogatta a fejemet és azzal vígasztalt, hogy nem maradok örökre nyolcéves és amikor már felnőtt leszek, akkor jól fog jönni, hogy ilyen komoly nevem van. Hát ebben van valami. Már csak tíz évet kell kihúzni ezzel a névvel és akkor örülni fogok, gondoltam. Igazából már akkor is örültem, hiszen kedvenc Kedves Nővéremtől is azt láttam, hogy mindennek próbálta meglátni a jó oldalát és a jelennek örülni. Mindig rá szerettem volna hasonlítani, ezért úgy gondoltam ez egy jó kezdet, hogy ebben utánozom. Ha már külsőleg sose lehetek olyan szép, mint ő. Azt már nyolcévesen is megértettem, hogy csak a kedvességét és a türelmét tudom utánozni, az hogy külsőleg hasonlítsak rá, azt nem tudtam elhatározni. Pedig hogy szerettem volna én is olyan ragyogó szőke hajat, mint a nyári napsugár, ami homloka körül kilátszott a szorosrahúzott fityulából! Meg kellett elégednem saját sötétbarna copfjaimmal, amiben az ég világon semmi meséset nem találtam. Az egyetlen vígaszom kék szemeim voltak, ami kedvenc nevelőm égszinkék szemeivel egyeztek. Az egyetlen dolog, ami egyezett bennünk. A nevünkön kívül.

   Úgy látszik itt ez volt a szokás. Ráhel és Lea pedig Mária Rafaella nővér családnevét kapták, mert ő találta meg őket. Igazából nem kellett őket nagyon keresni, ugyanis Márta néni mondta neki, hogy a szomszédjukban meghalt egy házaspár a háborúban és két kislány maradt utánuk. Ezért Mária Rafaella nővér elment értük és elhozta őket. Ezt Márta néni mesélte egyszer.  Ezért Ráhel és Lea édestestvérek voltak igazából is, de az árvaházban mindannyian úgy éltünk mintha testvérek lettünk volna az összes többi kislánnyal. A Kedves Nővérek úgy gondoskodtak rólunk, mintha mind az anyukáink lettek  volna, de sajnos nem voltak azok. Nem is engedték, hogy Anyának szólítsuk őket. Kivéve Sárát és Rebekát, akik Márta nénit Édesanyának szólították, ugyanis tényleg az ő kislányai voltak. Emiatt nagyon irigyeltük Rebekát és Sárát.

  Úgy éltünk együtt, mint egy nagy család. Legalábbis, ahogy én a családot elképzeltem. Ugyanis azt láttam, hogy még a testvérek is összekaptak néha. Persze ez nekem teljesen érthetetlennek tűnt, mert azt gondoltam, hogy ha nekem lett volna egy kishúgom vagy nővérem, mindig mindenben a pártját fogtam volna  és sose veszekedtem volna vele. De Sára nem így gondolta.

-Nahát, Rebi,olyan ügyetlen vagy! Teljesen átjöttél az én soromba –szólt rá ingerülten a húgára – Nézd meg, itt egy idő után két hajtást is kitéptél, itt meg hármat! Teljesen elrontottad a soromat! Miért nem figyelsz jobban?

-Múltkor meg te tévedtél az én soromba, mégse szídtalak meg – vágott vissza Rebeka.

-Nem is igaz, ezt most csak úgy kitaláltad! Nem illik füllenteni!- torkollta le Sára.

-Nem is füllentettem, tényleg így volt  - védekezett Rebi – Nem szoktam füllenteni.

-Na erről mesélhetnénk, Rebeka... – szólt bele a beszélgetésbe Lea.

-Látod, Lea is azt mondja, hogy nem mondasz igazat...- örült meg Sára.

-Azt nem mondtam...- helyesbített Lea – csak azt, hogy előfordult már...

Nem szeretek beleszólni a testvéri vitákba, de úgy láttam, hogy már teljesen elfelejtették, hogy miről is kezdtek el veszekedni.

-Teljesen mindegy, mi volt múlt héten- próbáltam megbékíteni őket – Rebeka véletlenül ment át a sorodba. Ne haragudj rá, Sára!

