Új élet az öreg vízimalomban 3. rész

   A gyerekek lelkesen tették, amit Regő kért tőlük. 

 - Hanga! Kérlek menj Ilka mamához, kérjél tőle gyógykenőcsöt, meg sebre való kötöző anyagot! Huba! Te pedig töltsd meg kérlek ezt a két bőrtömlőt a patak vizével! - mondta Regő. Majd felkészülve minden eshetőségre, a molnár barkácsolt egy hordágyat. Vágott az erdőben két karvastagságú, viszonylag egyenes és hosszabb faágat, amihez hozzákötözött egy régi lisztes zsákot. A zsákot hosszanti irányban két két sarkával a botokhoz erősítve, egészen jó hordágyat készített. Katica pedig rakott a kosárba tegnap sült perecet, egy fatálat és egy pokrócot. Mindenki a nyakába akasztotta a tarisznyáját, és készen is voltak indulásra. Elbúcsúztak Ilka mamától, és elindult, a kutya kereső expedíció. Regő hozott magával egy bozótvágó kést, amire azért volt szükség, mert ismervén Loncsos szokásait, tudta, hogy mindenféle bokorral, gazzal benőtt területen szeret szaladgálni. Loncsos sokszor tért haza bogáncsokkal, fűkalászokkal a szőrében. 

 - Gyerekek! Innentől teljes csendben megyünk. Nagyon figyeljetek a fületekkel, hátha hallunk nyüszítést, vagy vonyítást. - mondta Regő. És így is tettek. Csak az ágak recsegése, és a bozót csapkodása hallatszott, ahogy meneteltek az erdőben. Rendszeresen megálltak, hallgatóztak. Aztán hangosan hívták a kutyust.

 - Loncsos! Merre vagy? Gyere ide! Itt vagyunk! Loncsos! - kiáltották, majd a legnagyobb csendben füleltek, hátha kapnak választ. De bizony a madarak csicsergésén és a harkály kopácsolásán kívül semmit sem hallottak.

 - Mi lehet vele? - aggódott suttogva Hanga. Huba most odafordult testvéréhez:

 - Ne aggódj! Megtaláljuk! - suttogta vigasztalóan. Majd tovább meneteltek, füleltek, hívták a kutyust, és megint hallgatóztak. A csapat a hosszú meneteléstől az ágas-bogas terepen egyre fáradtabban lépegetett.

 - Ne álljunk meg egy kis pihenőre? - kérdezte Katica. Regő jó ötletnek tartotta, látva, hogy a gyerekek már nagyon elcsigázottak. Egy szép nagy fa alá leterítették a pokrócot, rátelepedtek és csendben eszegették a perecet. Ittak a bőrtömlőből patak vizet, aztán csendben készülődtek a további keresésre. Mindenki nagyon határozott volt, nem volt kérdés, hogy Loncsos nélkül nem mennek haza. Ezért eszükbe sem jutott, hogy milyen fáradtak. Regő és Katica büszkén nézett a gyerekekre, akik nem nyafogtak, és nem panaszkodtak. Az ételtől, italtól, és a pihenőtől új életre kapva folytatták a keresést. Elől ment Regő, tisztítva a terepet, utána Huba, Hanga, és végül Katica. Az egyik megállónál mintha nyüszítést hallottak volna. 

 - Loncsos! Te vagy az? - kérdezte Regő. Megint nyüszítés. A csapat betájolta, hogy merről jön a hang, és elindult abba az irányba. A nyüszítést egyre közelebbről hallották. 

 - Oda nézzetek! - mutatott Hanga az egyik bokor felé. - Ott fekszik! Látom a csatakos szőrét. - mondta a kislány. 

 - Biztosan belelépett az orvvadászok csapdájába! - mondta Regő bosszúsan. Ahogy azonban közelítettek, nem mindennapi látvány tárult a szemük elé. Loncsos valóban ott feküdt, de nem ő volt csapdában, hanem az őzike, akit Loncsos és Regő mentett meg annak idején. Mellette pedig egy apró őzsuta. Látszott, hogy az őz anyuka próbált menekülni, mert körülötte a földet felkapálta patáival, de a lábát erősen fogta a csapda, így beletörődve feküdt ott kiszolgáltatottan, éhesen, szomjasan, a gidájával együtt. Loncsos pedig egy tapodtat sem mozdulva mellőlük, vigyázott a barátaira. Mikor Regőék odaértek, Loncsos nyüszítve panaszolta el a történteket gazdájának.

 - Az a vas! Megfogta őzikét! Nem tudott elmenekülni! De én vigyáztam rá! Mikor jött a róka megküzdöttem vele, nem hagytam, hogy bántsa őket! Alig vártam, hogy ide érj! - sírta el bánatát a kutyus.

 - Jól van Loncsos! Ügyes vagy! Vigyáztál rájuk! Jó kutya vagy! - simogatta az egész család a hűséges ebet. Ahogy Huba a fülénél simította, Loncsos felnyüszített. 

 - Nézzétek! Itt van egy nagy seb! - mutatta meg Huba a sérülést.

 - Ó! Még harcoltál is! - nézett a kutyusra kedvesen Katica. - Ne félj! Minden rendben lesz. Katica most elővett egy fatálat, amibe öntöttek vizet, és először az őzikét itatták meg, majd Loncsost. A gidán látszott, hogy anyukája továbbra is tudott róla valamennyire gondoskodni, de azért ő is gyengécske volt. Most Regő a csapdában levő őzikéhez fordult. Megsimogatta, és megnyugtatta, hogy nem lesz semmi baj, kiszabadítják. Az őzike lankadtan adta meg magát Regőnek, ugyanis már nem sok erő volt benne.

 - Gyerekek! Most megbeszéljük, hogy hogyan szabadítjuk ki az őzikét úgy, hogy a legkisebb sérülést okozzuk neki. Már így is sokat szenvedett - mondta Regő. Katica, és a gyerekek feszülten figyeltek, tudva, hogy ez most nem mindennapi feladat lesz.

Folyt. köv.

További mesék a https://www.esztimese.hu oldalon! Szeretettel várlak ott is!