Tündérszép Ilona és Árgyélus (Magyar népmese)

Tündérszép Ilona és Árgyélus (Magyar népmese).

Volt egyszer egy király és annak három fia. Volt a királynak egy almafája, amelyen aranyalmák termettek.

Olyan különös fa volt az, hogy éjjel virágzott, s meg is ért rajta az alma minden éjjel. Így a király gazdagsága

napról napra annyira szaporodott, hogy oly gazdag király nem volt az egész világon.

Egyszer azonban a király, amikor szokása szerint korán reggel kiment sétálgatni gyönyörűsé­ges kertjébe, az

aranyalmáknak csak a hűlt helyét lelte. Így történt ez másnap is, harmadnap is. Összehívta a király erre az

egész udvart, s kihirdette, hogy ha olyan emberrel találkozik, aki az aranyalmákat megőrzi, fele vagyonát neki

adja. Az őröknek sem kellett egyéb, odaállottak az almafához. De hiába volt minden, mert éjféltájban mély

álom ereszkedett reájuk, és alig múlt el negyedóra, mire felébredtek, az aranyalmák mind eltűntek.

Egyszer azután a tanácskozásban felszólalt a három királyfiú, és megjelentették, hogy ők fogják őrizni az

almafát. Legelőször is a legidősebb ment őrködni. De vele is csak ugyanaz történt, ami a többivel. A középső

sem járt jobban.

Végre a legkisebb vállalkozott, Árgyélus királyfi. Legelőször is dohánnyal jól megtömött aranyszelencét dugott

a zsebébe, így ült le az almafa alá. A holdvilág szépen világított Árgyélus királyfi arcára, már érezni kezdte,

hogy az álom össze akarja a szemét húzni, szippantott hát egy kis dohányt, jól megdörzsölte a szemét,

nagyokat prüsszentett. Aztán másodszor is nagyot szippantott a dohányból, még egyszer megdörzsölte a

szemét. Egyszer csak halk suttogást hallott. Feltekintett, hát a feje felett tizenkét hollót látott repülni. Egyenest

az almafához tartottak; a tizenharmadik holló, mint vezér, elöl repült. Árgyélus megkapta a tizenharmadik

hollónak a lábát, s felkiáltott:

- Megvagy, tolvaj! De midőn rátekintett, hát látja, hogy karja közt gyönyörű széplány fekszik, arany fürtjei

eltakarják szép fehér vállát.

- Ki vagy te, szép tolvaj? - kérdi a királyfi. - Soha többé el nem eresztelek!

- Én Tündérszép Ilona vagyok - mondta a széplány -, ezek a hollók pedig a lánypajtásaim. Mulatságból

minden este iderepülünk, hogy a sok aranyalmákat leszedjük. De nálad nem maradhatok, pedig megvallom,

hogy te vagy, akit soha felejtenem nem lehet, mert csak téged szeretlek!

- Maradj nálam - kérte Árgyélus.

- Nem maradhatok - felelte Tündérszép Ilona -, de megígérem, hogy ezen túl mindennap el fogok jönni, de az

almákat többé el nem viszem. Légy mindig itt, ha látni akarsz!

Ezzel, nagy robajjal elrepült a tizenhárom holló. Másnap az egész udvar nagy csodálkozására az aranyalmák

mind meg voltak. A király homlokon csókolta a fiát. Árgyélus csak azt kérte az apjától, engedje meg, hogy

tovább is őrizhesse az almafát. Ki is ment minden éjjel Árgyélus királyfi őrködni, hogy láthassa Tündérszép

Ilonát. De volt a király udvarában egy Vénbanya, aki Árgyélus királyfit nagyon szemmel tartotta. A király is

kezdett kíváncsi lenni, mi lehet az oka, hogy Árgyélus annyira szeret az almafánál őrködni. Magához szólította

hát a Vénbanyát, és így szólt hozzá:

- Látom, hogy Árgyélus királyfit te szemmel tartod. Vigyázd meg egyszer, mikor az almafánál őrködik!

A Vénbanya úgy tett. Mikor Árgyélus az almafához ment őrködni a Vénbanya a bokrok mögé bújt. Másnap

korán reggel már jelentette a királynak:

- Meglestem Árgyélus királyfit. Gyönyörűséges aranyhajú lánnyal láttam az almafa alatt ülni; holló képében jött

az almafára, úgy lett belőle aranyhajú lány.

- Hazudsz, Vénbanya! - mondta a király.

- Nem igaz! - De úgy van az, felséges uram. Ha kell, holnap jelet is hozok arról, hogy igazam van. Másnap

este Árgyélus és Tündérszép Ilona megint egymással mulattak. Maguk sem tudták, hogyan történt, mélyen

elaludtak mind a ketten. Ekkor előcsúszott a Vénbanya, és egy aranyfürtöt levágott Tündérszép Ilona hajából,

azután lassan elment. Felébredt tündérszép Ilona, sírni, jajgatni kezdett, felébredt erre Árgyélus is.