-Teodóra, te ebbe ne szólj bele – szólt rám Sára és mérgében odajött és egy marék friss hajtást kitépett a soromból és ahogy megfordult, letaposott még tíz apró növénykét. Szomorúan néztem szegény élettelen hajtásokat és potyogni kezdtek a könnyeim.

-Ne hagyd magad, Teodóra – bíztatott Ráhel –Tépd ki te is az övét!

-Taposd le te is az övét – csatlakozott a húga is.

-De annak mi értelme lenne? – gondoltam magamban, miközben a könnyeimet próbáltam elmaszatolni a ruhám ujjával. -Attól megszelídülne Sára? Nem. Sőt, még mérgesebb lenne. A sötétség sötétséget szül. Ha azt akarjuk, hogy világosság legyen, fényt kell odavinni...Ezt egyik pap bácsitól hallottam egyik vasárnapi prédikációban.

  Felálltam és odamentem Sárához. Nem kellett nagyon nyújtózkodnom, hogy elérjem a nyakát, hiszen csak egy évvel volt idősebb nálam. A nyaka köré fontam a két karomat és megpusziltam az arcát. Sára olyan csodálkozó arcot vágott, mintha az udvaron átszaladó macskának három füle nőtt volna.

Ekkor ért oda Mária Rafaella nővér.

-Teodóra, látom te ráérsz játszani, ahhelyett, hogy a munkádat csinálnád – szólt rám szigorúan – Nézzenek oda, micsoda disznóól van itt! Teodóra, mit műveltél már megint?

-Nagyon sajnálom , Kedves Nővér, azonnal rendbe teszem – válaszoltam, gyorsan visszatérve a rámbízott ágyáshoz.

-Hát sajnálhatod is. Büntetésből nem kapsz vacsorát, helyette ittmaradsz és rendbe teszed az ágyásodat és még három ágyást megcsinálsz.

-Igenis, Kedves Nővér – válaszoltam halkan.

-A többiek elmehetnek- szólt szigorúan a Kedves Nővér.

Senki se mozdult.

-Lányok, nem hallottátok, mit mondtam?

Hirtelen Sára sírvafakadt és odaszaladt hozzám.

-Ne haragudj rám, Teodóra, nagyon bután viselkedtem. Bocsájtsd meg hogy letapostam és kitépkedtem a növénykéidet! Igazad volt: ez egy nagyon buta vita volt Rebekával. Ígérem , hogy máskor nem csinálok ilyet!

-Mi folyik itt, lányok? – kérdezteingerülten Mária Rafaella nővér.

-Bocsánatot kérek, Kedves Nővér – fordult oda Sára – én csináltam ezt a rendetlenséget . Teodóra semmiről se tehet. Tessék Teodórát elengedni vacsorázni és én szeretném megcsinálni helyette a büntetést.

-Csinálhatnánk együtt is - javasolta Ráhel, mint rangidős. A maga tíz évével a legidősebb volt ötünk közül. – Teodórán kívül semelyikünk se igyekezett megállítani a veszekedést...

   Hát így éltünk öten elválaszhatatlan barátnők, hol egymás szemét majdnem kikaparva, hol teljes egyetértésben, de egy percig se egymás nélkül. Még éjszaka is együtt aludtunk egy nagy ágyban mind az öten. A kolostor apró cellájába nem is fért volna be egynél több ágy. Ezért a padláson húzódó hosszú folyosóról nyíló sok kicsi cellában is mindegyikben több gyermek aludt egy ágyban. Kivéve a nagylányokat akik már nem fértek el többen egy helyen.

    De ennek nemsokára vége szakadt. Nem sokkal ezután Lea nagyon beteg lett. Nem tudtuk, mi baja, mert tőlünk elzárták, állítólag ragályos betegsége volt, azért. Hetekig nem láttuk kis barátnőnket. Ezért Mária Daniella nővért sem, legnagyobb bánatomra, ugyanis ő ápolta és ő se jött a közelünkbe, nehogy átadja nekünk a ragályos kórt. Mária Daniella nővér ápolónőnek tanult  annak idején , ezért mindig ő gondoskodott a kis betegekről.  Jól emlékeztem, hogy kisebb koromban, amikor beteg voltam és a betegszobában feküdtem lázasan, milyen hűvös volt a keze, amikor megsimogatta a homlokomat.

