Varázslatok

Varázslatok.

            A világűrben valahol egy szomorú kismanó ült a Manócsillag szélén. Arra járt Manótündér, és megsajnálta.

            – Mi a gondod Kismanó? – kérdezte.

Kismanó megrázta piros sapkás fejét, és nem válaszolt. Manótündér leült mellé, és letette a varázspálcáját. Úgy gondolta, most egy jó beszélgetés segíthet Kismanónak.

– Valaki megbántott? – érdeklődött komolyan, de Kismanó csak rázta a fejét, hogy nem. Manótündér türelmesen várt, majd amikor egy hullócsillag átsuhant az égbolton, végre megszólalt a kismanó:

– Remélem teljesül a kívánságom! – suttogta.

A Manócsillag lakóinak óhaját Manótündér teljesítette, ezért mind hozzá jutott el. Kissé gondterhelten így szólt:

– Adok neked egy földvizsgálót, nézz szét, hogy melyik házban szeretnél élni!

Kismanó csodálkozva figyelte, ahogy a tündér suhint egyet a varázspálcájával és azonnal ott terem egy távcső. Abba belenézett, és sokáig keresgélt egy otthont, amelyben szívesen éldegélne. Már kezdte elveszíteni a reményt, amikor végre feltűnt egy barna ajtó, amelyen éppen akkor lépett ki három kisgyerek, nyomukban a szüleikkel. Beszálltak egy kényelmes autóba, és elhajtottak.

– Szerintem nyaralni mentek! – örvendezett Kismanó. – Lesz időm megismerkedni a házukkal, amíg távol vannak! – tette hozzá. – Varázsolj engem oda! – kérte Manótündért.

– Biztos vagy abban, hogy itt akarod hagyni Manócsillagot? Itt minden csupa csillagfény, csodás színek és szerető család vesz körül. Örökre itt szeretnéd hagyni? – nézett aggódva Kismanóra.

– Igen! Új helyet keresek, ennél szebbet és jobbat, érdekesebbet! – felelte Kismanó.

– Rendben van! – válaszolt Manótündér, és a varázspálcájával egy kör rajzolt, majd a Föld felé suhintott, éppen oda, ahol a három gyerek lakott, majd odaadta Kismanónak.

– Kérlek, vidd ezt magaddal, és rejtsd el jól!  Ha mégis haza szeretnél jönni, kapd a kezedbe, gondolj Manócsillagra és a szüleidre, és fogod tudni, hogy mi a varázsige, amellyel hazatérhetsz – magyarázta Manótündér.

– Köszönöm! – vette el a varázspálcát Kismanó. Ekkor hirtelen hatalmas forgószél kerekedett, amely felkapta, és vitte magával, egészen a kiszemelt új otthonáig. Ott aztán letette, és a csodás nyári estében egyedül állt a barna ajtó előtt Kismanó. Körbejárta a házat, és meglátott egy résnyire nyitott ablakot.

– Azon én beférek! – gondolta, de bizony nem tudta, hogy másszon fel olyan magasra. Arra járt egy cica, és megszólította.

– Segítenél nekem feljutni? – kérdezte.

– Ott a varázspálcád, kérd meg azt! – felelte a cica.

Igaza van, hiszen nálam a varázspálca, majd ő segít! – gondolta, és kérlelni kezdte, hogy juttassa fel apró termetét a felső szint ablakpárkányára.

Ó, ez a varázspálca akkor segít, ha haza akarok menni! Akkor is csak a megfelelő varázsigével! – jutott eszébe, és szomorúan betette a belső zsebébe. 

– Látom, hogy ide én kellek! – sóhajtott a cica, és hátára vette az aprótermetű manót, felkapaszkodott az ereszen és letette a rés elé. Kismanónak sem kellett több, beugrott a szobába, nagy szerencséjére éppen egy ágyra esett, így nem ütötte meg magát. Körülnézett, és nagyon tetszett neki, amit látott. Sok játék ült a polcokon, és a sarokban, egy akváriumban foltos hörcsög rágcsált. Egy asztalon egy másikban ősrák úszott, egy harmadikban pedig teknősbéka pihent.

Milyen jó helyre érkeztem! Nem megyek én innen sehová! – gondolta, és az ágyra feküdt. Alig hunyta le a szemét, megszólalt a hörcsög:

– Szomjas vagyok, adj innom!

Nyomban utána az ősrák, majd a teknős kiáltott:

– Éhesek vagyunk, enni akarunk!

Mit volt mit tenni, Kismanó felkelt, megetette, megitatta őket. Amikor végzett, hirtelen éles hang verte fel a környéket.

– Mi az, mi az? – kiáltott Kismanó, és befogta pici füleit.