- Mi bajod van, kedvesem?

- Jaj, Árgyélus, élj boldogul, én téged soha többé nem láthatlak, nálad nem maradhatok; a házadban tolvajok

laknak, nézd, aranyfürtjeimből egyet levágtak.

Ezzel megölelte Árgyélust, ujjáról egy gyűrűt vett le, és Árgyéluséra húzta.

- Neked adom - mondta -, erről akárhol megismerlek.

Ezzel összecsapta kezét, hollóvá változott és elrepült. Másnap reggel a Vénbanya megmutatta az aranyfürtöt

a királynak. Nagyon csodálkozott a király, és tüstént magához hívatta Árgyélus királyfit.

- Édes fiam, testvéreidet már mind kiházasítottam, megjött az hogy téged is megházasítsalak; gazdag

királylányt kerestem számodra, azt hiszem, nem lesz ellenvetésed.

- Kedves atyám, én meg fogok házasodni, de csak úgy, ha én választok magamnak feleséget. Már találtam is.

Tündérszép Ilona lesz a feleségem!

A királynak nem tetszett a felelet, de bármint akarta is lebeszélni Árgyélust a kívánságáról, az nem engedett.

Kardot kötött az oldalára, és elment, hogy Tündérszép Ilonát megkeresse. Az egész udvar gyászba borult

utána. Már majdnem az egész világot összejárta Árgyélus, de Tündérszép Ilonának még a nyomára sem

talált. Egyszer egy kis házhoz jutott, a házban egy vén anyóra talált. Illendően köszöntötte. A vén anyó széken

ült, csodálkozva kérdezte Árgyélust:

- Hol jársz erre, ahol a madár se jár?

- Öreganyám - mondta Árgyélus -, nem tudná, nekem megmondani merre lakik Tündérszép Ilona?

- Nem biz én, édes fiam, de talán ha hazajön az uram, a Nap, mindenüvé odasüt, az talán meg tudja

mondani. De bújj el, mert meglát, felfal! Erre elbújt Árgyélus.

Hazajött a Nap, belép a szobába, mindjárt kezdte:

- Pfű, pfű, anyó, emberhús, büdös!

Erre kimászott az ágy alól Árgyélus, s köszöntötte a Napot.

- Szerencséd, hogy szépen köszöntöttél - mondta a Nap -, másként felfaltalak volna! Tündérszép Ilonáról nem

tudok semmit, de talán Hold bátyám tud felőle valamit.

Elment hát Árgyélus oda is. Ott is úgy járt, mint a Napnál. Az a Szélhez utasította. Oda is eljutott, szépen

beköszöntött, és a Széltől is megkérdezte, hogy nem tud-e valamit Tündérszép Ilona felől.

- Én - mondta a Szél - nem tudok semmit, de nem messze tőlem abban az erdőben lakik az Állatkirály, az

talán tud valamit.

Ment, mendegélt újra Árgyélus, már egészen beesteledett, úgy, hogy majdnem semmit sem látott, felmászott

egy fára, szétnézett, nem lát-e valahol világot. Csakugyan messze távolban észrevett egy kis világocskát, egy

szép kastélyból szüremlett. Bekopogott, kinyílott az ajtó, és egy óriás jött elébe, akinek a szeme a homlokán

volt.

- Jó estét, felséges király - köszönt Árgyélus -, nem tudnál te nekem Tündérszép Ilonáról valamit mondani, hol

lakhat?

- Szerencséd, hogy úgy köszöntöttél, mint illik, másként halálfia lettél volna! Én az Állatkirály vagyok.

Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán az állataim közül valamelyik tud felőle valamit.

Ezzel egyet füttyentett, és az egész palota azonnal tele lett mindenféle állattal. Megtette a király a kérdést, de

az állatok közül sem tudott senki semmit. Végre is előkullogott egy sánta farkas:

- Én - mondta a sánta farkas - tudok Tündérszép Ilona felől valamit. A Fekete-tengeren túl lakik, ott törték el a lábamat.

- Nahát, akkor vezesd oda ezt a szegény királyfit - mondta a király.

A sánta farkas azonnal odaállt, hogy Árgyélus üljön rá. Így mentek száz meg száz esztendeig. Egyszer csak

letette a farkas Árgyélust.

- Már én, tovább nem vihetlek, oda most már magad is eltalálsz, hisz nincs már messzire, csak száz

esztendőt kell még menni! - ezzel elbúcsúzott tőle, és elsántikált.

Ment, mendegélt Árgyélus tovább, egyszer csak egy völgyet lát mely három heggyel volt körülvéve. A

völgyben épp három ördög verekedett. Odament hozzájuk, és kérdezte tőlük, miért verekednek.