  Amellett, hogy sajnáltam Leát a betegsége miatt, titokban kicsit irigyeltem is, amiért ezek a hűvös kezek az ő homlokát símogatják és nem az enyémet. Ezt az érzést nemsokára felváltotta az aggodalom. Egyre kevesebb kedvünk volt játszani, csak ültünk bánatosan az udvaron tanítás után és Leára gondoltunk. Vajon meggyógyul? Egyáltalán, él még? Ráhel szeme sokszor piros volt reggelre a sírástól. Nem tudtuk, mit mondjunk neki , hogy megvígasztaljuk, mert mi is ugyanattól tatottunk, mint kis barátnőnk.

-Be kellene osonni titokban és megnézni – javasoltam egyik nap.

-Sajnos nem lehet. Nagyon őrzik – legyintett Ráhel lemondóan – Már régem beszöktem volna , ha lehetne.

-Úgy teszek ma este, mintha én is beteg lennék, akkor odavisznek – jutott eszembe egy másik ötlet – Aztán Mária Daniella nővér majd látja, hogy mégse vagyok beteg és visszaenged reggelre. De legalább megnézem a húgodat, Ráhel. Mária Daniella nővér szeret engem, biztosan megbocsájtja nekem ezt a kis tréfát.

-Megtennéd, Teodóra, a kedvemért? – nézett rám könnyes szemmel Ráhel – Jaj, de cuki vagy!

-Éljen Teodóra, a hős! Ilyen egy igazi barátnő! – tapsolt lelkesen Sára.

Csak Rebeka szemében láttam továbbra is aggodalmat:

-De azért vigyázzál magadra, édes Teodóra – suttogta remegő hangon – nehogy aztán tényleg elkapjad Leától és utána érted is aggódhassunk...

-Vigyázok, ne félj – nyugtattam meg kis barátnőmet – Nem megyek közel hozzá. Az ajtóban megállok majd.

-Akkor jó – nyugodott meg Rebeka.

   Este Sára és Ráhel is rámtette a takaróját és bebújtak hárman Rebekáé alá. Gondoltuk, három takaró alatt majd úgy bemelegszem, hogy azt hiszik, hogy lázas vagyok. De a nagy izgalomtól már azelött teljesen kimelegedtem, hogy a háromrétegű takaró alá bújtam volna. Annyira ideges voltam hogy sikerül-e a tervünk, hogy már vacsora közben remegett kezem- lábam és hol kivert a veríték , hol a fogaim vacogtak. Azt persze a többiek nem tudták, hogy nemcsak barátnőm kedvéért vállakoztam erre a hősies tettre, hanem saját magam kedvéért is. Annyira hiányzott már Mária Daniella nővér, hogy már nem érdekelt, hogy egészségesen vagy betegen, de mindenáron látni akartam.

  Feleslegesnek bizonyult a nagy izgalmam. A tervünk tökéletesen sikerült. Ráhel kétségbeesett hívására az éjszaka közepén azonnal megjelent Mária Rafaella nővér hálóköntösben kibontott hajjal. Pár perc múlva már éreztem homlokomon a régvárt hűvös kezet, amit száz közül is megismertem volna. Egy kétségbeesett sóhajtással  kihámozott a rámtekeredett takarótengerből, felkapott az ágyról és elindult velem a folyosón. Karomat a nyaka köré fontam, hiszen tudtam hogy igen nehéz lehet neki egy nyolcévest cipelni. Beszívtam éjszakára kibontott hajának édes illatát és egyáltalán nem zavart, hogy a selymes fürtök előreesnek és csiklandozzák az arcomat. Úgy éreztem, hogy a legjobb helyen vagyok, oda ahova mindig is vágytam. Ezen megnyugodva elnyomott az álom és semmi másra nem emlékszem.

