Utazás

Utazás.

Vilkóék kertjében egy hóember állt, ő készítette a szüleivel. Hideg volt már egy jó pár napja, így nem olvadt el.

-          Kedves Hóember! Szerinted mikor jön a karácsony?

-          Érzem, hogy hamarosan.

-          De jó, már nagyon várom! Azt hiszem, elébe megyek. Tudom is, hogy hogyan.

-          Jól meggondoltad magad?

-          Igen! Mindjárt besötétedik, ezért ma már nem mehetek, de holnap reggel indulok, elutazom.

-          Ahogy jónak látod!- Vilkó bement a házba, megvacsorázott, majd készülődött a lefekvéshez. Amikor már az ágyban volt, anyukája mesélni kezdett. Mesélt és mesélt… egyszer csak Vilkó ott állt egy vonat előtt. De nem ám, akármilyen volt az! Piros színe csillogott-villogott. Beszállt a vezetőfülkébe és elindította. A vonat pöfékelni kezdett: pöf-pöf, pöf-pöf. Ment, zakatolt fel, s le, hegyen-völgyön keresztül. Ahogy ment, egyre feljebb és feljebb, egyre több volt a hótakaró és egyre jobban esett a hó.

-          De gyönyörű!- addig nem állok meg, amíg nem találom meg a karácsonyt. – gondolta magában. – De a vonat egyszer csak megállt. Vilkó elcsodálkozott.

-          Akkor leszállok és körülnézek.-jelentette ki. Így is tett.  Ment néhány lépést és ott állt előtte egy egyszerű, ám mégis gyönyörű templom. Belépett az ajtaján. Üres volt, azaz hogy mégsem.

-          Gyere Vilkó, ülj le egy kicsit az egyik padba és pihenj meg.- A fiú körülnézett, de egy teremtett lelket se látott, de azért mégis leült. Valami megfoghatatlan melegség járta át a szívét.

-          Szerinted mikor jön a karácsony? Őt keresem. – mondta fennhangon.

-          Hamarosan.

-          Otthon, már három gyertyát is meggyújtottunk: a hitet, a reményt és az örömöt. Már csak egy maradt. – Erre már nem jött válasz. Ült még egy darabig és nézte a falon lévő jól ismert képeket, a freskókat. Teljesen átjárta testét a misztikum. Egy idő múlva felállt és tovább robogott a vonattal. Őzek, szarvasok kísérték egy darabig. Aztán ők is elmaradtak. A táj meseszép volt. Egyszerűen nem tudott betelni vele.

-          De gyönyörű!- addig nem állok meg, amíg nem találom meg a karácsonyt. – gondolta újra magában. – De a vonat egyszer csak ismét megállt. Vilkó már nem is csodálkozott.

Akkor leszállok és körülnézek.-jelentette ki. Így is tett.  Egy fenyő állt az út szélén. Hó fedte. Szép volt, sudár, s az illata tetőtől-talpig betöltötte a gyermek lelkét.

-          Szerinted mikor jön a karácsony? Őt keresem. – kérdezte a fenyőt.

-          Hamarosan. Menj haza, otthon már várnak! Nemsokára találkozunk!- Vilkó így is tett, tovább robogott a vonattal. farkasok, rókák kísérték egy darabig. Aztán ők is elmaradtak. A táj szépséges volt. Apró pehelycsillagok hulltak az égből, a földön a vastag hó csak úgy csillogott-villogott.

-          Vajon miért mondta azt a fenyő, hogy: „nemsokára találkozunk”? Hmm.,hmm. Na mindegy, hazamegyek.

-          A vonat tovább robogott, immár hazafelé. Nyuszik, mókusok, varjak kísérték egy darabig. Aztán ők is elmaradtak. A táj csodaszép volt. hatalmas égig érő, hófedte hegyek, csipkés bércek, mélységes-mély szurdokok mellett haladtak el. Aztán befagyott, jégkristályos patakok, tavak fölött egy hosszú-hosszú hídon. Elmondani se tudom, hogy milyen szemet gyönyörködtető volt a látvány. A csillogó-villogó piros vonat egyszer csak megállt a házuk előtt. Vilkó amint kiszállt, az hirtelen eltűnt. Nem volt se híre, se hamva. Azonban ott állt a házuk előtt a hóember.

-          Kedves Hóember! Szerinted mikor jön a karácsony?

-          Érzem, hogy hamarosan.

-          Mindig csak ezt mondod.-dohogott magában.- Aztán bement a házba. Ott állt a nappaliban egy fenyőfa, amely ismerős volt, de mégsem.

-          Szervusz, Vilkó!- köszöntötte. – Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy: „hamarosan találkozunk”? Itt vagyok!-mosolyodott el.

-          Igen, te vagy az! Káprázatos a ruhád! Átöltöztél?

-          Igen!

-          Milyen csillogó-villogó díszek vannak rajtad, szaloncukor, gömbök, füzérek és még gyertyák is! Nagyon ékes vagy!

-          Köszönöm a bókot!- pirult el a karácsonyfa. – Menj, a szüleid már várnak, gyújtsd meg az utolsó gyertyát is. - Egyszer csak Vilkó felébredt. Körülnézett.

-          Csak álom volt? – mosolyodott el. – Szép álom.- azzal felkelt, felöltözött, megmosakodott és kiment a konyhába.

-          Jó reggelt!- köszöntötte a szüleit.

-          Jó reggelt!- viszonozták az üdvözlést. – Gyere, reggelizzünk, utána sok teendő vár még ránk!- Így is történt. Ebéd után meggyújtották az utolsó gyertyát, na, melyiket? Igen, a szeretetet.

Megterítették az asztalt friss beiglivel, kaláccsal, süteményekkel, majd mindenki szépen átöltözött. Amikor Vilkó ismét kiment a nappaliba, ott állt egy ragyogó, fenséges karácsonyfa. Vilkó elmosolyodott. A karácsonyfa mintha rákacsintott volna, vagy képzelődtem? Képzeljétek el, hogy ott sorakoztak alatta a díszesen becsomagolt dobozok, mindenkinek egy.

-          Boldog karácsonyt!-köszöntötték egymást.

Ha nem így történt volna, az én mesém is tovább tartott volna!