Tévedések

Tévedések.

A negyedik osztályba új fiú érkezett. Lakatos Karcsi, a kreol bőrű, borzas hajú fiú, aki különösen piszkos ruhájával kivívta az osztály ellenszenvét. Már az első nap kiközösítették.

– Büdös vagy. Menj innen! – vágták hozzá a szavakat.

A kisfiú nem szólt. A leghátsó padba ült és sóvárogva nézte az uzsonnázó társait. Megrettent, amikor Katka, a szőke kislány, leült mellé. Szemében a félelem lángja lobbant egy pillanatra és teste picit hátrébb vonaglott.

– Szia! Kéred az uzsim felét? – nyújtotta a vajas-kenyeres párizsis szeletet a kisfiú felé.

Karcsi nem szólt. A meglepetés gyanakvássá érett az arcán. „Valami csel lehet ez…”

Ám a kislány letette a kenyeret a fiú elé a padra.

– Edd meg nyugodtan. Neked adom.

Lassan nyúlt a kenyér felé. Először csak megérintette, majd hirtelen mozdulattal emelte a szájához. Hálás tekintettel nézte a kislányt és hatalmas falatokkal tömte magába a kenyeret.

Az osztály először megdöbbent, aztán csúfolni kezdték a két gyereket.

Katka fütyült rá. Megsimogatta a kisfiú fejét.

– Holnap is hozok neked. Jó?

– Jó – válaszolt a fiú.

Az osztály megunta a skandálást : „ Két szerelmes pár, mindig együtt jár…” és Karcsit sem kezdték ki újra, egészen másnapig.

Másnap ugyanis Lakatos Karcsi, kopaszon jelent meg az osztályban. Többen is kitalálták, hogy talán tetves volt, és ezzel elindult az újabb támadás Karcsi ellen. Karcsika szótlanul tűrte, ült a hátsó padban, lehorgasztott fejjel.

– Hagyjátok békén! – Kiáltott fel Katka, ahogy belépett és az összes holmijával átült Karcsi mellé a hátsó padba.

– Ne törődj velük! Hallod? – ölelte át a kisfiút. – Nézd! Hoztam neked uzsonnát is – és elé tette a textilszalvétába csomagolt vajas-szalámis zsömlét és egy sportszeletet. Nem értette miért fakadt sírva Karcsi. Vigasztalón simogatta a fiú kopasz fejét.

– Ne sírj! Majd én megvédelek! Nem kell törődni velük.

A kisfiú megnyugodott, az osztály is visszavett a lendületből, amivel támadták újra és újra Lakatos Karcsit.

A tanítás végén Katka haza indult. Alig ért az utca sarkáig, amikor egy nála öt évvel idősebb cigány lány állt elé.

– Ebbe az iskolába jársz mi? – biccentett az iskola felé.

Katka megijedt a támadó hangsúlytól. Igyekezett leplezni félelmét, ami egyre fokozódott, ahogy a lány beszélt.

– Negyedikes vagy, mi? A Karcsival jársz egy osztályba, igaz?

– Igen.

– A beledet kiontom, ha csak ránézel is! Megértetted? Elkapunk, ha ki mersz jönni az utcára! Világos?

Katka hátrálni kezdett.

– Leszúrlak az utcán, te … – és olyan csúnya jelzőket és szavakat mondott Katkára, hogy még a papír sem bírja el.

– Antónia! Ne bántsd! – rohant oda Karcsi. – Őt ne bántsd! Hallod?

– Takarodj haza! Ne szólj bele! Az összeset kicsinálom!

– Őt ne! Őt ne! – Fakadt ki újra a kisfiú.

– Szaladj, Katka! – kiáltott, és a nővére elé állt. – Őt nem engedem!

Katka szaladni kezdett, és hazáig futott. Tudta, hogy miért van ez a helyzet, mégis félt. Rettegett és sírt. Ilyen gorombán még soha nem beszélt vele senki. Félelemmel indult másnap is az iskolába, táskájában a plusz uzsonnával Karcsinak. Ám Lakatos Karcsi nem jelent meg az nap az iskolába, és nem ment másnap sem. Aztán, soha többet nem látta senki, nem hiányzott senkinek. Csak Katka gondolt a kedves, riadt kisfiúra gyakran. Neki még sokáig hiányzott a hősies Lakatos Karcsika.