– Valaki bejött, és megszólalt a riasztó! – szólt a hörcsög, de abban a percben csend lett.

– Sikerült kikódolni! – hallották a szomszédasszony hangját, aki épp telefonált valakivel. – Az állatokat jöttem megetetni, amíg távol van a család! – magyarázta miközben a lépcsőn elindult felfelé.

Kismanó észbekapott, hogy bármilyen apró, azért ha valaki jól körülnéz, még megláthatja, és kiebrudalja, ezért gyorsan bebújt az ágy alá. A szomszédasszony ezalatt megérkezett, és sorban etetni kezdte a hörcsögöt, az ősrákot és a teknőst. Csodálkozva látta, hogy azok nem fogadják el sem az ételt, sem az italt. Nem tudta, hogy Kismanó épp most adott nekik ezekből.

– Na, ide hiába jöttem! – dohogott, majd elhagyta a házat. Kismanó kibújt az ágy alól, és végre körülnézett. A hűtőben talált mindent, amire szüksége lehetett, a kertben hinta és homokozó várta. Még sötétedés előtt elaludt, ezért nem látta a csillagokat, amelyek között ott világított Manócsillag, az ő hazája, és amelyen máris hiányzott Manó mamának és Manó papának a kisfiúk. Manótündér azonban így szólt hozzájuk:

– Tapasztalatot szerez a Földön! Ez csak hasznára válhat! Meglátjátok, visszatér!

Kismanónak azonban egyelőre eszébe sem jutott hazamenni. Etette az állatokat, kuncogott, amikor a szomszédasszony minden nap eljött és bosszúsan távozott, hogy aznap sem volt éhes sem a hörcsög, sem az ősrák, sem a teknős, beült a kisfiú kisautóiba, nézegette az ásvány gyűjteményét, csodálta a kislányok babáit. Azután egyszer csak nagy zajjal megérkeztek a gyerekek. Felszaladtak a szobáikba és Kismanónak ideje sem volt elbújni. A kisfiú azonnal észrevette.

– De jó, hogy jöttél! Mindig szerettem volna egy igazi manót! – örvendezett, és a tenyerébe vette.

– Add ide nekem is! – szaladt oda az egyik kislány, majd a kisebb is megrohamozta a testvéreit.  Kismanó kézről-kézre járt, kényeztették, simogatták, ahol csak érték. Különlegesnek érezte magát, hiszen errefelé csak a mesékből ismerték. Ettől a naptól fogva ő lett a kedvenc a családban. Gondját viselték, játszottak vele, elvitték magukkal mindenhová.

Esténként kiültek a kertbe vacsorázni. Egyik ilyen alkalommal megvárták, amíg a hold és a csillagok feljönnek az égre, és amikor a Kismanó meglátta a legszebben ragyogót, olyan vágyat érzett, hogy láthassa a szüleit és az otthonát, mint még soha.

– Nézd, én azon lakom! – mutatta a gyerekeknek.

– Szép lehet arrafelé! Űrhajós leszek, és akkor majd én is láthatom! – álmodozott a kisfiú.

– Igen, nagyon szép. És ott lakik a családom! – felelt a kismanó, és már tudta, mi a varázsige. – Elbúcsúzom tőletek, de soha nem felejtelek el titeket! – suttogta, és még hallotta a gyerekek köszönését, mielőtt a kezébe vette a varázspálcát, amit a belső zsebében őrzött.

– Manótündér, haza szeretnék menni! Hiányzik a családom és az otthonom! – kiáltotta, de a varázspálca meg sem mozdult. Kismanó rájött, hogy ki kell mondania még valamit. Erősen a szüleire, a szeretteire gondolt, akik Manócsillagon várják.

– Szeretlek benneteket! – szólt őszintén, és közben szorította a varázspálcát, amely ezekre a szavakra körbe-körbe kezdett járni, forgószél kerekedett, és hirtelen felkapta a kismanót, majd a világűrbe repítette. Amikor Manócsillagra megérkezett, Manótündér és a szülei ölelő karjaiba futott.

            Kismanó beszámolt a Földön szerzett élményeiről, és Manócsillag népe tátott szájjal hallgatta. Ilyenkor szerényen megkért mindenkit, hogy ne őt csodálják, hanem a varázslatokat, mert azok nélkül sosem jutott volna el egy másik bolygóra. Nem tudta, csak remélte, hogy találkozik még a gyerekekkel, akik felnőtt korukban talán űrhajósok lesznek, és meglátogatják Manócsillagot. Persze az is lehet, hogy a varázslatok ismét összehoznak bennünket! – gondolta egy csillagfényes éjszakán, amikor egy hullócsillag suhant át az égbolton.