  Fogalmam sincs, hogy mennyit alhattam, de zavaros lázálmaimból egy-egy pillanatra felébredve úgy tűnt nekem, hogy nem órák teltek el, hanem napok. Néha átfutott az agyamon, hogy milyen csalódott lesz szegény Rebeka, hogy nem tartottam meg az igéretemet és mégis beteg lettem. Pedig az igéret szép szó. De ezt nem tudtam továbbgondolni , mert újra visszahúzott az álom. Máskor meg azt állapítottam meg, hogy nem így gondoltam, amikor Mária Daniella nővér közelébe vágytam. Sokra megyek vele, hogy itt ül mellettem, ha én nem tudom két percnél tovább nyitva tartani a szememet!

  Amikor  egyik éjszaka felébredtem, furcsa zajra lettem figyelmes. Éreztem, hogy már elhagyott a láz és új erővel teltek meg tagjaim. Végre meggyógyultam! Megkönnyebbülten nagyot nyújtóztam és újra a szomszéd szobából beszűrődő zajt kezdtem el hallgatni. Mintha valaki sírt volna! De hiszen ez szeretett ápolóm, Mária Daniella nővér! Mi baja lehet szegénynek, hogy így zokog? Lábujjhegyen az ajtóhoz osontam. Nem volt kilincsre zárva, csak félig behajtva, így láttam kedvenc ápolómat, ahogy nekem háttal a feszület elött térdelt és imádkozott. Hálóingére csak egy hálóköntöst vett . Az elötte álló alacsony szekrényen pislákoló gyertya puha félhomályba vonta a kicsi szobát és fénye megcsillant vállára omló szőke haján.  Milyen gyönyörű, gondoltam magamban, ilyenkor látszik csak, hogy milyen fiatal.

  Újra hangosan zokogni kezdett és kétségbeesve könyörgött:

-Esedezve kérlek , Uram, ne vedd el őt tőlem. Inkább haljak meg én, de ne vedd el drága kislányomat, akit mindenkinél jobban szeretek. Bocsájts meg , Uram, természetesen csak Teutánad. .. Ne ródd fel nekem, hogy annak idején megfordult a fejemben, hogy ... nem tartom meg. Tudod, hogy a szívem mélyén sose kívántam a halálát és mennyire örültem, hogy a nővéreim azt tanácsolták, hogy szüljem meg... Könyörgök , gyógyítsd meg a kislányomat.

Nahát, gondoltam magamban, ezek szerint Leát mégse Mária Rafaella nővér találta, hanem Mária Daniella nővér szülte? Hogy mik derülnek itt ki!

    Felmerült bennem az a gondolat, hogy nem illik hallgatózni, főleg akkor nem, amikor valaki imádkozik. Elhatároztam, hogy tartom a titkot és nem árulom el senkinek. Már pont vissza akartam osonni az ágyamba, de amit ezután hallottam odaszögezett a  küszöbhöz.

-Mindenkor Szeplőtelen Szűz Mária , Mennyei Édesanyánk, te megérted egy anya fájdalmát. Könyörögj egyetlen gyermekemért, drága kicsi Teodórámért!

Hoppá, kaptam fel hirtelen a fejemet. Nem is Leáról beszél , hanem rólam! Hurrá, mégiscsak van anyukám! Legszívesebben odarohantam volna hozzá és össze-vissza puszilgattam volna azt a selymes haját, bársonyos arcát és kezét. De eszembe jutott, hogy imádkozás közben mégse illik zavarni, még akkor se, ha az anyukám. De az anyukám keservesen sír, mert azt hiszi meg fogok halni. Pedig nem is, mert itt állok láztalanul. Csak szólni kellene neki, hogy tudja! Csak meg kellene vígasztalni, nem hagyni, hogy szomorkodjon.

Alig jött ki hang a torkomon a meghatottságtól, ezért inkább suttogtam, mint mondtam:

-Ne sírj, drága Édesanya, már jól vagyok...

-Nicsak az én kis drágám hangja – kapta fel a fejét de továbbra is csak a gyertya lángját bámulta – Honnan beszélsz hozzám, drága kislányom? A menyországból próbálod megnyugtatni síró édesanyádat?