- Az atyánk meghalt, s maga után ezt a köpönyeget, ostort és a bocskort hagyta. Ez a köpönyeg olyan

köpönyeg, hogyha magadra veszed, és aztán a bocskort a lábadra húzod, és ezzel az ostorral egyet

csattantasz, és azt mondod: “Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok” ott vagy azonnal; ezen, nem tudunk mi

megegyezni. Nem tudjuk, kire mi jusson.

- No - mondta Árgyélus -, ha csak az a baj, majd elosztom én köztetek; hanem egyik hágjon fel erre a hegyre,

a másik arra, a harmadik meg amarra!

Az ördögök felmentek a hegyre. Árgyélus pedig felvette magára a köpönyeget és a bocskort, az ostorral egyet

csattintott, és azt mondta: “Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok, legyek azonnal Tündérszép Ilonánál!”

Azonnal egy kristálytiszta palota előtt termett. Éppen kitekintett az ablakon Tündérszép Ilona egyik

játszótársa, meg ismerte Árgyélust, beszaladt hangosan Tündérszép Ilonához:

- Itt jön Árgyélus!

Tündérszép Ilona azt hitte, hogy csak játszanak vele, pofon vágta a lánypajtását. De jött a másik, a harmadik,

a negyedik, a tizenegyedik, de úgy jártak mind a tizenegyen, mint az első.

Árgyélus bekopogott az ajtón. Egy öregasszony jött ajtót nyitni. Nagy csodálkozással nézett Árgyélusra. Aztán

a csodálkozása nagy örömmé változott.

- Jaj, de jó, hogy itt vagy, Árgyélus, legalább megszabadítod a királykisasszonyunkat! Most nem lehetsz vele,

csak éjféltájban, mert csak akkor járhat szabadon. Akkor, ha te háromszor megcsókolod, a Varázslónak nem

lesz több hatalma rajta. Most éppen jókor jöttél, mert nincs itthon, másként halálfia lennél.

- Nem félek én tőle sem - mondta Árgyélus -, megvívok én vele!

Az öregasszony behívta Árgyélust, selyemágyat vetett neki, pompás vacsorát készített számára, aztán azt

mondta:

- Minden-éjjel eljön ide Tündérszép Ilona, ne aludj el!

De az öregasszony gonosz boszorkány volt. Volt egy sípja, melyet, ha megfújt, akit akart, elaltatott vele. Most

is kihúzta a sípot, elfordult és sípolt, és attól Árgyélus úgy elaludt, hogy azt sem tudta, hogy a világon volt-e

valaha. Éjféltájban eljött Tündérszép Ilona, meglátta a kedvesét, és felkiáltott:

- Ébredj fel, kedvesem! Ha háromszor megcsókolsz, megszabadulok a varázslattól. De Árgyélus nem ébredt

fel. Reggel azt mondja a vén banya:

- Itt volt Tündérszép Ilona, de te aludtál, mint a bunda.

Másnap is úgy történt, harmadnap is. De egyszer, amint a Vénboszorkány elbóbiskolt, Árgyélus meglátta a

nyakán a sípot. Leoldotta, és kíváncsiságból belefújt. Hát látja ám, hogy az egész cselédség elaludt tőle.

Ekkor tért észre, hogy azért aludt ő is olyan mélyen, mikor a vén banya sípolt. Most a maga nyakára

akasztotta a sípot, és valahányszor a Boszorkány fel akart ébredni, ő mindannyiszor sípolt egyet.

Így volt éjfélig. Ekkor jött Tündérszép Ilona. Árgyélus háromszor megcsókolta, és azonnal az egész vár

kivilágosodott, minden ajtó felnyílt, a Vénboszorkány elsüllyedt. De hogy másodszor megcsókolta volna

Árgyélus Tündérszép Ilonát, előbb tizenegyszer pofon vágta.

- Ez azért van, mivel te tizenegy játszótársadat pofon vágtad, mikor igazat mondtak.

- Megérdemlem - rebegte Tündérszép Ilona.

Ekkor Árgyélus karjába vette Tündérszép Ilonát, felhúzta a köpönyegét és bocskorát, ostorával egyet

csattantott.

- Hipp-hopp! Ott legyek, ahol én akarok, legyek az apám várában! Azonnal odarepültek egy szempillantás

alatt. Árgyélus hatalmas király lett, Tündérszép Ilona hatalmas tündér; ha meg nem haltak, most is élnek.

Rajzokat készítették:

Csányi László, Zsikó Alisa, Ördög Enikő, Szögi János

Sándorfalvi Pallavicini Sándor Általános Iskola

és

Nagy Krisztián, Vízvári Alíz, Czeglédi Anna, Répási Luca, Birkás Anna, Szabó Kata

Sándorfalvi Térségi Alapfokú Művészeti Iskola

2022.