Tündérmati és Nono Manó

Tündérmati és Nono Manó.

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás Tengeren, a tenger közepén volt egy tündérsziget. A szigeten sok-sok páfránylevél nőtt, a páfránylevelek takarásában meg sok kis tündérlak állt, azokban laktak a tündérek. Tündérmati, a kis tündérlány is itt élt Tündérpapával, Tündérmamával és a bölcs Mamuval.

Történt egyszer, egy szép napsütéses reggelen, hogy Tündérmati kipattant ágyacskájából. Megmosta szemeit, hosszú hajába kötötte rózsaszín szalagját, és kikukucskált tündérlak ablakán. Látta a színes pillangókat kergetőzni a nagy páfránylevelek között, látta a kis méhecskéket a virágszirmokon szorgoskodni, és látott még valami nagyon furcsát. Az egyik páfránylevélen egy sötétkék manósapka lógott.

„Hát ez igazán érdekes” – gondolta magában, és máris elindult, azaz kiröppent kis szárnyacskáival, hogy utánajárjon a dolognak. Közelebbről nézve egy helyes kis csúcsos sapkát látott, melynek végét még egy sötétkék bojt is díszítette. Nagyon elcsodálkozott, mert a tündérek nem hordanak sapkát, különben is egészen apró volt, ezért nem illett senkire. Megfogta hát, és elindult vele, gondolván, hogy a gazdájának már biztos hiányzik. Csak azt nem tudta, ki lehet a gazdája.

Körbe röpült hát Tündérligetben, de minden tündér csak rázta a fejét. Nem tudtak segíteni, de tanácsolták, hogy a kiserdő felé induljon. Ismerte is a járást, mert arrafelé voltak Tündérpapával gyógynövényeket gyűjteni. Ahogy elérte az erdő szélét, máris valami halk sírdogálás ütötte meg fülét. A hang irányába haladt tovább, és hamarosan elért egy tisztásra. Körülnézett, és egy kis manót pillantott meg az egyik fa tövében. Amikor odaért hozzá, bánatos, nagy, kék szemeket látott egy kócos, szőke haj alatt.

„Szerbusz, én Tündérmati vagyok, te ki vagy?”

„Én Nono manó vagyok”

„Miért vagy olyan szomorú, kicsi manó?”

„Elvesztettem a sapkácskámat, és addig nem lehetek megint igazi manó, amíg meg nem találom”

„Akkor szerencséd, hogy rád akadtam, úgy látszik, téged kerestelek”

„Miért kerestél, nem is ismersz”

„Ezt a sötétkék sapkát találtam, és már látom is, hogy te vagy a gazdája. Tessék, rakd a fejedre.”

„Nagyon köszönöm, hogy elhoztad” – válaszolta Nono. „Most már újra tudok manóságokat elkövetni!”

„Remélem, ez nem valami csínytevést jelent” – mosolygott Tündérmati.

„Mi manók nem akarunk senkinek rosszat, csak néha egy kicsit pajkosak vagyunk. Olykor még az embereket is megvicceljük kicsit”.

„Akkor is biztos valami kópéságon törted a fejed, amikor Tündérligetben hagytad a sapkádat”.

„Tudod, a manók nagyon kíváncsiak, érdekli őket, mások hogyan élnek. Én is sokszor láttam már a tündéreket röpködni, és szerettem volna tudni, milyen egy tündérlak.”

„Bizony nem nagyon szép dolog másokat meglesni” – komolyodott el Tündérmati.

„Igazad van, nem is éreztem jól magam, amikor belopakodtam Tündérligetbe. Nem is csinálok ilyet többé.”

„Örülök, hogy így gondolod. Így talán még barátok is lehetünk”

„Az nagyon jó lenne” – ugrott egyet izgalmában Nono Manó. „Mindig szerettem volna egy tündérlánnyal barátkozni, csak soha nem vettek észre.”

„Mesélj magadról kicsi manó” – kérlelte Tündérmati. „Hol élsz, mit csinálsz nap mint nap?”

„Mi manók itt lakunk az erdőben, a fatörzsek rejtekében. Ha bárki közeledik, könnyen el tudunk bújni, mert kicsik vagyunk”

„Már többször sétáltunk tündérpapával az erdő fái között, körülötte is röpködtem, és még egyszer sem láttam manókat.”

„Ebből is láthatod, milyen ügyesek és óvatosak vagyunk. Aki ilyen apró, annak vigyáznia kell magára.” – válaszolta Nono Manó.

„Mit csinálnak a kismanók az erdőben?” – kíváncsiskodott Tündérmati.

„Nagyon vidáman élünk, szeretjük megviccelni az erre járókat. Néha felszaladunk a fára, és makkal dobáljuk meg őket. Ezen mindig nagyon meglepődnek, mert nem látnak minket”.

„Remélem, senkinek nem esik bántódása”

„Te igazán jólelkű tündér vagy, mindig gondolsz másokra. Természetesen nem vagyunk rosszak, inkább csak szeretjük a vidámságot. – nyugtatta meg Nono Manó, és így folytatta:

„De mi sem tréfálkozunk állandóan. Sokszor kell bogyókat gyűjtenünk, meg segíteni a kis állatoknak téli vackot keresni. Esténként meg, amikor már az állatok is pihennek, összegyűlünk a tisztásnál és táncolunk.”

„Hogyan táncoltok?”

„Körbe állunk, és énekeljük a kismanók énekeit. Néha egyikünk furulyán játssza a dallamot, akkor még jobban esik a táncolás”.

„Honnan tudjátok, hogyan és merre kell lépni?” – kérdezte Tündérmati.

„A régi manóktól tanultuk, akik szintén az előttük élt manóktól tanulták. Amikor a manók együtt táncolnak, és énekelnek, akkor jobban érzik, hogy összetartoznak, és még vidámabbak lesznek.”

„Az erdőlakók is biztos szeretik, amikor táncoltok”

„Az őzike, szarvas, mókus és a kis madárkák inkább a nyugalmat szeretik. Ha kicsit hangosabban énekelünk, zenélünk, akkor nem jönnek a közelünkbe. Amikor nyugodtan, csöndben nézelődünk, sokszor megnéznek, odajönnek hozzánk. Érzik, hogy mi nem bántjuk őket, hogy barátok vagyunk. Csak a bagolyra kell vigyáznunk, mert nem szeret barátkozni. Tudod, ő vadász, és fentről figyeli a zsákmányát, ezért nem jön a közelünkbe. Jobb is így, mert igazából mi is tartunk tőle egy kicsit.”

„Engem is megtanítasz egyszer a manótáncra?”

„Szívesen megtanítalak, ha máskor is eljössz. Mindig szerettem volna tündérlánnyal táncolni” – válaszolta Nono Manó.

„Ha barátok leszünk, akkor szívesen meglátogatlak. Szeretek veled beszélgetni, sok érdekeset meséltél már eddig is a manókról.”

„Én meg mégis csak örülök, hogy elhagytam a sapkámat” – nevetett Nono Manó. „Ezért tudtalak megismerni. Te egy igazán kedves tündérlány vagy.”

„Te is kedves manó vagy. Jaj, most látom, hogy elszaladt az idő, mennem kell.” – kiáltott fel Tündérmati, és elröpült Tündérliget irányába. Utoljára még visszaintett és boldogan gondolt arra, hogy milyen kedves új baráttal találkozott.

Itt a vége, fuss el véle.