-Nem,  Édesanya, nem haltam meg. Itt állok a hátad mögött.

Ijedtében akkorát ugrott, hogy felborította a gyertyát. Az olvadt viasz végigfolyt a kis szekrény tetején. Akkorra már tényleg közvetlenül a háta mögött álltam, ezért amikor megfordult rögtön a nyakába ugrottam és egy percig egyikünk se tudott megszólalni, csak a könnyeink potyogtak. Aztán megköszörülte a torkát és próbált visszazökkenni szigorú ápolónői mivoltába, csekély sikerrel. Miközben felnyalábolt és visszavitt az ágyba, így dorgált:

-Hát te mit keresel itt mezítláb az éjszaka közepén? Azonnal az ágyba! Meg akarsz halni?

-Nem, semmiképpen se akarok. Igazából eddig se úgy terveztem, de most , hogy ilyen gyönyörű anyukát találtam, végképp nem szeretnék.

-Látom, mindenre van válaszod, te kis huncut – jegyezte meg  nevetve, amikor letett az ágyra, betakargatott és odaült mellém. – De az, hogy így forog a kis agyad, legalább azt jelenti, hogy túlvagy a nehezén. Hála Istennek! Már nagyon aggodtam érted.

-Azt hallottam... De nem kell értem aggódni, Édesanya, már jól vagyok. A Jó Isten meghallgatta az imádat és hipp-hopp meggyógyított, látod?

- Ennek nagyon örülök, édesem. Azért csak maradj szépen az ágyban még pár napig, amíg megerősödsz.

-Mondd csak, Édesanya, tényleg a te kislányod vagyok? Te szültél engem?- kérdeztem miközben megragadtam a kezét.

-Ezek szerint mindent hallottál...

- Csak onnan, hogy „...esedezve kérlek ne vedd el a kislányomat”. Amit azelött mondtál, azt nem hallottam. De amennyit hallottam, annak nagyon örülök. De ezt eddig miért nem mondtad el nekem? Mindig arra vágytam bárcsak te lennél az anyukám!

-Ez volt a rendfőnök tisztelendő anyánk kívánsága. Hogy ne tegyünk különbséget, hanem együtt nevejünk téged a többi árva kislánnyal. Hiszen ki látott már olyan apácát, akinek gyereke van?

-Én pont most látok egyet és nekem nagyon tetszik – mondtam egy huncut kacsintással és megpusziltam a kezét. – Az én Édesanyám – annyira tetszett ez a szép szó , hogy legszívesebben minden mondatba beletettem volna. Hogy bepótoljam az elmúlt nyolc éves lemaradást.

-Ne gondold, hogy egyszerű volt ezt nem elárulni neked – megsimogatta az barcomat - Az első két évben itt aludtál velem...

-Valami rémlik, ... de eddig azt hittem, ez azért volt, mert a háború után annyira szegények voltunk, hogy nem volt elég hely.

-Persze, azért volt.  Az épület egyik szárnya romokban volt, mert eltalálta egy bomba. Ezért minden kedves nővér cellájában aludt még egy vagy két kislány. Aztán, amikor a padláson helyrepofoztuk a régi cellákat, amiket már régen nem használt senki, oda felköltöztek a kislányok. Mivel  kétéves korodban már elkezdtél beszélni és engem Mamának szólítani, tisztelendő anyánk úgy gondolta, hogy jobb, ha te is a többi gyerekkel alszol. Sőt Sára és Rebeka is, mert az úgy igazságos.

-Szerintem egyáltalán nem bánják...De mit szólt tisztelendő anyád, hogy kisbabát vársz? Egyáltalán ki az én apukám? - szegeztem neki a kérdést. Mivel nem válaszolt rögtön,  hozzátettem - Azt ne mondd, Édesanya, hogy nincs apukám, mert annyira már nagylány vagyok, hogy tudom , hogy mindenkinek van apukája. Szeretted?

-Nem, kislányom, sajnos be kell vallanom, hogy nagyon sokáig szívből gyűlöltem. Mikor megtudtam, hogy annak a borzalmas éjszakának te lettél a gyümölcse, nővéreimnek hosszú hónapokba telt, mire türelmesen rávezettek, hogy meg kell neki bocsájtanom a szívem mélyén, a te érdekedben. Mire megszülettél már nem volt harag a szívemben iránta, mert már csak te voltál fontos számomra és neked az kellett, hogy béke legyen a szívemben.

-Miért mi történt?- kaptam szám elé a kezemet. El se tudtam képzelni hogyan lehet valaki olyan gonosz, hogy bántsa az én drága anyukámat.

-Nem a te kis ártatlan, tiszta, gyermeki lelkednek való hallani ezeket a borzalmas dolgokat. Van olyan, hogy jobb nem hallani a teljes igazságot. Én is próbáltam kitörölni a fejemből, eleinte még üldözött ez a szörnyű emlék rémálmaimban, de mostanra már  békét találtam.

-Ha ez ennyire szőrnyű volt, miért adtad nekem azt a nevet, hogy Isten Ajándéka?

-Mert te nekem az vagy. Isten ajándéka. Nem tehetsz apád bűnéről. Te egy másik emberke vagy.

-Arra még nem válaszoltál, hogy fogadták a többiek, hogy babát vársz.

- Természetesen  váratlanul ért  mindenkit. Én teljesen tanácstalan voltam, hogy mit csináljak. Hallani se akartam azokról a módszerekről, amitől ... szóval nem marad meg a baba. De tudtam, hogy egy gyerekkel nem maradhatok apáca. Viszont komolyan gondoltam a szerzetesi hívatásomat. Végül akkori rendfőnöknőnk oldotta meg a helyzetet. Azt mondta. „ Lányom, szűld meg és felneveljük együtt”. Nemsokára Rafaella egyik gimnáziumi ostálytársnője állított be hozzánk. Férjét elvitték katonának és rögtön el is esett a fronton.  Az asszony ott maradt az  alig egyéves kislányával. Vele is ugyanaz történt, mint velem, ezért ő is más állapotban volt. Nem küldhettük el szegényt,  bár nekünk se volt sok. Felajánlotta, hogy bármit elvégez a ház körül a szállásért cserébe. Azóta főz ránk.

-Csak nem Márta néniről beszélsz?

-De igen.

-Ezek szerint Rebeka is ilyen gyerek...

- Igen. Márta  szólt Rafaellának, hogy a szomszédjukban meghaltak a szülők és két kislány árván maradt.

-Igen, Ráhel és Lea történetét már hallottam.

-Így indult el az árvaház.

-Ezek szerint én indítottam el az egészet? – kérdeztem némi büszeséggel a hangomban. - Vagyis azért fogadtatok be sok gyereket, hogy elrejtsetek engem és senki se vegye észre, hogy egy kolostorban egy kisgyerek született?

-Ha neked ez a romantikus megoldás jobban tetszik, kislányom,  gondolhatod így is. Eredetileg valóban eszünkbe se jutott a háború után, hogy árvaházat nyissunk. Örültünk, hogy életben maradtunk. De annyi  gyerek maradt árván, hogy valószínüleg akkor is befogadtuk volna őket, ha te és Rebeka  nem születtetek volna ide.

-Tényleg, erről jut eszembe, mi van Leával?

-Már napok óta ott szaladgál a többi kislánnyal az udvaron. Aznap gyógyult meg , amikor te megbetegedtél. Előszőr attól féltünk, hogy ez egy halálos kór, de lám Lea is legyőzte és te is, hála legyen a Jó Istennek.

-És most, hogy tudom az igazat, mi lesz? Szólíthatlak Édesanyának?

-Csak akkor, ha kettesben vagyunk. Minden ugyanúgy megy tovább mint eddig – vont vállat. – Ez a mi kis titkunk marad. Tudsz titkot tartani?

-Természetesen. Egy kettőnk titka – jelentőségteljesen szám elé tettem a mutatóujjamat – De, Édesanya, esténként, ha senki nem látja, azért majd átszököm hozzád, hogy megölelgesselek és jóéjszakát kívánjak neked. Jó lesz?

-Nem bánom. Akkor majd kapsz pár anyai jóéjtpuszit.